Gulág Emlékbizottság: méltó mementót a szovjet megszállás áldozatainak a Szabadság térre!


Szülessen emlékmű, egy igazi, reprezentatív mementó a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások iránti kegyelet és emlékezet jegyében a budapesti V. kerületi Szabadság téren! – ebben egyeztek meg a résztvevők, akik megjelentek a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából létrehozott Gulág Emlékbizottság által rendezett társadalmi vitán.

Mint arról korábban írtunk, egy korábbi kormányülésen döntés született arról, hogy a 2015-ös esztendőre tervezett helyett 2017. február 25-ig meghosszabbítják a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévét, és társadalmi vitát kezdeményeznek a központi emlékműről. Az eseménysorozat végpontja - a Gulág (Glavnoje Upralevnyije Iszpravitelno-trudovih Lagerej, azaz ’Javítómunka-táborok Főigazgatósága’) börtöneiben is raboskodott - Kovács Béla kisgazda politikus elhurcolásának hetvenedik évfordulója lesz, amely egyben a kommunizmus áldozatainak emléknapja is. Ezt az emlékév szervezésével, lebonyolításával foglalkozó Gulág Emlékbizottság elnöke, Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériuma tárcavezetője jelentette be. Elmondta: a civil szervezetek azt kérik, hogy Budapesten, az V. kerületi Szabadság tér legyen a központi emlékmű helye. Egyszersmind közölte, hogy elindul az emlékbizottság honlapja, amely szintén fóruma lehet a nemzeti közmegegyezés kialakítását célul kitűző minél szélesebb körű véleménynyilvánításnak. Indoka kétségtelen, mivel a miniszter szavai szerint „nem szabad azt hinnünk, hogy 1945-ben egy fantasztikus békével lezárult a második világháború, és eljött a béke csodálatos korszaka, hiszen az igazságtalan, az embertelen és borzalmas háborút olyan típusú megtorlások követték, amik nem az igazságot tekintették a legfontosabb szempontnak, ez pedig - egészen 1990-ig - ártatlan embereknek okozott szenvedést”.

A 70. évfordulóra tekintettel – e sokáig elhallgatott, tragikus eseményeknek a nemzeti emlékezetbe való beemelése, de legfőképpen az elhurcolásban elhunytakra és szenvedettekre való méltó megemlékezés-sorozat létrehozása érdekében – a Magyar Országgyűlés 41/2012. (V. 25.) OGY határozatának eleget téve több szervezet és magánszemély 2013. április 27-én létrehozta a „Málenkij robot” Emlékbizottság 2014-2015 nevű civil kezdeményezést. Ehhez immár több mint 20 szervezet csatlakozott.

Az Emlékbizottság célja ennek a régi adósságnak a törlesztése, az elhurcoltaknak és hozzátartozóiknak erkölcsi elégtételt adni az ártatlanul, ítélet nélküli fogságba vetésért, az évekig tartó kényszermunkáért és szenvedésekért, a családi tragédiákért és több tízezer honfitársunk haláláért, amelyről a rendszerváltás időszakáig még nem is beszélhettek a megtorlás veszélye nélkül. Az erkölcsi elégtételt csak úgy valósulhat meg, ha ezek a tragikus események, nemcsak hogy bekerülnek a nemzeti emlékezetbe, hanem azon belül a történelmi súlyának megfelelő helyre kerül.

E cél minél gyorsabb és teljesebb megvalósulása érdekében az Emlékbizottság a kárpát-medencei, nemzeti és a nemzetek közötti együttműködés jegyében kívánja összefogni, segíteni és koordinálni mindazon szervezetek és magánszemélyek e cél eléréséért folyó tevékenységét, amelyek, és akik egyetértenek az Emlékbizottság küldetésnyilatkozatával és célkitűzéseivel.

Balog Zoltán említett bejelentéséhez híven a társadalmi párbeszéd megkezdődött. A széleskörű eszmecsere egyik állomása volt az a nyilvános beszélgetés, mely az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő épületének Magyary Zoltán-termében zajlott le, és az emlékbizottság tagjaként Boross Péter volt belügyminiszter és miniszterelnök, a Szabadságharcosokért Közalapítvány, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a VERITAS Történetkutató Intézet Tanácsadó Testületének elnöke, illetve Szakály Sándor történészprofesszor, az MTA tagja, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója is állást foglalt.

Boross Péter visszautalt arra, hogy az emlékmű ötlete már az Antall-kormány idején fölvetődött, ám nagy külső, belső (diplomáciai, politikai) nyomás nehezedett a kabinetre, amelynek folytán végül nem lehetett felállítani az emlékművet. A volt miniszterelnök úgy vélte: ma sem lehet. A jelennel kapcsolatosan elmondta, nemrég Haraszti György történésztől, a VERITAS Intézet Tanácsadó Testületének másik tagjától megkapta a Szabadság tér leírását, tértörténetét, melyek alapján végül is elfogadhatónak tartja a helyszínt, bár ha erről neki kellene döntenie, ő egy Dózsa György úti helyet alkalmasabbnak tart. Közelebbről ott, ahol az egykori Sztalin-szobor állt. Vagy a „senki (értsd: főleg az »öreg« 56-osok – a szerk.) által nem kedvelt 56-os kompozíció (»Vaspapucs«) helyett, amelynek elbontása örök téma”. A volt miniszterelnök végül amellett foglalt állást, hogy ha a Szabadság téren helyezik el az emlékművet, akkor az csak arról szóljon, hogy mivel tartozunk elődeinknek. Úgy vélte: szülessen egy igazi, reprezentatív emlékmű, legyen odaillő a helyhez méreteiben és megjelenésében. Egy fő motívum és mellékalakjai arányaiban és figurálisan fejezzék ki a hadifogoly, a „málenkij robot” (korrekt oroszsággal: malenkaja rabota = ’kis munka’ – a szerk.), a sváb s a civil elhurcoltak szenvedéseit, azt a keserű sorsot, amit a XX. század ránk rótt.

A Gulág létét a megszállt területeken a 2. és a 3. Ukrán Front 1944. december 22-i 0060. számú hadparancsától számíthatjuk. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos közvetlenül a Lengyelország elleni szovjet invázió megindulása után, 1939. szeptember 19-én rendelte el a Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatóságának (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih = GUPVI) felállítását, ami rohamosan növekvő - összesen 340 főtáborból és 4000 melléktáborból álló – ördögien kegyetlen táborvilággá terebélyesedett.

Szakály Sándor hangsúlyozta: hazánk XX. századi történelmének ezen eseményei megkerülhetetlenek, a nemzet kötelessége, hogy megemlékezzen az áldozatokról! A történészprofesszor szerint is a Szabadság téren helye van eme emlékműnek, hiszen – tiszteletben tartva a különböző felfogásokat, véleményeket - ott áll a szovjet emlékmű (ahogy Bécsben is).

A szobrokban gazdag Szabadság téren megtalálható (a német bevándorlók fiából amerikai tábornokká emelkedett) Harry Hill Bandholtz szobra is, aki az első világháború után az amerikai katonai misszió parancsnoka volt hazánkban, és 1919. október 5-én megakadályozta, hogy a megszálló román csapatok kifosszák a Magyar Nemzeti Múzeumot, megmentvén nemzeti kincseinket. (Magyarország román megszállása a Nemzetek Szövetségének Legfelsőbb Tanácsa utasításai ellenére történt meg – a szerk.) De ott áll a téren a szovjet kommunista diktatúra ellen csillagháborút meghirdető Ronald Reagan amerikai elnök a születése 100. évfordulója alkalmából felállított szobra is. Mindkét alkotás a szabadság szimbóluma, emléke összefogja a közép-európai népeket, s emlékeztet az emberi jogok egyetemes érvényesítésére.

A főigazgató fölidézte: egykoron trianoni emlékmű, országzászló állt a téren, emlékeztetvén az I. világháború utáni békediktátum s területrablások igazságtalanságaira, ezek revíziójára. S erről lehetnek bár különböző vélemények, ám e logika mentén továbbgondolva tény: ha nincs Trianon, akkor hazánkat nem rángatják bele a háborúba, nem következett volna be a német-náci megszállás s 1944. március 19-étől vele járó saját döntéseinket akadályozó szabadság- és függetlenségfosztó, korlátozott szuverenitás, nem kerülhetett volna sor a szovjet E megszállásra s annak szörnyű következményére, a Gulágra.

A száműzetéses kényszerlak- és munkahely, láger már a cári Oroszországban is ismert büntetés volt, a Szovjetunióban a sztálini időkben vált hírhedt büntetési formává, hazánkban 1945-től, a szovjet megszállástól kezdve vált ismertté és rettegetté.

Szakály Sándor hangsúlyozta: minden holtat megillet a kegyelet és az emlékezet, ezért egy be nem tapasztott seb gyógyítása a fő cél. Központi segítséggel minden település megemlékezhet (emlékmű, emlékhely, áldozatok névsorai, kiadványok stb.).

A Gulág Emlékbizottságban résztvevő más szervezetek képviselői szintén ismertették álláspontjaikat. Menczer Erzsébet, a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Foglyok és Kényszermunkások Szervezetének (SZORAKÉSZ) elnöke kiemelte: ilyen fontos történelmi-nemzeti kérdésekben szűnjön meg végre a kettős mérce, mert az izmusok között csupán színeiben s módszereiben van különbség, embertelenségében nem. Tehát a szovjet obeliszk mellett ugyanarra térre ugyanolyan monumentális emlékmű állíttassék az áldozatok emlékét őrizendő! A magyar családok mintegy 40%-át érintő több mint 800 ezer áldozat előtti tisztelgésünk nemzeti kötelesség! S mivel az utolsó pillanatban vagyunk, az anyagi kárpótláson kívül a lelki sebek gyógyulását szolgálva közmegegyezéssel kövessük az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközséget (EMIH) pódiumvitán képviselő Tóth Gáborék kezdeményezésének példáját, amelynek mozgósító jelmondata: „Mondd el fiaidnak!” A SZORAKÉSZ idestova negyedszázada hívja fel a figyelmet az elhurcoltak, az áldozatok sorsának feltárására, emlékük megőrzésére. (Menczer Erzsébet édesapja, Menczer Gusztáv elsőként törte meg a hallgatást 1990-ben.) Az elnökasszony aláhúzta: nem akarnak sem bontást, sem szoborparkot, találtak helyet ennek az emlékműnek a Szabadság téren; az elképzelt obeliszk négy oldala jelenítse meg a Gulág poklainak különböző szenvedésformáit, előtte pedig legyen egy Nagy–Magyarország-térkép, amelyen feltüntetik a kényszertáborok helyszíneit.

Tóth Gábor a társadalmi konszenzust jelölte meg a vita nyugvópontra jutásának, illetve az emlékmű-állításnak, Egyben fontosnak nevezte a jövő nemzedék tájékoztatását, nevelését e történelmi tragédiák kapcsán. A nevelés (edukáció) fontosságát a vitavezető és a résztvevők egyaránt elismerték. Elhangzott az is, hogy orosz történészek javasolták a narratív áthangolást a magyar nemzeti minimum jegyében, a közös kegyelet és emlékezet érdekében.

Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke a traumák, tabuk kibeszélése lelki felszabadító hatását, a nemzedékek sorsközösségeinek erősítését hangsúlyozta, mondván: ebben nagy lehetőség a közös történelmi emlékezet! Stark Tamás, az MTA BTK Történettudományi Intézetének főmunkatársa az áldozatok körét kiterjesztené a szovjet megszállás teljes időszakára és földrajzi helyszínére. Idézte a kárpátaljai Dupka Györgyöt, aki a nemzeti kisebbségi áldozatok számbavételét szorgalmazza (a Gulág csak Kárpátalján 40 ezer (!) életerős magyar férfit és nőt küldött halálba).

Egyszersmind óva intett attól, hogy nemzeti mártíriológia alakuljon ki. Bognár Zalán, a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságának alelnöke azt vetette föl, hogy ne csak a Gulágra gondoljunk, hanem a korszakot kifejező málenkij robotra is. E szörnyűség áldozatainak - a kárpátaljai Szolyvához hasonlóan - hazánkban szintén emlékművet kellene állítani, konkrétan a Józsefvárosi pályaudvarnál.

Földes György, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója is egyetértett az el- és meghurcoltak emlékére állítandó emlékmű javaslatával, ám a helyszínt elvetette, s még több ponton megfogalmazta ellenvetéseit, nevezetesen a döntéshozók felelősségét említette s azt, hogy ne hárítsa el a figyelmet ez az emlékmű a fő kérdésekről… Úgy fogalmazott, hogy voltaképpen ha nem hívták volna meg, ki kellett volna őt találni, hiszen így őhozzá mérve alakulhatott ki egységes álláspont. (?! – Szerényebb kitételt is elfogadtunk volna egy történésztől – a szerk.).

Földes ellenvetései közül abban egyetértett Szakály Sándor, hogy megfelelő múltfeldolgozási sokszínűséggel kell kezelni a kérdést, ám kiemelte: arról nem lehet vita, hogy az áldozatokról meg kell emlékezni. Szakály aláhúzta: „nem mi vagyunk a döntéshozók”, erről az emlékműről is a kormány mondhatja ki a végső szót. A túlélők és a Gulág Emlékbizottság tagjai elmondták álláspontjukat: egy méltó monumentális emlékmű őrizze a szovjet megszállás áldozatainak kegyeleti emlékét a Szabadság téren!

A vita azzal a kulcsfontosságú megállapítással zárult, hogy ez a pódiumvita, nyitott eszmecsere komoly impulzust jelent(het) a döntéshozóknak.

OSZTT