„Szép Ernő voltam”


Születésének 130. évfordulója alkalmából rendhagyó, új kiállítás emlékezik Szép Ernőre. A költő, író, színpadi szerző tiszteletére rendezett tárlat egykori törzshelyén, a régi Japán kávéház épületében található Japán Szalonban tekinthető meg.

Jómagam egyik disszertációmat Szép Ernőről írtam, sokat köszönve a kedves jó Réz Pálnak és az egri E. Nagy Sándor irodalomtörténésznek. Külön öröm volt, hogy még beszélhettem egyik testvérével, Szép Bertával. A XX. század első felének jelentős író-költő-színműszerzője, Szép Ernő Huszton született, Hajdúszoboszlón gyerekeskedett (ahová szívesen járt vissza, meg is örökítette szép emlékeit a Dali dali dalban, illetve a Hortobágy c. művében), majd Pesten vált ismert irodalmi alkotóvá, elsősorban a Nyugat köréhez tartozva. Vörösmarty-mélységű, drámai költeményt írt Trianon nyomán, tanúbizonyságot téve hazája, a történelmi Nagy-Magyarország iránti hazaszeretete mellett. A II. világégés utáni bolsevik-kommunista-szocialista diktatúra őt is – mint tipikus polgári alkotót – teljesen félrerakta. A háborús évek őt is megviselték, az 50-es években pedig, ha kimozdult Liszt Ferenc téri lakásából, a Nagykörúton ballagva időnként megemelte kalapját az őt köszöntő vagy felismerő járókelők előtt, emígyen: „Szép Ernő voltam.”

Bizony azóta a kávéházak, a klasszikus polgári életmód és stílus, gavallérok és gavallér mecénási kör is tovatűnt. Az ezt követő „szocreál”, majd a jelenkori globál katyvasz közepette igazi felüdülés egy ilyen jellegzetes magyar zsidó polgár alkotó világába betekinteni. Erre kitűnő alkalom a 130. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás, amely az Andrássy úti Japán Szalonban a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MaZsiKe) és a Pepper Art Projects kortársművészeti társaság összefogásából valósult meg.

A tárlat Szép Ernő egyik legismertebb versével, a Szonettet indult szív-szellem hódító útjára. Balogh Lilla, a kiállítás kurátora mondott beszédet; elárulta, hogy tudatos a helyszínválasztás: az itt működött, egykori Japán kávéház volt Szép Ernő egyik törzshelye, ahol - miként más történelmi kávéházainkban - pályatársaival együtt szívesen töltötte idejét. Hasonlóképpen, mint Kosztolányi, Karinthy, Ady, Molnár Ferenc, akik közül a két utóbbi alkotóval  baráti kapcsolatot ápolt.

Az irodalmi bemutató, felolvasó estnek is tekinthető tárlat összművészeti jellegét Szép Ernő életművéből (mint pl. legismertebb műveiből, a Lila ákácból, a Patika vagy a Vőlegény c. színműből) kölcsönzött idézetek, színdarab-, és filmrészletek adják meg, de helyet kaptak a 18-30 év közötti alkotók számára kiírt képzőművészeti pályázat legkiválóbb munkái is. A művészettörténészek, képzőművészek és irodalmárok alkotta bíráló bizottság olyan pályaműveket várt, amelyek önálló művészeti értéket képviselnek, de mindemellett hidat vernek Szép Ernő értékálló életműve és a mai kor emberei között.

A kezdeményezés miatt a sokoldalú író műveit számtalan olyan fiatal is levette a könyvespolcról, akik korábban nemigen ismerték az alkotásait. Mindemellett az alkotók fölfedezhették Szép Ernő keserű életútjában, munkásságában azt a számukra fontos üzenetet is, amelyet egy művön keresztül ők maguk is közölni szeretnének a közönséggel.

A pályázatra több mint kilencven alkotás érkezett profi és amatőr pályázóktól, amelyből tizenhat alkotó 23 művét válogatták be a kiállításra. Az egyik leghatásosabb pályamű Honéczy Dániel alkotása, aki az Emberszag című Szép Ernő-regény hatására gondolt ki egy olyan installációt, amely azoknak a ruhadaraboknak, használati tárgyaknak mai "utódaiból" épül fel, amelyeket a szerző magával vihetett az 1944-es munkaszolgálatára. Egy másik alkotó verspiramist komponált egy klasszikus Szép Ernő-idézetből, míg Tóth Emese huszonegy éves alkotó akvarell technikával mutatta be elképzelését arról, hogy milyen személyiségnek látja Szép Ernőt. A képi ábrázolás elsősorban Szép Ernő költészetének hatására valósult meg. A festményen tükröződik az író különös érzékeny személyisége, amely melankolikus világképpel párosul.

A szalonba belépve a vendégeket egy állótükör fogadja, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában lévő fóliára montírozott Szép Ernő-portrét ábrázol. Ezáltal az érdeklődők a tükörbe pillantva önmagukat és a szerzőt is viszontláthatják. A tükörmotívum egyébként a kiállítás vezérfonala, a tárlat mottójának választott tükröződés több alkotó számára szolgált ihletforrásként is. Mivel sokszínűen válogatott életrajzi adatok, fényképek, modern és ötletgazdag műalkotások gazdagítják a kiállítóteret, a kiállítás egyik sajátossága, hogy mind az idősebb korosztályokhoz, mind a fiatalabb, digitális technika vívmányai felé kacsintgató fiatalság számára érdekes tud lenni. Balogh Lilla, fiatal Szép Ernő-kutató úgy fogalmazott, örömmel töltené el, ha a belvárosi tárlattal hozzájárulhatna az egyre növekvő társadalmi igény kielégítéséhez, amely Szép Ernő életművét kívánja visszaemelni a köztudatba.

Nem könnyű megítélni, hol helyezkedik el Szép Ernő az irodalmi kánonban, mert  miközben a Nyugat ünnepelt költője, sőt a Baumgarten-díj birtokosa volt, már a saját korában is kérdéses volt, hogy az első vagy a másodvonalba tartozónak tekinthetjük-e.

Az sem segítette pozitív megítélését, hogy drámaírói pályáját a kabarénál kezdte, ahova az írók általában „megélni” jártak, a darabokat megrendelésre írták.

A háború sem hazánknak, sem a polgári életmódnak, sem a művészeti életnek nem tett jót, Szép Ernőt is veszélybe, majd félresodorta. 1945-öt követően szinte teljesen eltűnt az irodalmi életből; megélhetési nehézségei és az irodalmi életből történt kiutálása miatt élete utolsó éveiben - mint már említettük - csupán így mutatkozott be: „Szép Ernő voltam.” Az újra meg újra kiadott művei, válogatásai, valamint ez a kiállítás szerint: Szép Ernő nemcsak volt, de van is. Szívünknek kedves figura, velünk él – műveiben is.