„Egy európai formátumú államférfi”


Azaz Klebelsberg Kuno (1875–1932), akiről az első, mai szemmel megalkotott életrajza jelent meg nemrégiben Ujváry Gábor történész, a VERITAS Történetkutató Intézet Horthy-kori kutatócsoportjának vezetője tollából. Nyugodt szívvel kijelenthetjük: remekmű.

Ujváry Gábor a Kronosz Kiadó – Magyar Történelmi Társulat SZILUETT Korszerű történelmi életrajzok című sorozatában napvilágot látott, jól kézbeeső, finom kivitelű munkájáról így vall: „Bízom benne, hogy a szándékaim szerint olvasmányos stílusú, ám kellő szakmai háttérrel és alázattal bíró, Klebelsberg számos írásából és azok visszhangjából gyakran időző könyvemmel hozzájárulhatok ahhoz, hogy hősöm alakját a jövőben megérdemelten tiszteljék, hiszen valódi államférfiként igazán rászolgált erre. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy megpróbáljuk őt és munkásságát tárgyilagosan értékelni… emberként és politikusként tekintsünk rá…”

Ez bizony korkövetelmény (kellene hogy legyen)! Mert ugyan fordulatokban a rendkívül gazdag, sokszínű Horthy-kor s annak prominens szereplőinek köre az utóbbi három évtizedben a magyar történelemtudomány egyik legtöbbet kutatott területévé vált, s a művelt nagyközönség is élénken érdeklődik iránta; mi több, adott a kellő távlat is, mindezek dacára előfeltevések, előítéletek, féloldalas művek övezik ezt a negyedszázadot s benne Klebelsberg Kunót. Ebben nem hozott változást az sem, hogy az 1945–80 közötti „a múltat végképp eltörölni” bolsevik-szocialista fősodort árnyaltabb felfogás váltotta fel, amit tovább oldhattak volna az 1990 utáni változások. Nem ez következett be. Ujváry Gábor kifejezésével élve történelmietlenül továbbsötétlik a „velünk élő…” Sőt, mindegyre érzelmileg túlhangolt vélemények, írálmányok igyekeznek őrizni ama aczéli múltat, de az sem ritka, hogy némelyek az 1950–60-as évek (durván) differenciátlan felfogásához térnek vissza, mások pedig politikai csatározások színterévé próbálják tenni. Pl. a Klebelsberg-kötet megjelenése kapcsán a nem történész s nem korszak-szakértő Ungvári Tamás mondott mindenféle indokolatlan és értelmetlen dolgot a Klubrádióban. Tipikus utóvédlövés a kultúr- és véleménymonopóliumot védő „volt tábor” omladozó sáncaiból. Hátsóudvarból hátsóudvarba csapódó szilánkocska.

Mi nyugodt szívvel csatlakozva Ujváry Gáborhoz, rögzíthetjük: gróf Klebelsberg Kuno szereplése történelmünk kiemelkedő, vállható fejezetei közé tartozik. A róla szóló első, máig alapműként minősíthető biográfiát Huszti József írta meg Klebelsberg Kuno életműve címmel még „a Gróf” sajnálatosan korán bekövetkezett halálának 10. évfordulóján, 1942-ben. A gróf Klebelsberg Kuno emlékezete 1938-as összeállítás szintúgy fontos forrásmunka. A számos résztanulmány, újságcikk után végre most méltó folytatás született Ujváry Gábor jóvoltából. Teljességre törekvően, olvasmányosan, ám kellő szakmai háttérrel és alázattal.

Ezen a cca. kétszáz oldalon helyet kap a klasszikus életrajz minden eleme korrajzi közegben. A tiroli származású, szabadságharcainkban érdemeket szerzett katonaelődök, a család cseh ága. Ulrik János nevét valószínűleg tőlük kölcsönözte A régi ház c. regénybeli főhősének Tormay Cécile, akit a Napkelet folyóirat főszerkesztésére kért föl Klebelsberg Kuno. Fölvillan a szülőhely: Magyarpécska, Arad vármegyében. S nem Erdélyben, ahogy egy mai nemzetpolitikusunk írta, de sokakkal furton-furt idézgeti, s persze nem követi Klebelsberget. Épp az ilyeneknek élő példa „A gróf”, hogy ismeret-, én- és valósághiány, akut szerepjátszás, önzés, anyagiasság, légpasszírozás és közhelykörözés magasba emelhet valakit, ám az légvár. Az juthat az érdemi elismertség sziklavárába, akit – mint Klebelsberget – a tervben, tettben való telhetetlenség jellemez.

A családtablón persze ott vannak a székesfehérvári, a nyugat-európai s persze a pesthidegkúti évek, velük a nagyszerű feleség, a nyitrai, torontáli származású Botka Sarolta, aki emlékezésében kutatóknak forrásértékű emléket állít férjének.  Hidegkút (Ófalu) a szívükhöz nőtt, Klebelsberg saját maga tervezte, sokszor általa művezetve nyári kastélyt építtetett, s csak akkor költözött be, amikor az utolsó számláig tisztázott mindent. (Hm…) Botka Saroltával s persze a kastéllyal méltatlanul bánt el az 1945 utáni vörös rezsim. Rehabilitációja tavaly vette kezdetét. Szomszédjában áll a klebelsbergi elveket, hagyományokat követő, korszerű Klebelsberg Kultúrkúria, méltó továbbvívője hősünk elképzeléseinek. Az államférfiúi erényekkel biró Klebelsberg Kunonak hótiszta a hivatali karrierje is: tehetsége, szorgalma révén végigjárta a ranglétrát, megtanulván azt is, hogy a sok akta, pecsét nem azonos a feladat elvégzésével. S már a Julián Egyesületben megmutatkozott az átfogó igényű programalkotás iránti igénye. Ebben az I. világháború előtt szerepet játszott Jankovich Béla vallás- és közoktatási miniszter és Pogány Frigyes statisztikus. A szervezés, a megfelelő munkatársak kiválasztása, a kezdeményezők s tenni akarók felkutatása, lehetőséghez juttatása szintúgy erősödött benne. Amikor a háború kapcsán a rokkantügyet bízták rá, a szociális érzékenysége is előtűnt. Az emberileg kissé hiú, merev, amúgy a klasszikus, nemzeti szabadelvűséget képviselő Klebelsberg Kuno konzervatív reformerként dolgozott, értékelvű (meritokrata) elveket követve. Egyik fő célkitűzése – amint Ujváry Gábor írja – mindvégig „a magyarság erősítése, gazdasági és kulturális felemelése volt. Mindezt… nemesen rivalizálva kívánta elérni.”

1922–1932 között ténykedett elébb belügy-, majd vallás- és közoktatásügyi, sőt sportminiszterként. Rengeteget tervezett és ért el. Pl. az állami költségvetésből soha nem látott mértékű támogatást vívott ki a kultúra és az oktatás számára, mert úgy vélte: „A világtörténelem végzetes útján négy gépkocsi robog. Az első gépkocsi kénytelen gyorsítani, mert a másik három már nyomában van, már harsonajelt ad, jelezve, hogy kerülni akar. Erre a másik három gépkocsira az van írva: Románia, Szerbia és Csehország. Arra a kocsira pedig, amely még előljár, de gyorsítani kénytelen, az van írva: Magyarország. Kérdem, akadhat-e jó hazafi, aki vállalja a felelősséget azért, hogy ez a három másik kocsi a világtörténelem végzetes országútján mellettünk elrobogjon és minket elhagyjon, porfelhőbe borítva bennünket.”

A „legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter” nem elméleteket kovácsoló filozopterként, álmait kergető értelmiségiként tévedt a közügyek világába. Központi eszménye a tevékeny, művelt magyar és a gyermek. "A magyar anya, aki a világra hozza az újszülöttet, és a magyar tudós, aki kutat és tanít, ugyanazt a célt szolgálja: Magyarország feltámadását." Konkrét alkotásainak se szeri, se száma – az analfabetizmus felére csökkenésén, a népiskolai, iskolaorvosi hálózaton, egyetemalapításokon és –áttelepítéseken, a Collegium Hungaricumokon, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a népművelési és sportprogramokon át a tihanyi biológiai intézetig, a Nemzeti Sportuszodáig, a MOB életre hívásáig, vagy a Batthyány-emlékmécsesig. Még több terve maradt félbe (agráriumfejlesztés, csatornázás stb.)

Csupa aktív hazafiság, csupa konkrétum! Szemben azokkal, akikről így írt (vagy írna ma): „…túlsók a negatív ember. Rengeteg kritikai elme van közöttünk, szellemes férfiak, akiknek beszédei azonban úgy hatnak, mint a választóvíz. Dolgos, alkotó, teremtő s egymás mellett békésen megférő magyarokra van szükségünk. Igy képzelem el én a neonacionalistát, amint Gömbös Gyula barátom mondotta, az újmagyart... Ha egy nemzetben több a negatív, mint a pozitív ember, ha az a nagyszerű ember, aki másokat lebírál, lehurrog és a sárba ránt és nem azt követik, aki az alkotó munkát hirdeti, akkor nem lehet haladás…”

Néhány fontos fogalom is az ő nevéhez kötődik. Ilyen a történelmi optimizmus, a tudatos tudománypolitika, a neonacionalizmus és a kultúrfölény. Mindegyik a (neobarokk) kor szintjén nagyon is modern felfogásról tanúskodik, s napjainkban is időszerű, ha fogalmilag újraértékeljük. Lássuk csak: „Mit értek én neonacionalizmus alatt? A pozitív, az aktív, a produktív, a konstruktív emberek szolidaritását; a munkás, az alkotó emberek szent összefogását a rombadőlt haza újjáépítésének nagyszerű munkájában; öntudatos összefogást a kritika túltengéseivel, a hiperkritikával és általában a negatív emberekkel szemben, mert ha a negatív emberek befolyása a közvéleményben felülkerekednék, ez végzetesen megállítaná a nemzetet a modern haladás útján.

A neonacionalizmus a korábbi idők szónokló, ünneplő, civódó és kesergő hazaszeretetével szemben a munkás hazaszeretetet hangsúlyozza. Éppúgy szembeszáll a jogosulatlan önámítással, mint a nemzet önbizalmának kishitű lefokozásával; éppúgy szembeszáll a naiv optimistákkal, mint a baljósokkal és a kétségbeesés apostolaival.” És: idézi Klebelsberg Jókai Mórt, aki „úgyszólván meglátta mindazokat a találmányokat, amelyek azután bekövetkeztek és az ő csodálatos fajszeretetével odaállított egy lángelméjű magyar embert, Tatrangi Dávidot, aki a maga nagy találmányaival naggyá tette a magyar nemzetet. Sokan, akik a »Jövő század regényé«-t lapozgatják, azt mondják, hogy Jókainak ez az előrelátása a találmányok terén bevált, de Tatrangi Dávid nem született meg. Tévedés, megszületett és köztünk él, ez a Tatrangi Dávid a magyar kultúra, a magyar tudományosság és ettől a magyar kultúrától, ettől a magyar tudományosságtól - és talán ebben a pillanatban főleg ettől - várhatjuk az ország feltámadását (…) Kultúrpolitikámnak két vezető motívuma: emelni a magyar tömegek művelődési szintjét, erkölcsi és szellemi belértékét, fajsúlyát és ennek a műveltebb nemzetnek olyan vezetőket adni, akiknek a méretei megütik az európai dimenziókat, akiket a nemzet minden téren bizalommal és a siker reményével követhet. (…) Műveltség nélkül elképzelhetetlen a gazdasági siker…

A nemzeteknek kulturális téren kettőre van szükségük. Egyfelől emelni kell a nagy tömegeknek művelődési fajsúlyát, másfelől gondoskodni kell arról, hogy üvegházakban a magas kultúra nemes virágait és gyümölcseit termesszék.”

A történelem iránt érzékeny (1917-től haláláig a Magyar Történelmi Társulat elnöke) Klebelsberg Kuno e gondolatmenete is örökérvényű: “a magyarságnak igazi ereje mintha abban állna, hogy a legnagyobb katasztrófákat is ki tudja állni és utánuk belső megújhodásra képes. Ezt a felfogást nevezem én történelmi optimizmusnak. (…) Ne feledjük el, hogy az a szent terület, amelyet mi hazánknak nevezünk, Közép-Európában, Európa belvárosában fekszik és ha mi magyarok csak egy kisebb műveltségű állam zsupfedeles házában akarnánk élni, akkor ilyen ház számára nagyon korán túlságosan drágává válnék Európának ebben a belvárosában a házhely. Lebontanák zsupfedeles házunkat és más, szerencsésebb nemzetek építenének itt modern palotát.”

Nos, nem időszerű eme klebelsbergi hitvallás? Érdemes elmélyedni benne Ujváry Gábor kitűnő életrajza által.

OSZTT