Selmecbánya: Ezüstváros – Sóskaváros, helyi históriás különlegességekkel


„...olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal” – állapítja meg Mikszáth Kálmán, majd meghív ide: „Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel…”

Mikszáth – Márai Sándor, Krúdy Gyula – mellett legtöbbet Selmecbányáról Bél Mátyástól (Notitia Hungariae…), Grünwald Bélától (A régi Felvidék,A mai Felvidék etc.) tudhatunk meg, kik szintúgy a Felvidék legjobb ismerői. Mikszáth Selmecbányán érettségizett az evangélikus lyceumban. De beült ide – a korabeli befogadó, békés nemzetiségi politikát, multikulturalizmust mutatóan – Andrej „Braxatorisz András” Sládkovic és Petőfi „Petrovics” Sándor is 1838–1839 között (aztán megszökött). Nem fogta meg a vadregényes táj, sem a – román eredetű – juhtúrós sztrapacska vagy a vágott (vagyis világos és barna keverésű) sör, sem a tót atyafiak, akiket „sóskásoknak” becéztek az örök ellenlábas körmöcbányaiak? (Innen az 1217-es oklevélen szereplő eredendő Bánya (és Bélabánya) helységnév mellé 1920-ban történt Stiavnica (’sóska’) társítás). Pedig az atyafiak nekibátorodtak, ha kellett, így az ottomán elleni végvári, Rákóczi vezérlő fejedelem vagy a 48-as szabadságharcból is kivették a részüket. Utóbbiról tanúskodik Tóth Árpád költő apjának (Gyula) Honvéd-szobor alkotása 1899-ből, igaz, akkor nem az Óvár kertjében állt…

A XIV. századi Magyarországon hármas lakat alatt volt, amelyeket fel kellett nyitni, hogy az ország igazi európai nagyhatalommá válhasson. Az egyik lakat rézből, a másik ezüstből, a harmadik pedig aranyból készült. Az elsőhöz Besztercebánya, a másodikhoz Selmecbánya, a harmadikhoz Körmöcbánya adta a kulcsot. Ez a legenda. A valóság viszont az, hogy ekkortájt a magyar bányákból került ki az európai aranytermelés 80%-a, az ezüstnek pedig csaknem fele. A korabeli pénzforgalom zöme ezüstpénzzel bonyolódott le. Tehát Selmecbánya jelentősége óriási volt.

A festői fekvésű, Hont vármegyei Selmec- és Bélabánya (Schemnitz) fénykora akkor kezdődött, amikor (a legenda szerint az Óhegy tövében legeltető ezüst- és aranyhátú gyíkokat pillantott meg, melynek – történelmileg IV. Béla hívása, 1217-es és ’63-as kiváltságai – nyomán sorra érkeztek a szász, bajor, flandriai bányászok. (A két gyík helyet kapott a városcímerben is). A sikeres tellérkutatás Felsőmagyarország legnagyobb, leggazdagabb városává varázsolta Selmecet, de Európában is kiemelkedőnek számított bányászata, ami a polgárosulást, a tudományt is felvirágoztatta. 1735-ben (világelsőként) megalakult a bányászati akadémia, 1808-ban pedig az erdészeti; itt alakult az első tudományos szakegyesület, itt rendezték az első tudományos tanácskozást. Gyönyörű épületek s hagyományok születtek. 1780-ban Debrecen és Pozsony után a 3. legnagyobb városként jegyezték a Teplafőszékely, Tópatak, Illés, Gyökös, Bacsófalva övezte, 24 ezer lelkes Selmec- és Bélabányát. A kincsesláda a XVIII. szd-ig dugig volt. Ezután a bányászat hanyatlani kezdett, majd jött a borzalmas XX. század…

1918–20 után a város lelkét jelentő akadémia elmenekült innen, 1945-öt követően pedig a soknemzetiségű sokszínű kultúra is eltűnt. Szerencsére a nevezetességek történelmi városmagja megmaradt, amelyet 1993 óta a világörökség címe-rangja is őriz. Számos épületet rendbe hoztak, még többet kellene, s a nyitva tartás, a magyar nyelvű turistakalauzolás fejlesztése is ildomos lenne (magyar látogató érkezik a legtöbb). Bízzunk Nadezda Babiaková polgármesterasszony fejlesztő figyelmében! Az Óvár tornyaiból, faláról belátni a valószínűtlenül lejtő selmeci tájat, völgyet; terei napjainkban múzeumként működnek, ahol a magyar és német hagyaték jórésze is helyet kapott tisztességes, de szegényes körülmények között. A Fritz-ház a régi Berg- und Forstakademie firmáinak valamikori központi épületeit idézi, így a történelmet Óvár, Újvár, Leányvár, a Szentháromság tér és –szoborcsoport, a Szent Katalin templom, a 22 kápolnás Kálvária, a Kopogó (Klopácska).

A Náckó-történetekről ismert helyi humor bonbonja: itt minden évben havazik Péterre és Pálra. Nyáron? Igen, ui. a német templom Szent Péter- és Pál-szobrait borítja be a hó minden évben… A víz felfelé folyik Selmecen: egyedülálló technikai megoldással készült vízvezetéket fejlesztettek ki, amely a milliméternyi szintkülönbségekből adódó gravitációs erőt használta a víz szállítására. A hegyes vidéken épült vízvezetékben egy járatlan szemlélőnek valóban úgy tűnt, hogy a víz felfelé folyik. A másik helyi vízcsoda: itt az egyik hídon (nem alatta) folyik át a víz! Különlegesség az is, hogy a Városháza toronyóráján a nagymutató mutatja az órákat, a kicsi pedig a perceket (ez a XVIII. szd.-ban született). Ráadásul az épületnek „az eleje hátul van!” A volt bányaigazgatóságon lévő napóra viszont egymutatós, a nap 10 órájában percnyi pontossággal mutatja az idő múlását. De jár ún. élő óra is. Nyáron – a turisták kedvéért negyedóránként kürtöt fújnak. Eredete: a XVII. szd.-i őrség kürttel jelezte, hogy nincs ottomán veszély.

Egyedi legenda a kéményhez kötött kecske. Ez abból ered, hogy a szűk utcák, macskaköves terek teraszosan futnak, a szintkülönbségek miatt megfoghatjuk a kéményt, akár rögvest a padlásra léphetünk az utcáról, a földszintre is az első emeletről kell lemenni. S van-e olyan kémény a világon, amibe pontosan illeszkedik egy bika? Selmecbányán van, bár ez a kémény nem ház tetején áll – kéménynek hívják a bányák szellőzőnyílásait.

Szóval, van (volna) mit mutogatni, mire büszkének lenni a közös múltból, hiszen az a sorsközösség emléktára, egyben figyelmeztető jel: hívhatják Habsburgnak, háttérhatalomnak vagy globalizmusnak, az a közép-európai, Kárpát-medencei nemzeteket összeugrasztással, megosztottsággal ravaszul kihasználja. Végezetül ahogy költői énünk vallja: nekünk a közép-európai Selmec maga a csoda. Elveszített önmagunk és az álmok városa. Itt járva az az érzésünk lehet, hogy nem veszítettünk semmit, vagy minden újrakezdhető, esetleg véget sem ért. Angyalok repkednek a Kálvária felett, bányalevéltárosok sétabotja kopog a macskaköveken, s Krúdy, Márai minden sora színigaz. A selmecbányai diákhagyományok is élőek a kétórányi út után gyakran idejövő soproni, miskolci, székesfehérvári hallgatók körében, s akik itthon s ott-otthon is bányászmód köszönnek: Glück auf, Szerencse fel, Jó szerencsét! Azután teli torokból fújják: „Egyszer voltunk Selmecbányán a biz’a! // Várt reánk az ősi város a biz’ a! // Távol Tőled, //: s mégis itt közöttünk: // Selmec, Téged soha nem feledtünk!”