Bajcsy-Zsilinszky Endre, a „küldetéses ember”


Tisztelgő emlékülést tartottak az Országház Felsőházi termében. A magyar honvédek, huszárok által vívott, Lengyelországot megmentő 1914. december 4–12-i limanovai dicsőséges csatáról is megemlékeztek.

Hazánk sorsdöntő időszakában folyton ott villódzott a kérdés: képes-e a politika és katonai vezetés kivezetni az országot a háborúból s megakadályozni a fenyegető nemzeti katasztrófát? Kiugrás vagy szembeszállás? Sikerre vihető az 1944. október 15-e után még inkább felerősödött fegyveres ellenállás gondolata, mint utolsó lehetőség? Kikre lehet támaszkodni, van-e elegendő ember, fegyver, háttér? Mikor kellene akcióba lépni? Milyen német ellencsapásokra lehet számítani? Számtalan ilyen kérdést vetett föl Szakály Sándor történész professzor, a VERITAS Intézet főigazgatója a Bajcsy-Zsilinszky Endre emlékezete 1944–2014 című emlékülésen, amelyre december 13-án, az Országház Felsőházi termébe hívta meg az érdeklődőket – köztük Boross Péter volt miniszterelnököt, a VERITAS Intézet tanácsadó testületének elnökét – a Százak Tanácsa, illetve Bajcsy-Zsilinszky Endre tisztelőinek széles köre azon alkalomból, hogy hetven éve végezték ki Bajcsy-Zsilinszky Endrét. A Kövér László, az Országgyűlés házelnöke és Lezsák Sándor alelnök által is támogatott emlékülésen az előadók azt a kérdést járták körül, amit Zétényi Zsolt ügyvéd, jogtörténet-kutató, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság egykori elnöke ekképpen fogalmazott meg az „emlékező gyülekezet” előtt: Bajcsy-Zsilinszky Endre legnagyobb tragédiája nem is annyira a kegyetlen és szomorú mártírhalála, hanem az, hogy a legtöbben nem tudják, ki volt ő.

Az emlékülés jelentőségét azonban nem csupán az adta, hogy az előadások révén közelebb kerültünk történelmünk eme kiválóságához, hanem az is, hogy a „rejtélyes, szeszélyes, sokak számára veszélyes, küldetéses” nagyság, a „doktor” és a „vitéz” Bajcsy-Zsilinszky mellett a 1914. december 4–12-i, dél-lengyelországi limanovai csata világra szóló dicsőségére való emlékezés is, amely csatáért a lengyel nép a mai napig hálás a magyar hősöknek, mivel megakadályozták Lengyelország cári megszállását. „Emlékezzünk tehát az ott elesett, de az ellenséget megfutamító harmincezer magyar katona hősi halálára” – hangsúlyozta az eszmecsere összekötő szövegeit vállaló Galla János, a Magyar–Osztrák–Bajor Társaság elnöke.

Kiemelte az ütközetben oroszlánrészt vállaló Nádasdy-huszárok helytállását. Annál is inkább, mivel Bajcsy-Zsilinszky szintén huszár hadnagyként szolgált és súlyosan megsebesült a Bruszilov-offenzívában. Épp száz esztendeje annak is, hogy Molnár Ferenc tudósítása megjelent Limanováról.

Ezután Lezsák Sándor alelnök, Medvigy Endre irodalomtörténész, Salamon Konrád történész, Bíró Zoltán irodalomtörténész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) főigazgatója, Szakály Sándor történész (a VERITAS Intézet főigazgatója) és Zétényi Zsolt előadásai következtek, amelyekből minden eddiginél részletesebben, tényszerűbben bontakozott ki Bajcsy-Zsilinszky Endre páratlan életútja, vitathatatlanul kimagasló, példamutató magyarsága, erkölcsisége, közép-európai önrendelkezési és együttműködési, valamint szociális fogékonysága, számos aktualitást hordozva magukban. Az emlékülést Szabó András előadóművész kiváló arányérzékkel, szemléletesen kiválasztott irodalmi és memoárrészletekkel tette még fölemelőbbé.

Útjelzők – a jók nem voltak elég erősek, az erősek nem voltak elég jók

Ezt Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke mondta az Útjelzők Bajcsy-Zsilinszky Endre életművében című megnyitójában. Az 1989 előtt roppant leegyszerűsített, politikailag behatárolt életpályát végre a maga teljességében, igazságában kell megmutatni. Zsilinszky életének fontos útjelzője volt a Békés megyei szülői ház, amelyben magába szívhatta a Széchenyi és Deák Ferenc iránti megbecsülést és tiszteletet. A család Tisza István miniszterelnök politikai hitvallását osztotta. A termőföld szeretetét is itt tanulta meg. Már gyermekként láthatta a modern gazdálkodás előnyeit, de a kölcsönök magas kamatait, de a tönkretevő terményfelvásárlókat is. Elítélte a hitelt, az uzsorát. Nagyon messze került az Áchim András parasztpárti politikus halála kapcsán életét végigkísérő vádtól is. Ezt Kodolányi János ekként örökítette meg Az utolsó romantikus c. írásában:

„1938 novemberében, az eredeti periratokból sikerült megszereznem, amikor Bary Zoltán főügyészhelyettes szívességéből az iratokat tanulmányozás végett megkaptam… Azóta tudom, aki Zsilinszkyt Áchim András gyilkosának tartja, vagy tájékozatlan, vagy rágalmazó.”

Útjelzője volt Zsilinszky Endrének a háború. 1914 nyarán Árva várából azonnal frontszolgálatra jelentkezett, a szerb, olasz, orosz fronton számos csatában tűnt ki vitézségével. Ekkortájt erősödött meg benne németellenes orientációja, a független, saját érdekeit követő Magyarország-gondolat, amelyhez élete végéig hű maradt.

(„Első földreformtervemet 1917-ben a lövészárokban gondoltam el… a magyarság jövője a magyar parasztság sorsa alakulásának függvénye… A magyar nép virulása hozhat csak kedvezőbb fordulatot, egy kis szerencsével új nagyságot…”).

Útjelzője volt a Budapesti Hírlap szellemi holdudvara. Az itt gyülekező magyar tisztekben érlelődött az a meggyőződés, hogy Magyarországnak függetlenné kell válnia, mert a német-osztrák érdekek kényszerítették bele az országot a világháborúba. Ez a tiszti csoport döbbenten tapasztalta, hogy az ostoba, felkészületlen, magyartalan, idegen érdekek jármába került, kiszolgáló Károlyi-kormány másfél millió (!) magyar katonát lefegyverzett, és történelmi hazánk védtelenül hagyott területeire román, szerb és cseh csapatok vonultak be. Bajcsy-Zsilinszky Endre ádázul bírálta az áruló Károlyi-kormányt. „Magyarország nem a háborúba bukott bele – vallotta később is – hanem az országot felelőtlenül kiszolgáltatott és védtelen állapotba juttatott kormányzásba!” Ezt eképpen erősíti meg egyik, Helyünk és sorsunk Európában c. alapművében: „minden magyar korszak és nemzedék annyit ér, amennyire hű marad az árpádi és a Szent István-i örökséghez.” A mindvégig kísérő Ady-kultusza nyomán magáénak vallja a költő jelmondatát: „Kis népeknek még levegőt venni is csak radikálisan szabad!” (Magyar Pimodán) Zsilinszky mélységes becstelenségnek, egy „természetes egység természetellenes feldarabolásának” tartotta s elítélte Trianont.

Útjelzője volt a proletárdiktatúra, amelyről úgy vélekedett, hogy az a munkások védekező reakciója a tőke kizsákmányolása ellen, a proletárdiktatúra rémtetteiért nem a szociáldemokratákat, hanem a kalandor bolsevik politikát tette felelőssé. Salamon Konrádot idézve: nemcsak Károlyit kárhoztatta, mert a győzők elé vetette Magyarországot, hanem Kun Bélát is, aki bolsevikjaival mérhetetlen kárt okozott az országnak és a zsidóságnak. A nemzetgyilkos tanácsköztársaság hatalomra kerülése idején Ausztria felé menekült, de elfogták, és csak egy régi katonapajtása szabadította ki – az a Kiss János, akivel azután 1944-ben a nemzeti ellenállást szervezte.

Útjelzője volt a magyar állam 1919 őszétől kezdődő újjászervezése. A Szeged körül szerveződő Nemzeti Hadsereghez csatlakozott, Horthy hívévé szegődött, mindvégig kedvelték egymást. Amikor Zsilinszky egyszer feldúlva állitotta be hozzá valamilyen politikai problémával, Horthy nyugtatólag megsimította fejét: “– De megőszültél, Bandi!”

A formálódó keresztény-konzervatív rendszer támogatására ,,pozitív fajvédelem” nemzetmegerősítő programjával létrejött csoport tagjaként Gömbös Gyula mellett tevékeny részt vállalt a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megszervezésében. 1922-től egységespárti programmal nemzetgyűlési képviselő Derecskén, majd 1939–44 között a kurucos Tarpán. Az Országgyűlésben (is) a nemzet lelkiismerete volt. Számos kemény ügyben állt ki, és több nemzetstratégiai művet alkotott, hazájában látta a térségben koordinálni, egyensúlyozni képes szerepkörét.

Megérezte, hogy itt lenne az alkalom megújítani a (így a Nagyatádi-féle földreformnál radikálisabb) tulajdonviszonyokat, az államigazgatást, az oktatást és a sajtót, mivel “a sajtó kérdésén keresztül-kasul szövődik az életnek úgyszólván minden szála, a sajtó kiszakíthatatlan szerves része a társadalomnak, igazán és tartósan akkor formálódhat át, ha az egész társadalomba új lélek költözik” – írta és a teljes társadalmi, kulturális, gazdasági megújulás szükségére és a sajtókérdés roppant jelentőségére” rámutató javaslatait bevezetéseként 1930-ban a Nemzeti újjászületés és sajtó című programjában írta le – de ezekre a kormányzat nem tartott igényt. A bethleni konszolidációt jobbról bíráló publicista követte az ellenzékbe vonuló Gömböst, aki 1923-ban megalapította a Magyar Nemzeti Függetlenségi Pártot, vagyis a Fajvédő Pártot. (A faj ebben a korszakban a nemzet szó szinonímája volt). 1925-ben a fronton tanúsított hősiességéért, érdemeiért Zsilinszkyt Horthy századossá léptette elő, vitézi címet nyert, aki ennek alkalmából bővítette ki vezetéknevét az édesanyjától származó Bajcsy előtaggal.

Általában elégedetlen volt a Bethlen-kormány fontolva haladó politikájával, több szociális együttérzést és intézkedést követelt; úgy vélte, az erdélyi gróf „csendben, ravaszul restaurálta a világháború előtti nagybirtok és banktőke szövetségét”. Támaszkodott az akkoriban Amerikában Roosevelt elnök által is figyelembe vett keynesi állami beavatkozás gondolatára és a gazdaság fokozottabb állami felügyeletére.

Bajcsy-Zsilinszky a fölvetődött politikai reformok közepette ellenezte az általános és titkos választójogot, mert szerinte „a lelkek egyenlőségén alapuló vallási dogmára épített idealizmus.” Ez veszélyes, mert az iskolázatlan, műveletlen, a nemzet iránt nem felelősen gondolkodó, tájékozatlan tömegek miatt. Véleménye szerint iskolázottsághoz, de legalább az írástudáshoz kötődjön a választójog gyakorolhatósága.

Eszmei nyitás, tudatos társadalompolitika, érdekvédelem, Kertmagyarország

Útjelzője volt a Szózat című “Keresztény, konzervatív, irodalmi és társadalomkritikai” folyóirat. 1919–1926 között itt jelentette meg politikai programjait, vitairatait. Bár élete végéig fajvédőnek tartotta magát, a faj-, vagyis a nemzetvédelmet a földreformmal és a szociálpolitikával akarta elősegíteni. Keményen kiállt a hazánk elvesztett területeiről Csonka-Magyarországba kiutasított és menekült több százezer lakás és állás nélküli magyarok érdekében. Több törődést követelt a határon túlra rekedt magyar fiatalok önszerveződéseinek támogatása érdekében. Hiányolta, hogy a kormánynak nincs tudatos társadalompolitikája, aminek keretében erősítené a kistulajdonos középosztályt. A lap hasábjain rendszeresen szorgalmazta a szövetkezeti, kamarai érdekvédelem erősítésének a szükségességét is. 1927-ben a Nemzeti Függetlenségi Párt nevében bírálta, és elégtelennek minősítette a kormány testnevelés-politikáját és a tömegsport állami támogatását.

Útjelző volt, hogy 1926-ban a „másik irányba” indult el, vagyis a mérsékelt ellenzék – például a népiek – felé tájékozódott, közben pedig a nemzetiszocializmussal szemben egy másfajta nacionalizmust képviselt, a földreformért harcolt. Radikális hangnemben politizálva ellenzéki szellemiségben vezette a Vitéz, majd a Magyarság c. lapot. 1928-tól Bajcsy-Zsilinszky saját párt megalapításán kezdett fáradozni. Sajtóháttérről is gondoskodott. 1928-ban megindította az Előőrs című újságot, amelyik már megjelentette a törekvéseivel rokon népi írók és költők munkáit is. Így írt a lapba József Attila, az őt – Bajcsy-Zsilinszkyt – bíráló, de a Bethlen-kormány agrárpolitikájával szemben is nagyon kritikus Féja Géza, Szabó Dezső vagy Szabó Pál, de felkarolta Tamási Áront, Kodolányi Jánost, Sinka Istvánt, Sértő Kálmánt is, akik nyíltan írhattak a magyarság égető problémáiról – következmények nélkül… Kapcsolatba került Móriczcal, aki nemcsak hatást gyakorolt munkásságára, de sajtó-röpiratát is ismertette a Nyugatban.

Útjelző volt 1929-ben a Nemzeti radikalizmus című könyv kiadása. Ebben egy harmadik út követését hirdette meg, amelyik nem a polgári kapitalista és nem a szocialista bolsevizmus útja. A program jegyében megalakította a Nemzeti Radikális Pártot; programja hangsúlyozottan figyelembe vette Keynes amerikai közgazdász állami felügyeletet és beavatkozást szorgalmazó véleményét – amit elvetettek a liberális közgazdászok, de elfogadott a Roosevelt elnök alatti amerikai gazdaságpolitika. Bajcsy-Zsilinszky támogatta a Somogyi Imre író – akit 1947-ben fosztogató szovjet katonák lőttek agyon – Kertmagyarország-elképzelését. Pártja programjában hangsúlyosan szerepelt a pályája során mindvégig hangoztatott-követelt földreform, az intenzív mezőgazdaság állami támogatása, a Hortobágy és a Duna–Tisza-közi csatornák révén történő öntözése. A földreform ügye mindig felvetette a Kisgazdapárttal történő egyesülés gondolatát is, ám ennek gátja jelentette, hogy Bajcsy-Zsilinszky nem rétegpártban, hanem mindig össznemzeti pártban gondolkodott. Végül 1936-ban egyesült Eckhardt Tibor Független Kisgazdapártjával, s 1939-ben Tarpán országgyűlési képviselővé választották (1944-ig volt az). A tarpai zászlóbontást Németh László író is melegen üdvözölte.

Ebben az évtizedben a Szabadság, majd a Független Magyarország hasábjain hirdette nézeteit, amelyek arról tanúskodnak, hogy a legvilágosabban ismerte föl a szeretett nemzetét sújtó másik fajta bolsevizmust: a nácizmust, nemzeti szocializmust és a nyilas hungarizmust. Írásai fókuszpontjában a nemzetiszocialista Németország ideológiájának elutasítása állt, annak növekvő befolyását tartotta a magyarságot fenyegető legnagyobb veszélynek. Képviselőként és publicistaként a fasizálódás, a háborús politika ellen emelt szót.

A II. világháború kitörése után közeledett a baloldalhoz, szorgalmazta a kisgazdapárt és a szociáldemokraták szövetségét, a háborúból való kilépés érdekében még a kommunistákkal is kapcsolatot keresett. Szót emelt a Szovjetunió elleni hadbalépés miatt, az újvidéki vérengzés miatt, követelve a felelősök szigorú megbüntetését, és bírálta a zsidótörvényeket. 1941 őszi képviselőházi beszédeiben, valamint katonai és politikai vezetőkhöz intézett memorandumaiban fellépett a német szövetség ellen. 1942-ben főszerepet játszott a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalapításában, és a március 15-i tüntetés megszervezésében. Főszerkesztője lett a Szabad Szónak.

Nemzetvédelem Duna-völgyi összefogással, földreformmal, szociálpolitikával

A háború- és náci-németellenes ellenzék vezéralakjává nőtt: a sajtóban és felszólalásaiban határozottan ellenezte az egyoldalú németbarát politikát, ehelyett sokkal inkább a Duna-völgyi kis népek összefogásának szükségszerűségére igyekezett felhívni képviselőtársai figyelmét. Még kolozsvári jogi egyetemistaként bejárta – a térség kulcskérdésének tartott – Erdélyt, erről írta Erdély múltja és jövője c. művét, amit Zétényi Zsolt hozott szóba.

A könyv a magyar külügyminisztérium felkérésére született, sokáig csak egyetlen angol nyelvű svájci kiadása volt. Amikor Zétényi az 1989–90-es fordulat hajnalán Kolozsvárott járt, az ottani magyar értelmiség riadozva fogadta a könyvet, arról beszéltek, mi lesz még ebből, mit szól hozzá Bukarest. Nem sejthették, hogy néhány év múlva Magyarország „megerősíti Trianont”, remélhetőleg nem véglegesen - mondta Zétényi Zsolt a Horn-kormány időszakában aláírt magyar-román alapszerződésre hivatkozva.

Vissza a történelemhez: Teleki Pál miniszterelnök jóváhagyásával Bajcsy-Zsilinszky Belgrádba utazott, hogy a világháború ellenére együttműködés alakuljon ki a két ország között. Komoly érdemeket szerzett a magyar–jugoszláv örök barátsági egyezmény tető alá hozásában. Azután kivizsgálást követelve ő tárta fel az Országgyűlésben a 1942. januári délvidéki atrocitások részleteit is a nyilas képviselők üvöltözése közben. A német nyomás alatt, már ez is nagy dolog volt, bátran és nagyszerűen viselkedett. Név szerint Feketehalmy-Czeydner Ferenc tábornokot vádolta meg, hogy Újvidéken ártatlanokat gyilkoltatott meg. Feketehalmy hadbírája Kiss János altábornagy volt.

Lezsák Sándor „útjelzőinek”, okfejtésének fontos észrevétele: meglehet, nem is változtak érdemlegesen Bajcsy-Zsilinszky Endre nézetei a baloldaliságról vagy a német szövetségről 1920–1944 között – csak a világpolitikai és az európai politikai környezet változott meg, és ennek sodrásában tűnt balra mozdulónak Bajcsy-Zsilinszky politikai életműve. Természetesen nem lehet kizárni egy ilyen elmozdulást alapos történészi elemzést követően…

„Benne van nemzeti történelmünkben, de – mindnyájan érezzük – még nem a helyén. Így valósággal föl-alá jár benne… A nagy politikusok közt fog megállapodni vajon, vagy a publicistáknál? Vagy azoknál, akikre egyszerűen mint hőseire emlékezik egy nép? Történelmükben nem ritka a halhatatlanságra rendelteknek ez a helykeresése, talajtapogatása… Zsilinszky a harmadik-negyedik asztalnál ült… banketti eleganciában… férfias – kardvágásos – arc, pompás váll a jól szabott zakóban… tökéletes szimmetriájú csokornyakkendő… patyolating, patyolatkézelő. Minden erős volt rajta és tiszta…”                                               (Illyés Gyula: Zsilinszky)

Nemzeti radikalizmusa a visszásságokkal, szélsőségekkel szállt szembe

Salamon Konrád történész előadásában azt emelte ki: a Bajcsy-Zsilinszky által képviselt fajvédelem nem a náci fajbiológiát jelentette, hanem Széchenyi István magyarság, magyar érdekek melletti kiállását próbálta a XX. században folytatni.

Bíró Zoltán rávilágított: Bajcsy-Zsilinszky radikalizmusa nem szélsőséges áramlatot jelentett, hanem gyökeres, gyors reformokat, amelyek szembeszállnak a kapitalizmus visszásságaival, csökkentik a társadalmi egyenlőtlenségeket, elkerülik a szocialista osztályuralmat, és az általa „felsőbb történelmi személyiségnek”, „élő organizmusnak” tartott, „szabad társulású polgárok” alkotta nemzet érdekeit mindenek fölé helyezik. Bajcsy-Zsilinszky határozottan fel kívánt lépni a politikában az „önérdekeket érvényesítő bandák”ellen. Kérdés, mennyi volt ebben a realizmus és mennyi az illúzió?

A politika feladata a realitások és a vágyak közti jó kompromisszumok kivitelezése, Bajcsy-Zsilinszky pedig nem a kompromisszumok embere volt – állapította meg Bíró Zoltán, de tette hozzá: „akkor a magyar kormánynak magyar ellenzéke volt!”

Bajcsy-Zsilinszky politikusi tevékenysége és a Szabad Szó című lapban közzétett gondolatai nyomán Bajcsy-Zsilinszky Endre korán a Gestapo figyelmének középpontjába került, így az 1944. március 19-i német megszállás után az elsők között volt, akinek a lakására nyomultak. Az újságíró-politikus természetesen nem rémült meg, egyedül ő fogadta fegyverrel a Gestapó vérebeit, akik tűzpárbajban két lövéssel megsebesítették, majd több hónapra fogságba hurcolták. Egy ízben a gestapós azt firtatta cellájukban, hogy ki az árja, mindenki felállt, hogy ő az. Csak Zsilinszky maradt ülve, majd azt válaszolta: – Én nem árja vagyok, hanem turáni magyar.

Egyébiránt ekkor dolgozta ki egy föderatív Nagy-Magyarország terveit. Október 11-én, a kiugrást előkészítő Horthy Miklós és Lakatos Géza kormánya kérésére került szabadlábra. Miután a kiugrási kísérlet hat óra alatt összeomlott, a Szálasi-hatalomátvételt követő életveszélyesen sűrűsödő események közepette Bajcsy-Zsilinszkynek is el kellett tűnnie a színről. Bereczky Albert és Haypal Béla református lelkészek irányították Borsos Endréhez, a Közigazgatási Bíróság elnökéhez, aki rejtegette “Kovács Endre szegedi földbirtokosként”, feleségével együtt.

Nemzeti katonai ellenállás szervezése szövetségben

A két világháború közti időszak e kiemelkedő ellenzéki politikusának nagy ívű, ellenmondásoktól sem mentes életútját további górcső alá véve, az sorsdöntőnek bizonyult. Ennek alapja Bajcsy-Zsilinszky nyílt sisakos,  a kétoldali veszedelmeket egységes mércével mérő nemzeti radikalizmust képviselő, rendkívül összetett egyénisége, határozottan, következetesen és szívósan, meg nem alkuvóan folytatott kemény küzdelmei a maga igazáért: a háború ellen, a független Magyarországért, a nemzetiségiek egyenlő jogaiért, a törvénytelenségek ellen s a nemzet becsületén esett foltok eltüntetéséért. Éppen ezek okán "törvényszerűen vezetett útja a nemzeti ellenállás, annak katonai irányítása szervezéséhez". E tételt Szakály Sándor történész professzor fejtette ki.

Mint ismeretes, a kiugrási kísérletet követően a “valamit mindenképpen meg kell próbálni” akarat jegyében a különböző náci- és nyilasellenes politikai csoportok kapcsolatot kerestek egymással a nemzeti ellenállás megszervezésében. November 4-én (a Margit-híd felrobbantása utáni estén) a Vác közeli Kláraházán kereste fel a szintén illegalitásban lévő Bajcsy-Zsilinszkyt régi barátja, Kovács Imre, a kiváló újságíró (a Nemzeti Parasztpárt és a Magyar Front egyik vezetője) és kérte fel a német- és nyilasellenes nemzeti ellenállás vezetőjének, aki ezt el is vállalta, annak tudatában, hogy „az út végén akasztófa áll”. Hamis papírokkal sikerült visszajutniuk a fővárosba, ahol meg Bajcsy-Zsilinszky beszélte rá legjobb barátját, a székely katonacsaládból származó Kiss János altábornagyot, hogy álljon a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága katonai vezérkarának élére.

1944. november 9-én létrehozták az MNFFB-t, elnöke Bajcsy-Zsilinszky lett. A bizottságban ott voltak az 1944 májusában alakult Magyar Front pártjainak (Békepárt, SZDP, Kisgazdapárt, Kettős Kereszt Szövetség, Nemzeti Parasztpárt) képviselői, továbbá illegális polgári és katonai csoportok, valamint a Magyar Közösség néven szerveződő katonatisztek, szervezetek küldöttei is. Közöttük olyan nevek, mint pl. Dezsényi Miklós, Révay Kálmán, Sólyom László, Tartsay Vilmos, András Károly… Mivel javarészt első világháborús, illetve úgymond Horthy-nevelésűek voltak, az ellenállás bármely formáját az államfő részvételével képzelték el. Ezt gyökeresen megváltoztatta a kormányzó és egyes családtagjai elhurcolása (korabeli kifejezéssel: védőőrizetbe vétele) következtében. Ettől kezdve Horthy nélkül – sőt az ellenállást tiltó hadparancsa ellenére – tervezték az ellenállást, számításba véve persze a német megtorlást, a zsidók végzetét, az ország vérbe borulását. Zsilinszky, Kiss János, nagybaczoni Nagy Jenő és Tartsay Vilmos katonai programot dolgozott ki. Pálffy-Österreicher György vállalta, hogy tízezer magyar katonát bocsát rendelkezésükre – ha arra sor kerül. Az előbb említett katonai terv kiviteléhez szükséges muníciót Makkay Miklós, a fűzfői Nitrokémia vezérigazgatója adta volna. (Pálffyt Rákosiék végezték ki).

Az illegalitásban működő összefogás célja – ahogyan azt a szervezet november 10-én kibocsátott kiáltványa is megfogalmazta – a nyilas uralom megdöntése és a német csapatok Magyarországról történő kiűzése volt a szovjet csapatokkal együttműködve. Az MNFFB fegyveres szabadságharc kibontakoztatását tervezte, és e harc támogatására, aktív részvételre szólította fel a társadalom minden rétegét. A harc megszervezése és irányítása céljából katonai vezérkart állítottak fel, amelyet a bizottságnak rendeltek alá, és katonai vonalon kellett végrehajtania a politikai elgondolásokat.

A katonai irányító szerv vállalta, hogy felkelést szervez az ellenállásra megnyerhető magyar katonai alakulatok és felfegyverzett munkásalakulatok részvételével. Az volt a terve, hogy megvédik Budapest legnagyobb értékeit a náci-nyilas rombolástól, a déli körzetben pedig utat nyitnak a főváros felé közeledő szovjet csapatok előtt. A továbbiakban új hadsereget szándékoztak szervezni és folytatni a harcot a németek ellen.

Ám az MNFFB szervezkedését – a szervezet gyűléseire eljáró, Nagy Jenővel jó kapcsolatban álló, ezért megbízhatónak tűnő – egy páncélos főhadnagy, Mikulich Tibor jelentette a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék nyomozó alosztálya parancsnokának, Radó Endre századosnak, és amikor november 22-én a katonai ellenállás vezetői Tartsay Vilmos Andrássy úti lakásán, a különítmény rajtuk ütött…

November 22-én fél tíz előtt néhány perccel Incze Péter miniszterelnökségi titkár a telefonhoz hívta Vajna Gábor belügyminisztert, aki pár perc múlva visszatért és engedélyt kért, hogy rendkívül fontos ügyben eltávozhasson. Nem sokkal éjfél előtt Vajna visszatért, és röviden csak annyit közölt, hogy rendkívüli intézkedésekre volt szükség, mert a nyomozó hatóságok összeesküvést lepleztek le. Neveket nem mondott, de másnap már szétfröccsent a szörnyű hír: Bajcsy-Zsilinszky Endrét és társait letartóztatták! A tisztek közül egyedül Farkas Endre őrnagy menekült meg, mert elkésett az értekezletről. A letartóztatottakat Széchenyi Pál zászlós és Messik János hadnagy megkísérelte kiszabadítani, de nem jártak sikerrel, a tűzharcban mindketten életüket vesztették. Még aznap az éjjel elfogták illegális lakásában Bajcsy-Zsilinszkyt, a bizottság elnökét is. Őt és elfogott harcostársait a nyilas Nemzeti  Számonkérő Szék Naphegy téri villájában tíz napig faggatták és kínozták, majd átvitték őket a Margit körúti katonai fogházba. Ott statáriális hadbíróság ült össze  Vargyassy Gyula altábornagy vezetésével, a tárgyalásvezető Dominich Vilmos hadbíró őrnagy volt. A vád ellenük hűtlenség volt, amit a vádirat úgy fogalmazott meg, hogy a vádlottak fel akarták szabadítani Magyarországot az “állítólagos” német uralom alól, s el akarták törölni a Hungarista Államot. A katonatisztek ellen azt is felhozták, hogy a fővárosban fegyveres ellenállást szerveztek a szövetséges német haderő és a magyar kormány intézkedései ellen, és az orosz hadsereggel való egyesülés után együtt akartak harcolni a németek ellen.

(Garay László postaigazgatót, Szalay Sándor nyomdászt a Nádor utcai Nitrokémia irodáiban fogták el. Későbbi fejezet: az áruló Mikulich Tibor 1946-ban Romániába menekült, 1947-től Székelykeresztúron, illetve Székelyudvarhelyen bujkált. 1958-ban a román hatóságok letartóztatták, és kiadták Magyarországnak, ahol halálra ítélték, és 1960. október 6-án kivégezték – a szerk.)

Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János altábornagy, Nagy Jenő ezredes, Tartsay Vilmos százados, Almásy Pál alezredes, Révay Kálmán százados, Tóth István százados, Kővágó József százados, Schreiber Róbert őrnagy, valamint vállalták tettüket azzal, hogy az országot és a nemzetet akarták megmenteni a pusztulástól. A hadbíróság 1944. december 7-én Kiss Jánost, Nagy Jenőt és Tartsay Vilmost kötél általi halálra ítélte, Almásy Pál halálbüntetését – Szálasi kérésére – 15 évi fegyházra változtatta, és a többiek is súlyos börtönbüntetést kaptak. A három halálraítélt – rendfokozatuktól megfosztott – katonatisztet december 8-án a Margit körúti katonai börtönben kivégezték.

Képviselősége, mentelmi joga miatt (is) Bajcsy-Zsilinszky Endre ügyét elkülönítették, őt a Budapestről menekülő nyilasok többedmagával Sopronkőhidára hurcolták a börtönbüntetésre ítéltekkel együtt, akiket később tovább vittek Németország területére, ott szabadították ki őket a nyugati szövetségesek. Dálnoki Veress Lajosnak még Kőhida előtt sikerült megszöknie. Hasonlóképpen megmenekült az MNFFB-ben Kiss János altábornagy segédtisztjeként részt vállaló Kővágó József, akit a letartóztatás után a frontra küldtek. (Hamarosan megszökött, 1945-ben, majd ’56-ben Budapest polgármesterévé választották).

A fentiek nyomán a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága szétesett, az ellenállás központi irányítása megszűnt. Elszórtan működtek ugyan ellenállócsoportok a magyarországi harcok során, ám a háború- és nyilasellenes politikai csoportokat szélesebben magába foglaló fegyveres harc megszervezésére már nem került sor, s ezzel a tervezett, reménykeltő szervezkedés, ellenállás megszűnt.

Útközben, Győr közelében megállt a busz, az egyik őr tarpai volt, megismerte Zsilinszkyt s odasúgta neki: – Képviselő úr, ha az arra az erdő felé elfutna, mi a levegőbe lőnénk. – Nem, fiam – mondta Zsilinszky. – Engem most felakasztanak, de ezért cserébe egy szék üresen marad Magyarország számára a háború utáni béketárgyalásokon.”

„A Margit-körúti katonai börtönt december 12-én éjfélkor ürítették ki. Éppen légiriadó volt, dörögtek az ágyuk, a Sztalin-gyertyák lassan ereszkedtek lefelé és nappali világosságot árasztottak. Megerősített nyilas őrség kordont vont a kapu előtt, a foglyokat feltartott kézzel kiterelték és a várakozó autóbuszba zsúfolták. Irány: Sopron, a kőhidai fogház!... A foglyokat Zsámbéknál sétáltatták, aztán megint Győrött… Az őrök közül az egyik ismerősnek tűnt, Bajcsy-Zsilinszky hamarosan megállapította, hogy tarpai, a kuruc-érzelmű községet ő képviselte a parlamentben. A fiatal katona is felismerte, egy óvatlan pillanatban odasúgta, hogy segít menekülni, de Bajcsy-Zsilinszky elhárította az ajánlatot. Azért jobbkedvre derült, rázendített hetykén a kurucnótára: »Piros bársony süvegem, Most élem gyöngy életem… Ha vitéz vagy, jer velem!...« Az egész busz énekelt, egyik hazafias dalt a másik után; még az őrök s beledünnyögtek, hogy enyhítsék lelkiismeretfurdalásukat… A fogház földszinti celláiban helyezték el a prominensebb foglyokat… Bajcsy-Zsilinszky, Kállay Miklós, Mindszenty József, Szombathelyi Ferenc, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Antal István, Töreky Géza, na meg Rajk László… A vészbíróság december 23-án a sopronkőhidai iskolában összeült, Dominich őrnagy elnökletével.”                                                                   (Kovács Imre: Magyarország megszállása)

Az estére meghozott ítéletet (a hazug hűtlenség és hazaárulás vádja okán könyörtelenül kiszabott kötél általi halált) higgadtan fogadta. Csendesen, de kemény határozottsággal ennyit mondott: „Nem én vagyok a hazaáruló, önök veszejtik el a hazát, önök az árulók. Nem lehetnek bíráim, csak gyilkosaim. A történelem engem fog igazolni! Isten mindent lát! Éljen Magyarország!”           (Kovács Imre: Magyarország megszállása)

A magyar vitézség és tisztesség jelképe

Az ítéletvégrehajtásra az ügyész és a védő halasztást kért, ám a nyilas vérbíró, Dominich “nyugodt karácsonyi ünnepeket” akart. Bárdosi Jenő evangélikus lelkészt nem engedték be hozzá. Másnap, a szenteste előtti reggelen az elítéltet Dominich elé vezették, aki kurtán kijelentette: „Nincs kegyelem!” Erre Bajcsy-Zsilinszky csak ennyit válaszolt: „Nem kértem kegyelmet, s nem is fogadnám el maguktól!”

Kilépve a zárkából, Zsilinszky előtt a kint álló két őr vigyázzba vágta magát. Zsilinszky az egyikkel kezet fogott s lelkére kötötte, hogy legyen jó magyar. A katona tisztelgett, majd elsírta magát. A másik őrrel is kezet fogott, akkor ez a – falubelijeként ismert – katona megcsuklott, majd ráhajolt Zsilinszky kezére és megcsókolta. Ezután Bajcsy-Zsilinszky nagyszerű, bátor, igaz magyarként, emelt fővel elindult vesztőhelye felé. Megkondult a harang s a cellákban felhangzott Nagyboldogasszony imahimnusza. Bizonyos: dicsőségesebb így emlékezni mártírhalálára, mintsem úgy, hogy Rákosi börtönében halt volna, meg, mert minden bizonnyal a kommunista diktatúrában is a legelsők között szervezett volna ellenállást.

Bajcsy-Zsilinszky Endre a német és az orosz imperializmustól egyaránt független, szabad és demokratikus Magyarországért harcolva áldozta életét.

Azzal ő sem számolhatott azzal, hogy 1945 után Magyarország ugyanazt kapja büntetésül, amit a csehek s lengyelek jutalmul – a szovjet megszállást. Voltaképpen Zsilinszky mindig csak a magyar szabadság és függetlenség, a magyar föld megtartását és a parasztság fölemelésének eszméjét tartotta szem előtt. Gondolkodása, cselekedetei nyomán nemzetünk legújabb kori sötét történelmében a valódi hősök közé emelkedett.

A vele kapcsolatos sarkítás (bűnöző – áruló – hős), megosztottság tehát történelmietlen, valótlan és méltatlan. Az általa bírált miniszterelnökök is tisztelték, “tökéletesen megbízható magyar embernek” tartván “tiszteletet parancsoló tartású” személyiségét. Zétényi Zsolt szerint jól közelíti meg Bajcsy-Zsilinszky Endrét az, aki a magyar erkölcsiség, lelkiismeret és operativitás alakját látja benne. Ezért írták róla, hogy küldetéses, az utolsó romantikus férfiú. A családjából hozta a nagyhatalmak által szorongatott, függetlenségre, békére, vágyó nemzet, azon belül a nincstelen parasztság helyzetét jól ismerő és azt megjobbítani igyekvő politikai programjait.

Ezt ötvözték a kurucos érzésű, szabad hajdúvárosi – tarpai – tapasztalatai. Protestáns, evangélikus ősei konok ellenzéki és bibliai magatartásával hitte, amint arról kivégzése előtt a siralomházban lelkészének vallott, hogy küldetése van, feladata, amit csak ő tud végrehajtani hazájáért. Ebbéli tántoríthatatlan hite, magatartása nyomán tisztán maradt meg a hazánk szabadsága, függetlensége, a magyar vitézség, emberi és katonai tisztesség jelképének.

Ahogy Illyés Gyula írta róla: “Pullovert, kucsmát, hócipőt / széttestált rabtársai közt. /… Szíve dacában, mint a láng / egy nép dühe. Azt hagyta ránk.”

OSZTT