Erdélyi útirajz - Ugron Zsolnával, Lévai Anikóval


Népi mulatság egy eldugott, kalotaszegi faluban, amiben Ugron Zsolna,  Lévai Anikó, Barcsay Tamás is táncra perdül; arisztokraták jótékonysági báljának otthont adó, hatalmas kastély, melynek magyar urait visszasírják az öreg románok.

Kik voltak az erdélyi Borgiák és mi köze Pocahontasnak és Virginiának az egyik erdélyi fejedelemhez? Történelmi regényének kolozsvári és marosvásárhelyi bemutatója alkalmából tartottunk együtt Ugron Zsolnával, a mandinerrel, Szilvay Gergellyel egy téli erdélyi utazásra.

Budapesttől Feketetóig

A nagybőgőhúrok: megvannak. Erdély-útikönyv: megvan, És persze nem hiányozhat Ugron Zsolna új könyve, az Erdélyi menyegző is. Péntek dél van, román idő szerint hatra Sztánára kellene érnünk, Kolozsvártól nyugatra, Bánffyhunyadtól északra, egy kis kalotaszegi faluba, a jubileumi farsangra. Multikulturális hétvége elé nézünk, már ami a programokat illeti; a két könyvbemutató sok mindenre jó alkalom. A nagybőgőhúrokra például a magyarlapádi Pirospántlikás zenekarnak van szüksége, amiket a szomszéd faluban, Fugadon lakó, Mandiner által is kifaggatott Bánffy Farkas, Ugron Zsolna unokatestvére rendelt. Lapád egy Küküllő-menti tánc-nagyhatalom.

Zsolna elmeséli, Bánffy Farkas miként indíthatott volna karriert a bukaresti operaházban. Farkas ugyanis a régi operettek és dalok, nóták, népdalok kiművelt ismerője. Egyszer Zsolnával a román fővárosba keveredtek a Csárdáskirálynő előadására. A darab állítólag igen érdekesen hangzott románul… Az előadás utáni fogadás végén, amikor már csak a „keménymag” maradt, a zenekar már Farkasnak húzta a dalokat, mígnem az opera igazgatója meg nem kérdezte őt, hogy van-e már szerződése.

Bukarestig nem megyünk, ám megállunk a szokásos benzinkutaknál, amelyeknél az Erdélybe igyekvők általában megállnak. A Királyhágó melletti Körösfeketetó, románul Nigreni viszont most kimarad, pedig népszerű pihenőhely ez is. A cédéboltból állandóan dübörög kifelé a román lakodalmas pop, nem tudom, hogy bírja az eladó; a giccsboltokban eladó a sok kertitörpe és más szörnyűségek; az egymás melletti úti éttermekben sorban rendelik a pihenőzők a miccset (birka-marha-sertésből készült, grillezett darálthús) sültkrumplival. A pincérek jellemzően nem tudnak sem magyarul, sem németül, sem más nyelven, még angolul sem, csak románul; pedig a vendégek tetemes hányada magyar és német.

Feketetó amúgy is fontos csomópont: október második hétvégéjén itt tartják röpke kétszáz éve a híres feketetói vásárt. Itt tulajdonképpen mindent, de mindent meg lehet kapni, a tankot leszámítva. Sokba kerül Pesten a kalap? Sebaj, majd Feketetón fele annyiért megvesszük! De nemcsak klasszikus vásári giccset, sokadrangú tájképeket, porcelánbigyókat, faragványokat és kidobott kacatokat lehet kapni; hanem kamionról leesett cipőt, fényképezőgépet, plazmatévét vagy akár csillagászati távcsőt is. Persze garancialevél nem jár hozzá, a műszaki cikkek megvételét nem ajánlanánk. Mindenesetre jól mutatja Feketetó jelentőségét, hogy a Cimbaliband egy komplett lemezt kiadott ezzel a címmel. Feketetó mögött elbújhat a józsefvárosi Négy tigris piac, amíg működött.

Péntek, Sztána, zeneszó

Mi viszont inkább Sztána felé igyekszünk, de GPS-ünk nincs, a másik kocsival kiért útitársak már tűkön ülnek, hogy merre járunk, amikor hatra ott kellett volna lennünk, miközben mi a bekötőutat kutatjuk Bánffyhunyad főtere környékén. Hunyadról mostanában természetesen mindenkinek a cigánypaloták jutnak eszébe, sokadszor arra járva viszont már lehet, hogy hiányolnám is őket, emellett meg nézze meg inkább mindenki a református templomot.

Zsolna azért a magamfajta, Hunyadon gyakran keresztülutazó turistának is tud újat mondani a cigánypalotákról. Ezek a cigánypalotákat egyébként „indiai palotáknak” is nevezik, ugyanis igen élénk színű festékkel vannak kikenve. Olyanokkal, amelyeket egyébként bekevernek, mivel drágák és hivalkodó a színük. Na de itt épp ez a lényeg: mivel a cigánypaloták anyagi státusszimbólumok, ezért a nyers, rikító festéket használták hozzájuk, már ahol eljutottak idáig, ezzel is demonstrálva, hogy a tulajdonos mit meg nem engedhet magának. Amúgy itt üzemel a román cigány zsebtolvajok akadémiája, ahonnan kéthónapi pragmatikus képzés után rajzanak ki az enyveskézmívesség mesterei, hogy letarolják a "művelt", gazdag Nyugatot. Cigánypaloták állnak aTisza túloldalán, Aknaszlatina környékén is, mutatván a "globális kézműipart". Minél drabálisabb, csicsásabb a palota, a tulaj annál többet kézmívelt. Egyébiránt a cifrapaloták mögött szoronganak 30-50-en purrikban... - a szerk.

Az útikönyv vázlatos rajzai segítségével megtaláljuk a valószínűleg Sztánára vezető utat, s mivel nem mindenkinél van lej – botor módon többünk a pénzváltókra vagy automatákra gondolt hagyatkozni –, a kocsiban megy a pénzvásár, kölcsönadás, átváltás. Elmúltak már azok az idők, amikor a rendszerváltás után, csak mert magyar testvérek vagyunk és jó a forint, bárhol lehetett forinttal fizetni. Meg mit kezdenének egy kalotaszegi faluban a forinttal? Főleg, amikor már jobb a lej. Éles kontúrokkal ragyognak a csillagok az égen, sehol egy felhő, ellenben mindent belep a hó. Zsoboknál jelzi a tábla, hogy Sztána balra, lekanyarodunk a földútra, s nemsokára végre megérkezünk a sztánai farsangba.

Mi az a sztánai farsang? Egyáltalán, miért fontos Sztána, ahova még busz se jár, és ahol a helyi vasútállomáshoz is két és fél kilométert kell kigyalogolni? Miért fontos a három tájegységből álló Kalotaszeg alszegi részének legkisebb települése? A település 1968-ig Kolozs megyéhez tartozott, ekkor Szilágy megyéhez csatolták, így elvágva a régió természetes központjától, Bánffyhunyadtól. Romániában nincs minden településnek önálló önkormányzata, Sztána másik hét faluval együtt Váralmáshoz tartozik, ott a „községközpont”. A falunak ma száz állandó lakosa van, akik hétköznap is ott élnek – meséli Papp Hunor lelkész a Mandinernek. A gyülekezet egyébként 183 tagú, húszan-negyvenen hétvégente járnak haza, de aktív tagok. 

Sztánán vett földet 1910-ben Kós Károly, s itt építette fel nyaralóját, a Varjúvárat, ami később az otthonául is szolgált. 1914-ben Kós elnökletével rendezték meg itt az első „protestáns batyusbált”, hogy a bevételből a bánffyhunyadi Kalotaszegi Református Egyházmegyei Otthont segítsék. Ide nem csak a helyieket hívták meg, hanem már kezdettől fogva a pesti kulturális élet fontos személyiségeit is, például ellátogatott rá Móricz Zsigmond (persze tudjuk, ő sem pesti születésű). Sztánán a románok eredetileg görögkatolikus, ma ortodox templomát is Kós Károly tervei szerint építették, 1927-ben; Kós egyébként sok görögkatolikus templomot tervezett. Ráadásul a román templom a középkori eredetű református templom szomszédságában található. Papp Hunor szerint a románoknak régen a saját részükön volt fatemplomuk, Trianon után viszont „stratégiai” helyeken terjeszkedtek, így kaptak telket a faluközpontban. Ma 15 román él itt, akikhez havonta egyszer jön át a szomszédból a parókus.

A sztánai farsangot 2001-ben élesztette újjá a Sztánai Műhely fiatalokból álló csapata, egyrészt hagyományőrzési céllal, másrészt a falu megsegítésére, harmadrészt az anyaország és a határon túliak kapcsolatainak segítésére. Ez össze is jött, mivel évről évre táncházasok sokasága „szervezi” magát Sztánára. Hónapokkal előbb foglalják a szállást, és megy a fuvarkeresés, hogy kinél van még hely a kocsiban. A mostani alkalommal azonban különvonat vitte a farsangolni vágyókat, amely péntek reggel indult, és már a szerelvényen húzta a zenekar a muzsikát. A sztánai vasúti megállóban pedig, ahol ezúttal a nemzetközi gyors is megáll, nem pusztán a személyvonat, hanem küldöttség fogadta az érkezőket, akik zeneszó mellett vonultak be a faluba.

Benézünk a Kultúr oldalában található kisboltba, ami egyben kocsmaként is üzemel, de csak hárman ácsorgunk benne. A valutahelyzet bonyolultabb, mint gondoltuk: a boltban, amikor rákérdezünk a forintra, szomorú nézésünkre ugyanolyan szomorú nézéssel válaszolják: nem, nem lehet forinttal fizetni. Amikor az egy sörért cserébe előveszem az ötven lejest, a pultos néni hazamegy felváltani. A farsangban, a bolt mellett lehet fizetni forinttal, az alkalmi árusok nyilván a budapesti vendégekre rendezkedtek be.

A bolti pultnál megy a szó: Zsolna szerint megöli a táncot, ha túlságosan oda kell figyelni, hogy mit táncol az ember, és miért ne lehetne bármilyen zenére azt táncolni, amit szeretnél. Hümmögök, végül is miért ne lehetne, de azért mégse mindegy. Annyit kapok vissza, hogy az egykoron Budapesten, aztán Magyarlapádon néptánc-oktatóként működő Farkas is azt mondta, amit én. Gondolok sokfélét magamban, osztok-szorzok, épp belemelegednénk az intellektuálisan többet ígérő vitába, de diskurálás közben betoppan a kocsma-boltba Szép Bálint és zenekara, a Felszállott a pávából is ismerős Tokos. Mikor azonban rajtunk, a könyöklőket támasztó utazókon keresik a zenekart a szervezők, akiket hiányolnak a Kultúrban zajló műsorból, már nincsenek ott. Itt voltak, de már kimentek – tárjuk szét a karunkat.

Ebben maradunk, illene benézni nekünk is az ünnepi műsorba: az útitársak az első sorokban ülnek, az egyik szünetben előrefurakodunk a tömegben. Kalotaszentkirályi együttes ad elő épp. A néptánc-előadás az a műfaj, mint a kóruskoncert: önszántukból csak a rokonok és a szakmabeliek mennek el rá, mások illendőségből nézik végig…

A debreceni táncegyüttes merész húzással hazai programja után kalotaszegit ad elő – Kalotaszegen. Én biztos nem vállalnám be, kicsit olyan ez, mint olaszoknak tésztát főzni. A gálaest sokáig elhúzódik, felveszi közszolgálati tévé; a díszvendég Lévai Anikó, a miniszterelnök felesége, aki később még a táncházban is marad, és nem mond nemet, amikor felkérik egy-egy kalotaszegi rendre.

Papp Hunor, a helyi lelkész kedves anekdotákat mesél a sztánaiakról. Mint mondja, először nem nagyon értette, miért néznek azok a falusi emberek szappanoperákat, akik a mezőn dolgoznak. Aztán rájött: hasonló bonyodalmak tarkították az ő életüket is: hasonló kalandjaik voltak, csak, más volt a díszlet. A foci is fontos része a falu életének: a lelkész gyakran edző vagy akár játékos is a csapatban. Mint Papp Hunor meséli, régen volt olyan lelkész, aki elhalasztotta az istentiszteletet, mert a csapatnak épp meccse volt a Kalotaszeg-kupában. Az iskolaépületben egyébként rengeteg régi fotó látható a húszas-harmincas évekből, amelyeket egy évekig itt lakó brit, bizonyos Denis Galloway készített, aki egy magányos, fotózni szerető világutazó volt.

A falu jövőjéről a lelkész annyit mond: most vezetik be a vizet, a faluból elszármazottak közül sokan vesznek itt házat maguknak, így valószínűleg a falusi turizmus lesz a megoldás a „hétvégi faluvá” váló település gondjaira. A nyáron pedig lehet, hogy tánctábort is szerveznek már, valamint szeretnének beindítani egy hagyományőrző csoportot, az ugyanis eddig nem volt Sztánán. 

Szombat, Gyalu, arisztokrata sorsok

Ritkán látok ilyen kevés embert a Bulgakovban – nem csoda, még csak dél lesz, nem tudjuk, reggelizzünk vagy ebédeljünk. Végül levesezés lesz a dologból, a kávé mellé. Ha előző este a hagyományos paraszti kultúra volt terítéken, amely töredékesen még ma is él; akkor ma az ettől nem is annyira távol eső, ám sokkal inkább kihalt arisztokrata életmód,annak múltja és jelene a téma. Előbb a jelene, már ha az egyáltalán létezik. A Bulgakovba kávézás közben érkezik a Torontóban élő Barcsay Tamás, aki a propagandatörténet szakértője. Ő a tulajdonosa a gyalui Bánffy–Barcsay-kastélynak, amelyet megnézni indulunk. Gyalu húsz perc visszafelé Kolozsvártól Pest felé, a kastély parkjának kapuja az országútként is üzemelő főútról nyílik. Kisebbfajta dombon kapaszkodik fel az autó a fás-ligetes parkban, hogy megálljon a tekintélyes épület előtt.

A gyalui kastély nem holmi kis kúria, hanem Erdély egyik legnagyobb kastélya a maga ötezer négyzetméterével, robosztus, bástyából lett saroktornyaival. A hatvantermes kastély az államosítás előtt Barcsay Tamásné, azaz Bánffy Katinka grófnő tulajdonában állt. 2002-ig a gyermekvédelmi hatóság kisegítő iskolát működtetett benne, azóta üresen áll. A grófnő unokája, Barcsay Tamás – Barcsay Ákos erdélyi fejedelem oldalági leszármazottja, Kanadában élő történész, a torontói Ryerson Tudományegyetem örökös tanára – hét évig várt, mire 2012 őszén visszakapta örökségét.

A XIV. századi eredetű kastélyt először 1439-ben említik, eleinte a nagyváradi, majd a gyulafehérvári római katolikus püspökségéé volt, ezután viszont számtalanszor gazdát cserélt. 1541. december 29-én Fráter György itt kötött megállapodást a Habsburgokkal arról, hogy a magyar korona és Magyarország egésze Habsburg Ferdinándra száll, ha ő kiűzi a törököket az országból. 1594-ben itt végeztette ki Báthori Zsigmond fejedelem a török ellen harcolni vonakodó Kendy Ferencet és Bornemissza Jánost. A Bánffy-család 1663-ban I. Apaffy Mihály fejedelem adományaként kapta meg a kastélyt, és az övéké is maradt, a XIX. elejének harminc évét leszámítva.

Barcsay, miután bemegyünk az impozáns kapun, ami mögött két éve még egy pitbull védte a falakat, a hatalmas belső kert másik sarkába mutat: az volt Lorántffy Zsuzsanna szobája. Botorkálunk a hóban, bemegyünk az egykori magtárba, amelynek a falát az óvodából megszokott, színes állatfigurák díszítik. Majd felmegyünk az emeletre, Barcsay úr az út közben egy levakolt, boltívindító kőre mutat, megjegyezve: ezt a reneszánsz faragványt még az apja építtette be a falba. Rajta, mellette ott futnak a vezetékek kötegei.

Felmegyünk a lépcsőn az emeletre, a főbejárat felett vagyunk, az egykori nappaliban. Az egyik szomszéd helyiségben leszakadtak a födémgerendák. Barcsay úr régi fényképeket mutogat: hogyan is nézett ki a ma üres, kopott padlójú, hatalmas terem, amelyben csak a kandalló maradt meg úgy-ahogy. Mellé a román kommunista hatalom közönséges cserépkályhát épített, mint minden más helyiségbe is; de azt sem sikerült rendesen összerakni, mindegyiknek otromba módon van kivésve az oldala. A fényképek egyikén maga Barcsay Tamás látható kisgyermekként a kastély udvarán.

Az 1939-es születésű Barcsay Tamás itt töltötte gyermekkorában, a háború idején a nyarakat. A kastélyban megmutatja, hol volt az ő szobája: amikor körüljárjuk a monumentális épületet, kívülről említi az egyik bástyánál, hogy abban rendezte be saját szobáját az édesanyja.

A család a háború után Pesten lakott. Barcsay édesapja, aki korábban a kormányzó kabinetirodájában dolgozott, de 1941-ben visszaköltözött Gyalura, az amerikai nagykövetség alkalmazásában állt. A család pesti házát 1945-ben az oroszok katonai célra lefoglalták. A gyalui kastély államosítás előtti utolsó tulajdonosa, Barcsay nagymamája, Bánffy Katinka grófnő élete végéig, 1974-es haláláig, 103 éves koráig albérletekben lakott. A földbirtokos arisztokrata család kálváriája persze hamarabb, Trianon után kezdődött az 1921-es román földreformmal, amikor elveszítette a földjeit és a háromezer holdból hétszáz maradt meg. A családot az mentette meg, hogy Gyaluban volt egy szeszgyáruk, ami a két háború között is megmaradt a tulajdonukban. Emellett a román királyság földreformja annyiban jobb volt a kommunista államosításoknál, hogy valamennyi kompenzációt azért kaptak a kárvallottak.

Nagyszülei viszont itt maradtak román állampolgárokként. Miután nagyapja 1936-ban meghalt, négy évig senki nem jött erre a családból – mesélte egy interjúban Barcsay. Egy időre a román katonaság is beköltözött a kastély egyik szárnyába: édesapja román komornyikja egyszer felháborodottan közölte, hogy a katonák eltörtek egy tükröt.

Az államosítások és az édesanya Andrássy út 60. alatti megkínzása után a Barcsay-család elhagyta az országot, és még Európát is. Barcsay Tamás először 1968-ban jött vissza Gyaluba. Akkor iskola működött a kastélyban: az igazgató, aki nem tudta, ki látogatta meg, mindent megmutatott neki és oxfordi diáktársainak. Barcsay úr – akivel hamarosan interjút olvashatnak a Mandineren – elmondja, hogy amikor egy falusi magyarul szólt hozzá és ő bemutatkozott, az illető megjegyezte: gondoltam, hogy maga az, de erről senkinek egy szót sem. Akárhányszor kiderült, hogy ki látogatott Gyalura, mindig megkérdezték, mikor megy már vissza a család. Ez ma sincs másként: mint Barcsay úr meséli, a gyalui alpolgármester szerint az idősebb románok is megjegyzik néha-néha, hogy azok voltak a jó idők, amikor még ott voltak a Barcsayak.

A felújítás – amihez tőkét is szerezni kell, mivel a kastélyok kiválóan alkalmasak a pénznyelésre – a tetővel indul majd, hogy elejét vegyék a további beázásoknak. A kastélyban a tulajdonos sok mindent helyre akar állítani, a vár körül pedig ki akarja ásatni a vizesárkot, amit a XIX. században temettek be. A hátsó, legrégebbi részt pedig a műemlékvédőknek kellene átadni, hogy falkutatást végezzenek, hiszen római romok is találhatók a hatalmas kastélykertben. A kert az előző évtizedek folyamán összement, mivel a környező házak lakói valamiért úgy gondolták, errefelé gond nélkül terjeszkedhetnek a kerttel, így egyre hátrébb került a kerítés.

A kastély állapota nem akadályozza meg az erdélyi, szinte semmiből építkező arisztokratákat, hogy bált rendezzenek benne. A 2012-es bálról Barcsay sUgron Zsolna elmondja: egy évente megrendezett vándorbál-sorozatról van szó. Az elsőt Almakeréken tartották az Apafi-kúriában, majd a bonchidai Bánffy-kastély, a szárhegyi Lázár-kastély következett, ezután jött a gyalui kastély, végül a Bánffy Farkas „kezelésében” lévő, fugadi Bánffy-kúria volt az ötödik. Idán nyáron jön a hatodik bál. A rendezvény ötlete onnan származott, hogy a külföldi barátoknak is szeretnék megmutatni „azt az Erdélyt, amit mi szeretünk”, így aztán Japántól Argentínáig érkeztek vendégek.

A többnapos program péntek este falusi mulatsággal indul, ahol a helyiekkel együtt főznek a résztvevőknek, és a térség, az adott falu kultúráját mutatják be. A pénteki este italbevétele mindig az adott falué, ebből Gyergyóban hidat építettek. A szombat esti bál jótékonysági bál, mindig valamilyen térségbeli, oktatással vagy gyermekek támogatásával foglalkozó alapítvány kapja a pénzt (például a nagyenyedi kollégium vagy a magyarlapádi hagyományok háza). A bálsorozat zártkörű magánrendezvény, eddig Bonchidán voltak a legtöbben, 220-an.Magának a bálnak két fő szabálya van: a csillagos ég alatt van a tánc, és minimum napfelkeltéig tart a mulatság, de a kemény mag reggel nyolc előtt nem hagyja el a táncparkettet – meséli Zsolna.

Kolozsvár, szombat

Várkastélyból várkastélyokba. Időben visszafelé. Újra a Bulgakovban isszuk a kávét és a roséfröccsöt, de nem mi beszélgetünk, hanem egy beszélgetést hallgatunk: Ugron Zsolna könyvéről beszélget a szerző, valamint Molnár-Bánffy Kata és Lévai Anikó. Visszarepülünk abba a korba, amiben a gyalui kastély is fénykorát élhette. Az Erdélyi menyegző fejezetcímei érdekes életmódot rajzolnak ki: a várról várra élő nemesekét. Mint egy bújócska, ahol csak az van biztonságban, aki bevonult valamely vár kapuján – önszántából. Minden, a falakon kívül töltött idő veszélyes. 

Lévai Anikó megemlíti: a férfiak nem is tudnak azokról a kapcsolati hálókról, amelyeket a nők működtetnek. Hát igen, erre a hálóra igazán szükség lehetett a 16. századi nemesasszonyoknak. Zsolna regénye az ő kiszolgáltatottságukról is szól, hogy mennyire voltak kiszolgáltatva férjüknek, apjuknak, fejedelem nagybátyjuknak, s mennyire nem volt döntési lehetőségük – máskor viszont éppen hogy komplett birtokokat kellett igazgatniuk és emancipált módon dönteniük bonyolult kérdésekben. A főhős Báthory Anna, a boszorkányperben elítélt Báthory Erzsébet unokahúga: erről a perről Lévai Anikó beszél jogászként. Elmondja: a kor számos perirata koncepciós pert tükröz, és nem érdemelnek hitelt.

Az Erdélyi menyegző egyébként annak élvezhető igazán, aki olvasta Móricz Zsigmond Erdély-trilógiáját – Ugron Zsolna műve ugyanis tulajdonképpen egy ellen-Móricz. Szerinte Báthory Gábor nem volt annyira szörnyű uralkodó, Bethlen Gábor pedig nem volt annyira zseniális, mint amennyire a közgondolkodás ma tartja. És persze meglátta a trilógia egyik fontos szereplőjében, Báthory Annában a további lehetőségeket. Annát két asszonytársával együtt ugyanis Bethlen boszorkányperben ítéltetett el, hogy megszerezze vagyonukat. Zsolna Umberto Eco egy mondására utal az ideális történelmi személyiségről: tudunk róla valamennyit, de elég keveset ahhoz, hogy a meglévő hiátusokat az író kitöltse a fantáziájával. Zsolna úgy látja: Báthory Anna igen okos nő volt, aki jól lavírozott élete folyamán. Az írónő következő két regényével trilógiává bővítve viszi tovább a női arisztokraták tematikáját.

A bemutató szünetében egy kolozsvári népi zenekar zenél, bemutatandó, milyen lehetett a korabeli főúri kastélyokban a zenei élet. Lévai Anikó ezzel kapcsolatban rögtön idézi is a Fonó zenekar tavalyi sikerlemezének, a Vadbarokknak a fülszövegét. Eszerint a mai magyar erdélyi népzene, amelyet vonós együttesek játszottak, a XVI. századtól kezdve a főúri udvarokból először a köznemesség udvarházaiba, aztán a parasztság közé leszivárgó zenei műveltség örököse. Amit lejegyeztek, az „befagyott”, nem élt tovább kreatívan; ami csak szóban, nemzedékről nemzedékre hagyományozódott tovább, abból népzene lett. A barokk kamarazenekar folklorizálódott, ami sehol máshol, a barokk nagyhatalmak országaiban sem történt meg.

Tegyük hozzá: a Barcsay nagybátyja, Bánffy Miklós által leírt kolozsvári nemesi bálok akár a bonchidai parasztok közt is lehettek volna, annyira egyeztek a mulatság momentumai, beleértve a táncokat is (nem mellesleg Bonchida mindig román többségű falu volt). De azt is tudjuk a zenészektől, hogy rendszeresen bejártak a Bánffy-kastélyba muzsikálni; sőt egy legenda szerint valamelyik Bánffy gróf még budapesti zenetanárt is kerített zenészei oktatására.

Ugron Zsolna kifejti: szerinte a Báthoryak voltak az erdélyi Borgiák; Báthory Zsigmond és Pocahontas között pedig egy kézfogás van egy John Smith nevű úriembernek köszönhetően, aki a fejedelem törökellenes harcaiban segédkezett. Ez olyan kutyabőrt ért a számára, amin három levágott török fej látható. Smith sírjára is rávésette a címert, valamint a virginiai Three Turks Heads szigetcsoport is erről kapta a nevét. Smith ugyanis, miután megjárta Oroszországot és Konstantinápolyt, visszatért Angliába és csatlakozott a Virginia Társaság expedíciójához. Az expedíció tagjai 1607 decemberében a powhatan indiánok fogságába kerültek. A törzsfőnök az összes angolt lemészároltatta, egyedül Smith életét kímélte meg. Az emlékiratok szerint az akkor csupán 12 esztendős Pocahontas, a törzsfőnök lánya mentette meg a haláltól, aki testével akadályozva meg, hogy az indiánok kivégezzék az angol férfit.

Marosvásárhely, vasárnap

A szombat este is népzenével zárul, a fejedelemség korabeli főúri kastélyok zenéjét megszólaltató zenekar éjfél utánig húzza a talpalávalót. Kevesen táncolunk, utána pedig a táncos csapat is csatlakozik az ereszdelahajam partihoz. Így aztán álmosan vágunk neki vasárnap Marosvásárhelynek, ahol úgyszintén bemutatják a kötetet.

Én átadom a nagybőgőhúrokat Bánffy Farkasnak, aki tiszteletét teszi a bemutatón, s majd hazaviszi azokat a lapádiaknak. A bemutató után az utcákat járom, az egyik könyvesbolt kirakatában megpillantok egy kötetet az erdélyi történelmi családok kastélyairól – de sajnos vasárnap van, a következő héten pedig Pesten nem bukkanok rá sehol sem. Marosvásárhelyen furán értelmezik a kétnyelvűséget: az utcatáblán rajta van, hogy str., meg hogy utca, de a kettő közt csak annyi áll: Gheorghe Doja. Azaz: Dózsa György.

Benézünk a Kultúrpalotába is, aminek a dísztermében épp istentisztelet zajlik, de hogy milyen, azt eleinte csak találgatni tudjuk. Nem templom ez, de öreg nénik is szorongatják a régi imakönyvüket, mint egy szigorú ülésrendű, Umling Lőrinc-féle kazettás mennyezettel díszített református templomban; ugyanakkor a férfiak öltönyben vannak, a nők cigányosan, de dísztelenebbül öltöznek, mindenki ki-be járkál, egy asszony a ruhatár pultján pelenkázza a gyermekét. Román kiadványok az asztalon, ortodoxos hatású az ének, a lelkész viszont magyarul szónokol. Később megtudom, hogy valószínűleg Jehova tanúi voltak. 

Hétfő délben, míg sofőrjeink és utasaink indulás előtt az ügyeiket intézik, egy alagsori kocsmában ücsörgök a temesvári forradalom emlékére 1989. december 21. útnak átkeresztelt sugárúton, ami korábban Kül-Magyar utcának neveztek. Egy kivetítőn fura valóságshow megy, pár megtermett fiatalember középen, puffokon ülve kártyázik egy kis asztalon, cigizni itt még lehet – ha öltönyben lennének, azt gondolnám, üzleti megbeszélést zavartunk meg, amikor ketten beültünk ide. A nap egy vékony sugara világít be a pinceablakon, beleülök az útjába, olyan, mintha valaki épp rám célozna. Aztán elfogy a sör, indulunk Pestre; s szóba kerül, hogy tavasszal akár Székelyföldre is mehetne az Erdélyi menyegző.

Közben a sztánai farsangban mulatók vasárnap este Kolozsváron megnézték Móricz egyik darabját, a Nem élhetek muzsikaszó nélkült. Nem is éltek, az éjjel induló vonatukon a Keleti pályaudvarig húzta a zenekar.

– Te voltál Sztánán? – kérdezi egy ismerősöm pár nap múlva.

– Csak pénteken – válaszolom. – Milyen volt a hazaút?

– Nem tudom, aludni próbáltam, de nem hagyott a zenekar – válaszolja. 

Remélem, nem kell nagybőgőhúrt venniük.