VERITAS-est a BGF-n: reflektorfényben hazánk hajdani „vezérigazgatója”, szenvedélyes „tűzoltója”


Széll Kálmán politikus, miniszterelnök, pénzügyminiszter, a MTA tagja állt ama beszélgetés középpontjában, melyet a VERITAS Intézet rendezett a Budapesti Gazdasági Főiskolán. Az eszmecsere kapcsán képet kaptunk a magán-, illetve a közéleti emberről, a politikai pályaívről, a ma is követhető közéleti jellemről, társadalmi és médiaszerepről. Nem beszélve a példaképekről, politikai, magatartási mintákról, hagyományokról, a számos mai párhuzamról!

A Gergely András történészprofesszor, a VERITAS Történetkutató Intézet dualizmus kori kutatócsoportjának vezetője „vezényletével” ifj. Bertényi Iván, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója és Schwarczwölder Ádám, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos segédmunkatársa részvételével tartott ankét alapja a tavaly megjelent Törvény, jog, igazság. Széll Kálmán életműve című tanulmánykötet volt. Dukai és szentgyörgyvölgyi Széll Kálmán és életműve számos ponton maradandó maradt…

A Törvény, jog, igazság… c. könyvet ifj. Bertényi Iván szerkesztette, Dóra Szilvia közreműködésével, a szerzők között pedig találjuk Schwarczwölder Ádámot, illetve a szintén „veritászos” történésztársát, Anka Lászlót. Az alapos hozzáértésről tanúskodó vaskos kötet a Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány (MCC) jóvoltából látott napvilágot. Ezt megelőzően csak Halász-Hradil Elemér 1899-es portréjából, valamint egy 1943-as biográfiából és lexikoni szócikkekből ismerhettük meg Széll Kálmánt.

Alapítvány, tér, térfoglaló fejlődés…

Találó, hogy ha akár két évvel ezelőtt próbáltunk volna rákeresni Széll Kálmán (1843–1915) nevére, alig néhány tucat találatot kaptunk volna, ma majd’ egymilliót. Halász Imre kortárs újságírót idézve „a mulandóság hűvös fuvalma” helyett az új korszellem „megmozgatta életfájának lombjait.” Széll Kálmán nevével fémjeleznek alapítványt és tervet. Az alapítvány nemzetben, fejlődésben, jövőben gondolkodó, alkotó, zömében gazdasági szakemberek intellektuális, zártkörű társasköre, számukra „a munka értelme az életminőség javítása azért, hogy gyermekeink és unokáink szabadok lehessenek, azaz méltóságban élhessenek, és sorsukat maguk irányítsák”. Mindez egybecseng a névadó szellemiségével. Akárcsak a grandiózus Széll Kálmán Terv, amely 2011-ben indult, hogy új fejlődési pályára állítsa hazánkat.

A mai Széll Kálmán tér 1929 előtt névtelen közterület volt, Gödör néven emlegették az itt lévő agyagbánya után. 1929-ben nevezték el Széll Kálmánról. 1951-ben lett Moszkva térre „keresztelték”. De ehelyett inkább Széllkalefnek vagy Kalefnek becézték 1950–80 között. Mi, budaiak így ismerjük. A „Kalef” a Kálmán férfinév egyik becéző formája. A Moszkva téri ücsörgést, nézelődést és randevúzást a korabeli szlengben kalefozásnak is nevezték. A nyolcvanas évekig a fiatalok hétvégenként a Moszkva téren találkoztak, hogy itt szerezzék be az információkat az aktuális házibulikról, ahogy erről a Moszkva tér című 2001-es filmje is szól. Most megújul. Mint Magyarország.

Gergely András mintegy bevezetésképpen Széll Kálmánnak, mint magánembernek, civil személyiségrajzát kérte a két történésztől. Elsőként Schwarczwölder Ádám rajzolta fel a Deák-párti politikus alakját. Elmondta, hogy dukai és szentgyörgyvölgyi Széll Kálmán egy Vas vármegyei, birtokos, katolikus köznemesi család sarja. Ez a társadalmi helyzet meghatározta a család életét, azonban nem pusztán a gazdálkodással törődtek, hanem a hagyományokban és rokoni családi kapcsolatokban gyökerező, rendies vidéki élet megtartásával is; sokat adtak a sokoldalú, korszerű képzettségre, a műveltségre. Ezáltal a mérsékelt, joviális, lojális (udvarhű), szélesebb értelemben vett család a Vas megyei átlag fölé emelkedett; többen értek el sikereket, karriert, főleg a jogi pályán.

Érdekesség: a zömében dunántúli Széll-família egyik tagja, Széll István, a XVIII. század második felében a Bihar vármegyei Nagyszalontára költözött. E családnak egyik sarja, kit szintén Széll Kálmánnak hívnak, nagy költőnk, Arany János Juliska nevű leányát vette nőül. Tovább fejtegetvén a nevek szálait: a mi „Széllünk”: dukai és szentgyörgyvölgyi Széll Kálmán politikus, miniszterelnök, pénzügyminiszter, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Tehát nem tévesztendő össze Széll Kálmán fizikussal, vagy azzal a dr. Széll Kálmánnal, aki Debrecenben született és élet, makói előnevet viselt, ráadásul amellett, hogy megbecsült főorvos volt, magyaros szellemben színműveket írt, sőt zenét szerzett. Igaz, őket betemette a feledés...

Széll Kálmán is alapvetően visszafogott, simulékony, joviális, lojális (Deák-párti) alkat volt. És ugyan „távol állott az ideális férfiszépségtől”, ám ezt kitűnően ellensúlyozta rendkívül gondos ápoltsággal, elegáns öltözködéssel, kellemes személyiségalkattal. Kedvelte a közéletiség formáit, kitüntetett figyelemben részesítette a szebbik nemet. De hazardírozásba, kétes ügyletekbe nem bocsátkozott. Bár szerfölött hiú ember volt, elviselte a bírálatot, ezért nem neheztelt még az újságírókra sem. Szeretett tanulni, új dolgokkal kísérletezni, szenvedélyként hódolt a munkának.

Ám köztudott, a közéleti karrierhez mindez nem elegendő, sőt a tehetség sem. Ezt Bertényi Iván ekképpen öntötte szavakba: az emberek az eszükkel Magyarországon ritkán csinálnak karriert. Schwarczwölder hozzáfűzte: a kortársak tudtak ugyan a segítő deáki kézről, de mindig elmondták azt is, hogy „ha volt valaki, aki erre rászolgált, az Széll Kálmán volt”.

Tehát a törekvés, szorgalom, szerencse mellett már akkor is főleg kapcsolatok kellettek hozzá, főleg a sikerhez. Ezt a fontos – a tanulmánykötetben is hangsúlyozott – alaptétel elhangzott a vitaesten is. Az 1848 körüli nemesi világban is nagyon fontos érdeke fűződött minden nemesnek ahhoz, hogy tudjon akár távoli rokonairól is, hiszen a közös ős által szerzett birtok az ág kihalása után a legközelebbi rokoné lehetett. Ebből következően a nemesség egész szemléletmódját, életvitelét a rokonokkal való kapcsolattartás jellemezte, s a korszak mostoha közlekedési viszonyaihoz képest gyakori látogatások, vendégeskedések rokonságcentrikus életmódot eredményeztek.

A Széll-család esetében szintúgy a hozzájuk hasonló nemes családokkal kötött házasságok, barátságok határozták meg a família pozícióját a helyi középosztályban, a régi nemesi világban. E szerteágazó kapcsolatrendszerben természetesen lehetőséggel kecsegtetett az, hogy az 1848 tavaszán miniszterré emelkedett, a kor legtekintélyesebb politikusaként számon tartott Deák Ferenc a rokonságba tartozott. Ehhez a rokonszenv, a barátság többlettöltést adott.

Deák atyafiságos barátként kapcsolódott a Széll-családhoz, a földbirtokos, alispán, országgyűlési képviselő, majd főispáni helytartó apához, Széll Józsefhez, akinek reformpárti, nemzeti szabadelvű felfogása összhangban állt az övével. E rendies, szegről-végről atyafiságos barátság révén Deák Széll Kálmánt már kisfiúként megismerte.

Fejlődését végigkísérhette. Közvetlen közelről láthatta, hogy a Széll-szülők nagy gondot fordítanak fiaik nevelésére, taníttatására, s anyagi áldozatoktól sem riadnak vissza, hogy őket művelt és jól képzett emberekké neveljék, és Kálmán nemcsak eszes, ügyes fiú, hanem szorgalmas és törekvő is. Osztályelsőként tanult a soproni bencés, illetve a szombathelyi premontrei főgimnáziumban (járt ide Széchenyi is). Nemcsak Deák Ferenc, hanem a kortárs újságíró, Halász Imre is jól ismerte Széllt, aki – mint írta a Nyugat 1915. 17. számában – földije, évfolyamtársa volt. Ekként emlékezett egyetemi éveikre, illetve Széllre: „nemigen érdeklődött kortársai frivol mulatságai iránt, inkább szorgalmasan látogatta az előadásokat, és sokat tanult az egyetemi tantárgyakból, sőt ezeken kívül is”.

A gyakorlatias, szakértő technokrata alkat prototípusa

Utóbbiakra helyezvén hangsúlyt, az említettek mellett azáltal is lehetővé vált (a XIX. században is csak kevesek számára) a kiemelkedő közéleti pályafutás, hogy speciális, alkotó szakértelemre, teremtő cselekvésre tett szert a karrierépítő. Ez Széll Kálmánnál a pénzügyekben és gazdasági kérdésekben járatosságot jelentette. Ezáltal emelkedett ki kortársai közül. Deák a barátság és jó tulajdonságai okán megkedvelt Kálmánt már kezdetben arra intette, hogy gazdasággal, pénzüggyel foglalkozzon, ne joggal. Széll mégis jogtudományi doktorként szerzett oklevelet 1866-ban a pesti tudományegyetemen (24 évesen!), s csak azután mélyedt el a pénzügyekben.

Széll Kálmán, Deák Ferenc és Vörösmarty Ilona

Halász és Széll – egyebek közt – együtt tanulták az angol nyelvet.  „Ennélfogva alkalmam volt Széll Kálmánt közelebbről megismerni és pedig mint „igen komoly, majdnem zárkózott természetű” fiatal embert”. Jeles tehetségűnek, törekvőnek tartotta. E szavak szemmel láthatóan jól estek Vörösmarty Ilona gyámatyjának, az apósjelöltnek. Azaz Deák Ferencnek. Deák komolyan vette a Vörösmarty Mihály halála után rá háruló gyámatyai teendőit. Minden bizonnyal azért járult hozzá, hogy Széll Kálmán már igen fiatalon, 24. életévét be sem töltve, frissen szerzett jogi doktorátussal, ám egyelőre állás nélkül 1867 tavaszán Vörösmarty Ilona vőlegénye lehessen, mert ismerte a kérő pozitív tulajdonságait. Deák felfogása szerint csakis becsületes, tehetséges, tevékeny hazafi lehetett Ilona hites ura.

Széll az értelmes, művelt Vörösmarty Ilonát a nagy kiegyezés évében, 1867-ben vette el feleségül. Az esküvő helyszíne a Bazilika volt (Ybl tervei nyomán akkortájt épült.) Az egyik tanú a 48-as honvédtiszt, a Magyar Mérnök Egylet alapítója, ekkor közlekedésügyi államtitkár, Hollán Ernő volt. A fiatalok Széll-papa rátóti birtokán, a később Hauszmann Alajos által korszerűsített tízszobás kúriában kezdték közös életüket. Bár Thallóczy Lajos történész, író s más kortársak szerint Széll „nagy nőbarát volt”, mégis szoros emberi kapcsolat, kölcsönös tisztelet és megbecsülés fűzhette össze a házastársakat. Ilonában szellemi társra talált, közügyeket is megbeszélhetett vele. Mi több, felesége hatására erősödött fel Széll szociális érzékenysége. Egy kortárs feljegyzés szerint Széll „felesége valóban igen okos művelt nő, méltó lánya Vörösmartynak, a derék, kihalóban lévő, igazi honleány typusa”. Széll tehát nem csupán Deák, hanem felesége támogatására is számíthatott politikai karrierjének elején, és a később a miniszterelnöki székig emelkedő pályafutás sikereiben Vörösmarty Ilona szerepét sem szabad figyelmen kívül hagynunk.

„A haza bölcse” 1868-tól 1875-ig minden nyarat náluk töltötte Rátóton, ami által még inkább elmélyült kettejük kapcsolata. Az öregedő Deák sok időt töltött Széllék fővárosi otthonában is, ahol külön, de általa fizetett lakrészben élt. Vörösmarty Ilona ápolása enyhítette a beteg Deák Ferenc szenvedéseit, aki ebben az Egyetem téri Hadik-házban lévő lakásban hunyt el 1876. január 28-án.

Olvashattuk a Széll Kálmán életművét feldolgozó könyvben, hallhattuk a vitaesten is: „lehetséges, hogy Széll Kálmán nem elsősorban Vörösmarty Ilona férje, hanem jóval inkább Deák Ferenc veje szeretett volna lenni...” Ez már a kortársakat is foglalkoztatta. Helyezkedő karrierista vagy tehetséges szakember Széll Kálmán? Az esten részt vevő történészekkel együtt leszögezhetjük: Széll nem pusztán jó időben volt jó helyen, hanem fölismerte a Magyar Királyság időszerű céljait, teendőit, hazánk akkori elitjének kötelességeit, vagyis a helyzetet, egyszersmind az ebből adódóan kínálkozó, szükséges attitűdöt. S persze a személyiségében rejlő tehetséget, mozgatórugókat, amelyeket Deák szintén meglátott benne. Közösen kovácsolták a sikert. Ily módon a házasság is több volt a családi élet kezdeténél – kezdő állomása volt egy jelentékeny politikai karriernek. Deák felkészültsége, tapasztaltsága, okossága formálta a fiatal Széllt, aki sok mindent átvett „a haza bölcsétől”, aki ezáltal járult hozzá ahhoz, hogy Széll Kálmán igen fiatalon fellendítse politikai karrierjét. Természetesen a későbbiekben is rendre kikérte Deák véleményét, igyekezett betartani a deáki elveket. Deák és Széll sokban hasonlítottak egymásra, illetve „a „haza bölcse” erősítette pozitívumait: alapos felkészültség, szolgálat, szorgalom, szívósság, türelem, megfontoltság, a „disszonancziákat mérséklő „paczifikáczióra” törekvő megegyezési hajlam, közvetítői készség, békepártiság, hazafiság… Mindezek folytán „a haza kis bölcseként” is emlegették.

Deáki bölcselet: ismerni és védelmezni a népet!

Első közhivatali állásaként 1867-ben szentgotthárdi szolgabíró lett. Mondanunk sem kell, Deák tanácsára. Aki azt mondta neki, hogy a főjegyzői állás ugyan előkelőbb, mégis a szolgabíró a jobb, mert „közvetlenebb érintkezésben van a néppel, megismerkedik életmódjával, viszonyaival: s az, ki a politikai térre akar lépni, sok hasznát veheti annak. Helyes is, hogy megismerje a népet, szükségleteit, bajait, mint képviselő nagyobbrészt a nép ügyét védelmezi”. Máig érvényes, nemde?!

A kezdetekről a VERITAS Intézet munkatársa elmondta: Széll 1868-ban lett országgyűlési képviselő, karrierjét az alsóházban kezdte. Rögtön munkához látva magára vállalta a jegyzői, majd az előadói posztot. Ezáltal rengeteget szerepelt. Mind ismertebbé vált. Különösen, hogy nagyszabású – pl. költségvetési, közlekedési, vízügyi – elképzeléseket tolmácsolt előadóként, de olyan ügyekben is ott állt a neve, mint a testi fenyítés és a vérdíj eltörlése.

Szorgalma és gyarapodó szaktudása által mind határozottabban képviselhette saját véleményét, érdekeit. Mindinkább nélkülözhetetlenné vált. A politikai parlamenti működése fő színteréül szolgáló Sándor utcai képviselőházból (ma Olasz Kultúrintézet) Széll igyekezett választókerületében is minél több időt eltölteni.

Már ekkor kitűnt a sajtóhoz való igen pozitív viszonyulása. Ekkortájt már a felnövekvő tömegkommunikáció korszakába lépett az emberiség, hazánk is. Kialakult az a képlet, ami máig érvényes: megjelentek kormánylapok (Nemzet), ellenzékiek és függetlenek (Pesti Napló, Budapesti Hírlap). Létrehozták a miniszterelnöki sajtóirodát, Klein Ödön vezette. Széll rendkívül méltányolta a médiát. Tudta, hogy nem formálhatja a maga képére, nyíltan semmiképp nem huzakodhat vele, a médiajelenlét viszont fontos, ezért a szerkesztő(ség)i szabadságot látványosan tisztelve, némiképp körüludvarolva a tollforgatókat, „hoci-nesze” alapon igyekezett a kedvükben járni, elsődleges információkat, háttéranyagokat nyújtani. Volt, aki partnere volt ebben, volt, aki nem. Két példával illusztrálhatjuk.

Híres munkabírásáról élcelődve írta Kecskeméthy Aurél szerkesztő, hogy álmában Széll benyitott hozzá egy jelentéssel, mondván: „Még egy lap sem kapta meg ezt tőlem; kegyedé az elsőség.” A kritikus publicista elismerését is kifejezte Széllről – „Tanult és komoly; látszik, hogy törekvés van benne… józanabb és gyakorlatibb soknál. Tiszteletreméltó talentum és munkaerő… mint képviselő soha nem volt úrfiúcska, hanem a háznak… legszorgalmasabb tagjai egyike.” Sokan tartották azt Széllről, amit Kecskeméthy: „… úgy beletanult az államháztartás rendszerébe… hogy nincs a házban, ki vele versenyezhetne.” Ezzel egybecseng Széll egyik képviselőtársa, Móricz Pál véleménye: „el kell ismerni, hogy olyan memóriája volt… és olyan iskolázott nyelve, hogy a számok tömkelegében soha egy betűt nem hibázott, oly tárgyi ismeretével bírt ezen költségvetéseknek, melyek másokat csodálkozásra buzdítottak, oly kitartó szorgalmat tanúsított, melyhez hasonlót keveset vagy éppen nem mutathattak fel azelőtt”.

A híres Borsszem Jankó és a többi élclap kedvelte. Könnyen karikírozható alkata, jellegzetes pofaszakálla okán szívesen szerepeltetett figura volt. És Széll sosem sértődött meg, még ha belül netán berzenkedett is.

Az eredeti hitvallásuktól némely elforduló, politizáló, radikális szabadkőművesek által befolyásolt Ady Endre viszont folyton támadta. (igaz, szinte minden nemzeti szabadelvűt, így a kétségkívül államférfiúi magaslatokat járó Tisza Istvánt is, ráadásul tévedéseket, zagyvaságokat vetvén papírra a nyakas kálvinista grófról. Ugyanúgy melléfogott, mint József Attila a híres szegedi nyelvészprofesszor Horger Antallal.) Publicisztikáiban Magyarországot sokszor bordélyházként jelenítette meg, s e negatív képbe illesztette Széll Kálmánt is, akit „nagy kokottnak” nevezett.

Széll Kálmán hét éven át volt a T. Ház jegyzője és állandó előadója a pénzügyi bizottságnak, a központi bizottságnak, a horvát ügyekben kiküldött országos bizottságoknak és a delegáció hadügyi bizottságának. Ezek közül a pénzügyire összpontosított leginkább, amely „már-már önálló hatalmi ággá lépett elő” főként Deák egyik legközvetlenebb munkatársa, legbefolyásosabb híve, Csengery Antal vezérletével. (Deák kormányzati pozíció nélkül is a kormánypárt vezérének számított.)

Bár Széll távlatos ambíciókkal bírt, mégis ellenállt annak, hogy 1871-től több ízben kínáltak föl neki magas kormányzati posztokat. Megesett, hogy betegnek tettette magát, még Andrássy Gyula miniszterelnök felkérését is elhárította. Hat évtizednyi munkásságában mindig szem előtt tartotta, hogy a helyzet legyen érett, alkalmas, a pártja nyújtson egységes, erős hátteret. A XIX. szd-i Európa, egyben az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb gazdasági visszaesése, a totális csőddel fenyegető 1873-as válság idején javaslatokat dolgozott ki, hiszen Magyarország adósságcsapdába esett. Noha ő is látta: nem léteznek bűvszerek” a megoldásra, javaslatai helyes irányba mutattak, elsőként merte vállalni az adóemelés népszerűtlenségének ódiumát.

Ettől azonban a megoldás nem lett egyszerűbb. Hiszen (Halász Imrétől is tudjuk) a kiegyezés utáni években a közvélemény nálunk olyan optimista áradatban úszott, hogy az emberek még adóleszállításról is álmodoztak. (Egy történt: a hírlapbélyeg megszüntetése.) Mikor a pénzügyi bajok első jelei 1872-ben mutatkozni kezdtek, „a mélyebbre látók kezdték belátni, hogy eljövend, el kell hogy jöjjön, a közterhek emelése. De ezt kimondani senki sem merte. Olyan emberre volt tehát szükség, aki ki merje mondani ezt a végzetes szót, adóemelés. Ez az ember Ghyczy Kálmán volt.” Puritán lelkű egyénisége ama ritka emberek közé tartozott, akik senkitől semmit nem kérnek, így senkitől, semmitől sem félnek, még a népszerűtlenségtől sem. Ghyczy törte meg az utat utóda, Széll Kálmán adópolitikája számára.

„Bűvszerek”: gazdasági kiegyezés, korszerűsítés, költségvetési karcsúsítás, adóhízlalás, aranyjáradék…

Midőn Széll 1875 márciusában magát felkészültnek, a helyzetet változásra érettnek látta, a Deák-párt és a Balközép egyesülése után már vállalta pénzügyminiszteri tárcát, a Szabadelvű Párt színeiben. Amikor pedig ez a szituáció megváltozott a boszniai okkupációval (amit legtöbb képviselőtársával ellenzett!), 1878 októberében megvált a miniszteri poszttól. Teátrális lemondása kapóra jött a kormánypártban, a Szabadelvű Pártban a Széllel szembeni, Tisza Kálmán vezérelte köröknek, mert így elterelte a figyelmet a boszniai „kaland” hétről hétre emelkedő költségeiről.

Széll egyébiránt határozott és takarékos miniszter volt. Legnagyobb sikerei: elsősorban az 1878-i pénzügyi és gazdasági kiegyezés Ausztriával (új kereskedelmi és vámszövetség, új védővámok, jegybanki dualizálás, vagyis nemzeti jellegű bank közös osztrák-magyar bank alakításával /OMB/ stb.) További eredmények: a pénzügyi adminisztráció újraszervezése, a hosszú ideje hazát-nemzetet kínzó pénzügyi válság mérséklése, az államháztartás rendbetétele, a költségvetés egyensúlyközelivé tétele stabilizáló jövedelemadó-emelésekkel, az adófelügyelői intézmény megszervezése volt. (Az adózási morál akkor sem állt magas szinten!)

Megszorításai, adóreformja következtében az állami bevételeket addig nem sejtett magasságra emelte, Deák-pártiként keményen megküzdött saját erőskezű miniszterelnökével, a Balközép verhetetlen vezérével, Tisza Kálmánnal is (aki olyan látszatintézkedéseket támogatott, mint a fegyveradó, fényűzési adó, biliárdadó és a vadászati adó). De jellemző, hogy amikor a politikai kibontakozás (pártfúzió!), a Deák-párt és a Balközép kormányalakítási tárgyalásai szóba kerültek, maga Tisza ragaszkodott – az egyébként is kulcsszerepet játszó – Széll részvételéhez. Bertényi kiemelte Széll olyan érdemeit is, hogy például egy francia és egy osztrák hátterű bank elnökeként irányította a külföldi tőke beáramlását olyan, később a Monarchia erőteljes fejlődését lehetővé tévő ágazatokba, mint a kisebb folyamszabályozások vagy a budapesti malomipar. Néhány más konkrétum: Margit-híd, ill. déli vasúti összekötő híd átadása, Fiume fejlesztése, malomépítések, Magyar Keleti Vasút felvásárlása (igaz, Brassónál elakadt)…

Összefoglalva Széll Kálmán pénzügyminiszteri működésének – a rendkívüli nehézségek dacára – eredményeit, azok igen jelentékenyeknek mutatkoztak. Nem kevesebb, mint 63 millió forint deficittel vette át az államháztartás vezetését s három évvel később 23 millió deficittel hagyta azt hátra. Nem mellékes: ez a 23 millió is megtalálta volna fedezetét a folyamatban levő kiegyezési tárgyalásoknál már elért egyezményekben.

S ezután két ízben is beütött a „ménkű”: a boszniai okkupáció, valamint a véderőreform. A két történelmi szituációt (amelyikben Széll pénzügyminiszter lett s amelyikben megvált tisztségétől), a politikai kereteket Schwarczwölder Ádám elemezte a kötetben is. A tárca-visszautasításokról szólva, megállapította, hogy azok „jó taktikai érzékről tettek tanúbizonyságot”. Képviselői mandátumát Széll a miniszterelnökségéig tartó „szünetben” is megőrizte, amolyan hídszerepet töltött be az agrárérdekeltségű, Apponyi-féle Nemzeti Párt, a kormánypárton belüli, ipari-kapitalista Bánffy Dezső-féle csoport és a pénzvilág között. Erre – Schwarczwölder szavaival szólva – kompromisszumkereső, békítő imázsa alkalmassá tette; emiatt Ferenc József osztrák császár, magyar király bizalmát is élvezte. Későbbi miniszterelnöki kinevezésében komoly szerepe volt annak a nimbusznak, amit „jó emlékű pénzügyminiszterként” szerzett, s ilyenből, valljuk be, nincsen túl sok – emlékeztetett Bertényi a hazánkban mindig „macerás” tárcára, posztra.

A boszniai kaland

A legtöbb magyar által egyáltalán nem akart boszniai okkupációra a hadügyminiszternek a küldöttségek által megszavazott 60 millió ft hitelből 23 millió forintot bocsátottak rendelkezésre. Az „illetékesek” azonban olyan rosszul voltak értesülve a Boszniában készülő ellenállásról, hogy ezt az összeget akkor elégségesnek tartották a megszállás keresztülvitelére. A kiadások azonban csakhamar olyan óriási mértékben megnövekedtek. A katonai kormány hétről-hétre újabb követeléssel állt elő.

S amikor Széll sürgette, hogy kapjon részletes előterjesztést arra nézve, hogy mennyi pénz lesz még véglegesen szükséges az akció befejezésére, akkor bebizonyosodott, hogy e követelés még nem az utolsó, a hadügyérek színvallásra kényszerültek: 1878 utolsó két hónapjában és következő 1879 júniusának végéig még 123 millió forint, 1879 végéig pedig összesen 246 millió lesz szükséges. Kitűnt, az is, hogy nem a megajánlott 125 000 ember, hanem 275 000 ember van Boszniában.

Széll előtt világossá vált, többről van szó, mint Bosznia és Hercegovina megszállásának a berlini kongresszuson nyert mandátum értelmében való végrehajtásáról. E véleményét az uralkodó elnöklete alatt két ízben nyíltan ki is mondotta, illetve állást foglalt minden kalandor politikai terv ellen s azok ellen kötelességének tartotta latba vetni a legerősebb érvet, bejelentette tüntetőleges lemondását. Tisza próbálta maradásra bírni. Széll számára a dacos lemondása – vélte Schwarczwölder Ádám – hosszú távon nem csekély politikai tőkét kovácsolt. Visszatéréséig „önkéntes száműzetésbe” vonult Rátótra.

Rábeszélő szelídség, Széll-formula az obstrukciós csodafegyver ellen

Mikor később „a magyar államiság szekere az obstrukció mocsarában készült elsüllyedni” – emlékezett vissza Halász Imre –, Széll Kálmán egyéniségét találták arra hivatottnak, hogy „a rábeszélés szelíd eszközeivel, simogatással, dédelgetéssel a zseniális Mikszáth Kálmán által „a Parlament legnagyobb nyavalyájának” tartott (a törvényhozást végtelenített vitákkal ellehetetlenítő) obstrukció szörnyét megfékezze. 1899–1903 közötti miniszterelnöksége elején erre is talált gyógyírt hősünk: a Széll-formula egyfajta ideiglenes meghosszabbítás, amely megfelelő megoldásként szolgált. Az ellenzéki obstrukciót letörő „zsebkendős szavazás” után a frakciós civakodásoktól valamelyest független, mindenkivel jóban levő kormánypárti emberként paktumot ért el, amelyben az ellenzék megígérte: nem obstruálja majd a leendő kormányfő munkáját, cserébe fellépett a korrupció ellen az összeférhetetlenségi törvény szigorításával. Az ellenzék kérésére tisztességesebb választási gyakorlat bevezetését ígérte meg, a kormánypárt kérésére viszont megnehezítette magát az obstrukciót is – fejtette ki Schwarczwölder. Bertényi pedig aláhúzta: Széll feltétele ismét a stabil kormánypárt volt. Ezt megteremtette a Szabadelvű Párt 70%-os többsége, az onnan „disszidáló” képviselők visszacsalogatása, majd a beleolvadó Nemzeti Párt 8–10%-a, ugyanakkor később katasztrofálisnak bizonyult a sok frakció miatt.

Széll Kálmán a törvény, jog és igazság hármas jelszavába foglalta hitvallását. Ezt miniszterelnöki székfoglaló beszédében is bemutatkozása élére állította. Eleinte a sajtó is mellette állt: amíg politikai egyezményében meghatározott intézkedéseket hajtotta végre, még az ellenzéki sajtó sem támadta. A ciklus eleje tehát békésen telt, Széll a paktum pontjainak érvényesítése után próbálta kevésbé konfliktusos törvényekkel húzni az időt. A Szabadelvű Párton belüli konfliktusokat is le tudta csendesíteni egy ideig, aztán (ahogy Schwarczwölder hangsúlyozta) jött a „nagy mumus”, a véderőreform.

E kényes törvény lényege az volt, hogy Ferenc József (legfelsőbb hadúrként) birodalmi mentalitása, céljai miatt fejleszteni akarta a hadsereget, hiszen a Monarchiára jutott az egy főre eső legkisebb hadi kiadás, ami a világháborúban meg is látszott. Megkerülhetetlen volt a magyar parlament az újoncozás és a pénzügyek kérdésében, amelyben kiváló eszközt talált az ellenzék a haderőreform-törvény meghozatala ellen hatásos obstrukcióra. Mindamellett az ellenzék – a ’48-asok, ill. Apponyiék – magyarabb jellegű hadsereget, magyar vezényleti nyelvet és magyar tisztikart követeltek. Erről a császár-király hallani sem akart. Ebbe Tisza Kálmán bicskája is beletört 1889-ben, a véderővita eredményes lezárása megoldhatatlannak bizonyult még Széll számára is.

A végsőkig próbálta húzni-halasztani a dolgot, de – mondta Schwarczwölder – végül az uralkodó 1902-ben rádörrent a miniszterelnökre, aki emiatt kísérletképpen egy kisebb súlyú ügyet, a póttartalékosokét dobta be. Ez viszont lavinát indított el: az ellenzék obstrukciót dobott be még – ahogy Bertényi szavával – a „korábbi jóbaráttal” szemben is.

Még a kormánypárti Apponyi is nyíltan kiállt az ellenzék mellett a hadsereg magyarosításában. Ezzel újabb csapást mért Széllre, akinek azután törvényen kívüli (ex lex) állapotban kényszerült lemondásra. Mellesleg: a véderőreformot Tisza Istvánnak sem sikerült keresztülvinnie, azt csak 1912-ben sikerült elfogadtatni a parlamenttel.

Széll 1904-ben mandátumáról is lemondott, később ellenzéki szerepeket vállalt, illetve a gazdasági életbe vonult vissza. Az általa regnált időszakot általában a viszonylagos nyugalom és stabilitás jellemezte, ahogy (idézte Bertényi Iván) a kortársak emlegették: a „Széll-csend”.

Kép és szöveg: Oszlánszki T. T.