Ledobták a láncot a Szatmár-Láncosban


Számvetés a történelmi múlttal. Beszélgetés egy megemlékező felirat kapcsán

E címmel rendeztek a Szatmári Híd Egyesület szervezésével Szatmárnémetiben tudományos tanácskozáson szakértők, történészek bevonásával tisztázták a „horthysta-fasiszta-magyar” fogalmak összekapcsolásának történelmi igazságalapját. Az ankétról az erdélyi informatia-zilei.ro is beszámolt („scris de Eva Laczko”) klasszikus közép-európai módon, ami a békés, jog- és értékalapú egymás mellett élést és együttműködést jelenti.

 

 

 

 

 

 

 

 

Történelmietlen, tarthatatlan kifejezés a „horthysta, fasiszta magyar”!

A közép-európai, Kárpát-medencei sorsközösség, egymásrautaltság jegyében határozta meg Krakkó Rudolf főszervező egyesületi elnök is a kívánatos fő irányt: „Nemzetpolitikailag fontos célja van az eseménynek, azt szeretnénk ugyanis elérni, hogy a román nyelvkörnyezetben oly gyakori horthysta-fasiszta-magyar kifejezések téves és tendenciózus összekapcsolását történelmi tényekkel cáfoljuk és elérjük, hogy azok legalább az emlékművekről eltűnjenek". Sok ilyen célt lehet még kitűzni, és kétségtelen: vannak hasonló célok, törekvések is józan belátású, tárgyilagos alapállású román(iai) részről is.

A Szatmár-Láncos református gyülekezet új imatermében szaktekintélyek tartottak előadást, majd a részt vevő civil szervezetek, egyházak és pártok képviselőinek részvételével eszmecserét folytattak a tervezett szövegmódosításról és a további lépésekről.

Ez a 2016. januári immár a második hasonló jellegű kerekasztalfórum, tudniillik tavaly október közepén is (a közeli Érdmindszenten született Adytól kölcsönözve a kifejezést) „négy-öt magyar összehajolt” e tárgykörben. A résztvevők akkor arra a következtetésre jutottak, hogy a „horthysta-fasiszta magyar rezsim általi deportálások" kifejezést a „náci megszállás alatt a hatóságok közreműködésével megtörtént deportálások”- ra kell lecserélni.

Megerősítést igényelt a történelmi téma

Erre magyarországi és romániai szakértőket, történészeket kértek föl. Az e célból meghívott két román és két magyar történész közül az idei, januári ankéton Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója a Horthy-korszakról, valamint a korabeli magyar-német viszonyról vázolt föl objektív képet. Hasonlóképpen tárgyilagosságra törekedve boncolgatta a német-román viszonyt, illetve világítota meg a romániai zsidó deportálások körülményeit a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Kutatóközpontjának tudományos munkatársa, Ottmar Trasca.

Ugyanezen deportálási folyamatot mutatta be magyar vonatkozásban Turbucz Dávid, az MTA Bölcsészettudományi Intézetének a tudományos munkatársa (magyarországi 1944-es deportálások) vett részt.

 

 

 

 

Írásban küldte el véleményét a kezdeményezéssel kapcsolatban Liviu Rotman. A levelet Décsei Miklós, a Szatmári Zsidó Hitközség elnöke olvasta fel románul, Krakkó Rudolf pedig magyarul Liviu Rotman írásban elküldött véleményét. A Bukaresti Izrael-kutató Intézet vezetője kifejtette levelében, hogy Horthy Miklós idejében erőteljes volt az antiszemita politika, zsidóellenes törvényeket fogadtak el. Az események a legfelsőbb állami szervek beleegyezésével történtek, s bár 1944-től a náci Németország hozta meg a döntéseket, Horthy bűnösségét nem lehet megkerülni. Azonban – az 1960-as évek szellemét idéző – levélben írott téziseit érdemben sem tudományos indoklással, sem hiteles forrásokkal egyáltalán nem támasztotta alá. Sőt, az általa említett, bukaresti születésű Randolph L. Braham – akinek a hivatkozott könyvét első számú forrásként említi, tételesen cáfolja, hogy a Horthy-korszak a zsidók számára vészkorszak lett volna, hiszen - amint a könyvből ez ki is derül - a náci megszállásig Magyarország volt az egyedüli a térség országai közül, ahol viszonylagos biztonságban éltek a zsidók.

Viszont valós adatokkal alaposan alátámasztott előadások tényeit könyvelhette el magáénak az imatermet teljesen megtöltő hallgatóság a tudományos tanácskozáson résztvevő történészek jóvoltából. Miután mindhármójuk a téma elismert kutatója, kiváló ismerője, így előadásaik által a hallgatóság betekintést nyerhetett a deportálások előzményeibe és céljaiba.

Magyarország viszonylagos biztonsága

Ottmar Trasca - német levéltári forrásokra hivatkozván – hangsúlyozta, hogy Horthyval Hitler állandó konfliktusban volt, főként a zsidókérdésben való nézetkülönbségeik miatt, mert Horthy Miklós volt az egyetlen államfő a szövetségesek közül, aki mindvégig ellenezte az erőszakos antiszemita lépéseket. Így az ilyen viták alkalmával Hitler mindig Antonescut állította példaképül Horthy elé, mint olyat, aki német nyomás nélkül is „példásan megoldotta a zsidókérdést”, azaz megsemmisítette a romániai zsidó lakosságot, az életben maradottakat pedig „hagyta elmenni Palesztinába”, ha cserében a zsidók hajlandóak voltak pénzt fizetni. Azaz pénzért megválthatták az életüket. (Akárcsak Ceausescu idején az erdélyi szászok. És a „példás” megoldás jellemző eredménye: a nagyváradi összlakosságnak a Magyar Királyság-béli több mint 30%-os részaránya mára 3 ezrelékre olvadt! – a szerk.)

Ezzel szemben Magyarországról nemhogy eltűntek volna a zsidók, de a környező országokból is odamenekültek 1944 tavaszáig, amit a náci vezetés s maga Hitler roppantul nehezményezett.

A történészek abban is egyetértettek, hogy a zsidók deportálását semmiképpen nem lehetett volna megakadályozni a kialakult politikai környezet miatt. Azonban Horthy hibázott akkor, amikor nem élt minden lehetőséggel, hogy a végsőkig halogassa a deportálásokat. Ellenben: a fasiszta szó használata Horthyval kapcsolatban teljes képtelenség, mint ahogy a horthysta kifejezés sem helytálló, hiszen nincs semmiféle meghatározása annak, hogy mit jelent ez a szó, kit vagy mit lehet horthystának nevezni? Mindhárom előadó szerint helytelen, történelmietlen, szakmailag kifogásolható és megbélyegző jellegű a „horthysta-fasiszta-magyar” kifejezés használata! Ennek folytán az efféle jelzőknek nincs helyük a megemlékező szövegekben sem!

Megbélyegző minősítés helyett tárgyilagosság, tényszerűség, történelmi igazság

Az előadások után az ankét interaktív eszmecserével folyatódott, ebbe bekapcsolódtak a Szatmári Híd Egyesület tagjai mellett az Antall József Baráti Társaság, az Ady Endre Társaság, a Szent-József Munkás Katolikus Férfiszövetség és a Szent-Györgyi Albert Társaság jelenlévő tagjai is. Gondolatáramlásaikat Kereskényi Sándor muzeológus és irodalomtörténész moderálta, igyekezvén a témakör medrében tartani a közönség soraiból történő felszólalásokkal, kérdésekkel, kisebb vitákkal mind izgalmasabbá váló fórumot.

Végeredményben a jelenlévők egyezségre jutottak abban, hogy a kezdeményezés fontos lépés az ügy megoldása érdekében, és a szövegeket mindenképpen módosítani szükséges. Megerősítvén a korábbi tanácskozás végső üzenetét, az előadók, illetve a jelenlévő szatmári tanárok abban egyeztek meg a kezdeményezőkkel, hogy a következő módosítást tartják helyénvalónak: A „horthysta-fasiszta” kormány általi deportálás helyett a következő kell szerepeljen a feliratokon: „A nemzeti-szocialista Németország által megszállt Magyarország hatóságainak a közreműködésével deportáltak.” (Helyes magyarsággal a második „a” kihagyásával – a szerk.)

Abban is elhatározás született, hogy Krakkó Rudolf, Kereskényi Sándor és Thoroczkay Sándor az elkövetkezendőkben megszerkeszti a két felirat módosított szövegét, Krakkó Rudolf pedig hivatalos beadvánnyal fordul az ügyben illetékes állami intézményhez, kérvén a szövegmódosítás engedélyezését.

Tóth-Pál Miklós színművész figyelemfelkeltő javaslattal állt elő: amennyiben nem engedélyeznék a tervezett módosításokat, ez esetben „Szatmár megye magyarsága kell készítsen, és fel kell avasson egy olyan emléktáblát, amelyen a szöveg a szakmai szempontoknak is megfelel”.

A szatmar.ro   és  aFriss Újság

frissujsag.ro nyomán

 

 

 

Háttér a megértéshez – egy román történész igazsága

A szóban forgó, hazája nacionalista történelemszemléletét meghaladó historikus – Lucian Boia bukaresti professzor. Idevonatkoztatható műve pedig a Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése című esszéje, de a többi – magyarul is megjelent – pl. a Miért más Románia? (De ce este Romania altfel?) című elmélkedéskötete is eljutott az olvasókhoz. A szerzőnek sikerült alaposan felkavarni a román történetírás állóvizét. Könyvei a történelemhamisítás béklyójában vergődő román olvasó számára újabb és újabb kérdéseket, tisztázatlan korszakokat tárgyalnak egyszerű, közérthető, tudománynépszerűsítő stílusban. A Nyugat hanyatlása című kötete szintúgy megérne nem egy, de több misét, kibővített közép-európai történészi tanácskozásokkal. Boia könyve azok közé tartozik, amelyekben a történész hazája – immár tájékozottabb nyugati körökben is tarthatatlan – történelmi mítoszaival birkózik. (Ezzel nincs egyedül a térségben, bár abban igen, hogy hovatovább korszerűsödést mímelve – ám ezzel pl. az oroszokat még sem megtévesztve - ismét egyedülálló módon igyekszik áthangolni ezeket – a szerk.). Boia Vesztesek és győztesek… c. művében mindenkinek fontos „meggondolt gondolat” olvasható.

Már 1855-ben a Magyar Királyság ősi területéhez tartozó tájegységeket, szerves régiókat (pl. Partium, Erdély) román fennhatóság alá tartozónak tüntették föl; térképhamisítással Romániához rajzolták. Nem éppen európai kultúrlépés...!

Románia mítoszok fogságában

Boia elsősorban az I. világháború korabeli román politikusok előtt álló alternatívákat vázolja fel. Tehát nem utólag visszavetítve nézi a történelmet, hanem folyamatában vizsgálja az események alakulását. (Ebben közel került a VERITAS Intézet felfogásához – a szerk.)

A szóban forgó kor az „oly sok szerencse érte az országot” időszaka (Petre P. Carp konzervatív, németbarát román politikus kifejezése – a szerk.), amelyben kialakul(hatot)t az ún. Nagy-Románia. E „szerencsekorszak” már az első világégés előtt elkezdődött, és a balkáni háborús államok folyamatos pálfordulásai, valamint az első világháborús román szerep következtében kiteljesedett. Ettől persze még soknemzetiségű és ok problémával küszködő államalakulat maradt.

A Romániát érintő fordulatokban Boiának a legfőbb román nemzeti ünnephez való viszonyulása is tényszerű: a gyulafehérvári román népgyűlés nem pótolhatta a népszavazást. Boia is tudja s írja: a népgyűlésen nem vettek részt magyarok és szászok, sőt a gyűlést a román hadsereg nemzetközileg jóvá nem hagyott bevonulásakor tartották. (Az 1918. december 1-i „egyesítés”: Erdély illegitim egyesítése a Kárpátokon túli két román fejedelemséggel, a gyűlés valóságos létszáma, összetétele, a kierőszakolt szavazáshoz szükséges szállítás, a Károlyi Mihály-féle vonatbiztosítás szintén közös analízis tárgya – a szerk.)

A nagyhagyományú erdélyi autonómia az európai értékrendbe illeszkedhet(ett volna)

Boia rámutat: az erdélyi románok jobban örültek volna az autonómiának: akár egy föderatívvé módosuló Osztrák–Magyar Monarchiában (1918 előtt), avagy egy Románián belüli önrendelkezésnek (1918 után). A föderatív formációt 1914 előtt előnyben részesíthették volna, mint a Regáttal (Kárpátokon túli Romániával) való egyesülést. (Érdemes finoman figyelembe venni, hogy föderációnak és/vagy erdélyi önrendelkezésnek napjainkban is jelentős tábora van Erdélyben – a szerk.). Csakhogy a dualizmuson belüli erdélyi autonómiát ellehetetlenítette Magyarország kiválása a Monarchiából 1918 őszén. Az erdélyi románok Bécs és Bukarest között még habozhattak volna, ám Budapest és Bukarest közül csak az utóbbit választhatták. („Hála” gróf Károlyinak, majd Kun Béláéknak… (No meg az ekkorra idejét múlt társadalmi-történelmi attitűd tévútján járó, illúziókban ringatózó, megosztott ún. történelmi osztályoknak, a bénultan bámuló, elszánt közös kiállásra képtelen, naiv nemzettöbbségnek! – a szerk.)

Boia szerint az I. világháborúban vagy az antant, vagy a központi hatalmak mellé kellett állnia Romániának. A döntés csak utólag tűnik egyszerűnek, miután tényleg hatalmas területeket szerzett szomszédjaitól. A román elit ugyanis valójában megosztott volt. Az egyik legnagyobb politikai tömörülés, a konzervatívok egy része németpárti volt (a liberálisok között is akad néhány ilyen politikus). Ők egyfelől Besszarábiát akarták Oroszországtól. Ennek érdekében a háború előtt a németek által irányított szövetséghez kellett volna csatlakoznia a románoknak. Besszarábiával szemben a másik változat Erdély megszerzése volt. A kettőnek együtt azonban 1914-ben nem volt valóságos alapja. Ha valakinek Erdély volt fontos, akkor annak az antant mellé kellett állnia. Ezt tette végül a román politikai elit. (S ezt sejtette meg fátumszerűen gróf Tisza István, amiért is ellenezte a háborút, ill. az abban való magyar részvételt – a szerk.)

A román vezetés több kapura játszott - és nyert

A román vezetők kettős árulásáról kell beszélnünk. Egyfelől: a korábban központi hatalmaknak tett ígéreteikkel szemben 1916-ban a románok megtámadták Ausztria-Magyarországot: Erdélybe törtek be. Ám gyors vereséget szenvedtek, még Bukarest is a központi hatalmak uralma alá jutott. Másfelől: csak Moldvában tudták tartani a – a térségi befolyásra törekvő franciák által - újjászervezett románok az antant keleti frontjának déli szakaszát, és ott az oroszok oldalán álltak a cári uralom 1918-as összeomlásáig. Emiatt különbékére kényszerültek Berlinnel és Béccsel. Ily módon voltaképpen az antantot is elárulták.

Ám miután Oroszország összeomlott, hamarosan követte a Német Birodalom s az Osztrák-Magyar Monarchia is. Ez a románok sosem látott szerencséjét hozta meg: nemcsak Erdély, hanem Besszarábia, Dél-Dobrudzsa és Bukovina is birtokukba került. Ez azonban nehezen igazolható történelmi érvekkel. Boia a bevezetőben fogalmazza meg fontos beismerését: Erdélyre Romániának nem volt történelmi joga, Besszarábiával és Bukovinával ellentétben. Hiszen Besszarábia 1812-ig valóban román fennhatóság alatt állt, Erdély viszont sosem képezte a román fejedelemségek részét. (Külön kardinális kérdés, hogy a történelmi

Európai "egyensúly" 1914-ben. Ma milyennek rajzolnák?

Erdélyhez meg végképp nem tartozott a Partium (így a szatmári rész sem), Bihar, Arad vármegye és a temesi, torontáli terület! Azonban azt is meg kell jegyeznünk, hogy Besszarábiát a cári Oroszország összeomlása nyomán titokban Románia már 1918 elején megszerezte a Német Birodalommal és Ausztria-Magyarországgal kötött különbékében – a szerk.)

A történelmi szerencse korszaka

Visszatérve a „szerencsés Románia” kifejezésre, elismerendő, hogy Románia saját történelme során – többek között a fanarióta korszakból származtatható – egyedi/egyedülálló külpolitikai hajlékonyságát mesteri fokra emelte. Ezt a két világháborúban is remekül alkalmazta. Az első világégéskor Bukarest az antant mellé állva az első világháborúban Erdély megszerzésére tört. De ezzel lemondott az antanthoz (Oroszországhoz) tartozó Besszarábiáról sem. Mindez bejött, hiszen végül az antant a cári Oroszország összeomlása révén nyerte meg a háborút, s így Erdély és Besszarábia, sőt Bukovina is Nagy-Románia részévé vált a két világháború között.

Miért volt szerencsés Románia? Ezzel Boia a Mi lett volna, ha…? kérdését veti föl, s valójában nem lépi át a tudományosság határát e kérdéssel. Ez ui. nem történelmietlen, hanem az alternatív történelemfelfogás alapja s a megoldásos szemlélet felé tolja el a históriát, s ennek van értelme! – a szerk.)

Végül is Erdély 1918 utáni hovatartozását Boia nem kérdőjelezi meg. Etnikailag román többségről ír, bár nem hallgatja el a magas városi magyar és szász részarányt. Több helyütt leírja: egyetlen olyan erdélyi város sem volt Nagy-Románia létrejötte után, amelyben a román lakosság meghaladta volna az összlakosság 50 százalékát, fogalmaz a szerző, aki szerint a modernkori Románia megteremtésében nagy szerepet játszó „idegen elemek” eltávolítása, elüldözése a mítoszokra alapozó román közgondolkodás kényszerítő eszközévé vált. (Az etnikai többség tehát ugyancsak alaposabb elemzés tárgya, hiszen minden nemzetiséget figyelembe véve az etnostatisztikák alapján nem volt román többség – a szerk.) Boia is tényszerűen beismeri: az elmúlt majdnem száz év alatt, nagyhatalmi háttérrel összetákolt soknemzetiségű államok – Jugoszlávia és Csehszlovákia – szétestek.

A békerendszert, Trianont Boia az Igazság és igazságtalanság Versailles-ban címet viselő fejezetben tárgyalja. Leírja, hogy „a legdrámaibb döntés, Ausztria-Magyarország feldarabolása, már csak a tények szentesítése volt”. Azt is hozzáteszi, hogy ’versailles-i béke (?) rendszer’ „részleges igazságot szolgáltatott Európa nemzeteinek”, de ehhez „gyakran igazságtalanság kapcsolódott”. A legyőzöttek szemszögéből nézve „egy-egy béke egyszerűen diktátum volt, és következményeit tekintve elfogadhatatlan. A németek nem tudtak beletörődni a versailles-i békeszerződésbe, felháborodásuk egyenesen vezetett a második világháborúhoz. A nácik okozta katasztrófa után viszont Németország felelősséget vállalt az első világháborúért is, lemondva minden követelésről”. Egyedül Magyarország tiltakozott. „Trianont máig égbekiáltó igazságtalanságnak tekinti.” (Minthogy az is. Még akkor is, ha - hasonlóan Boiához - a magyarok a kizárólagos nemzeti narratíva helyett helyére kívánjuk tenni a Kárpát-medencei, közép-európai értékrendet, azon belül a versailles-i diktátumrendszert, amely azóta is folyamatosan fekély a térség testén. – a szerk.)

Látható, hogy Boia nem a saját véleményét írja, amikor igazságtalanságról beszél, hanem túl akar lépni az elavult, immár kórosan káros etnosovén narratíván. Ez művének veleje: „Lehet-é nemzeti előítéletek nélkül beszélni a ’versailles-i rendszerről’? Válaszol is: „Nem könnyű, de érdemes megpróbálni, ha Európa történelmét másként akarjuk elmondani, mint a saját ’igazságunkat’ a többiek ’igazságával’ (illetve ’igazságtalanságával’) szemben megfogalmazó nemzeti történelmek egyszerű csokraként.”

Mai korkövetelmény: újtípusú nemzetmodell és kisebbségi jog felfogása szükségeltetik!

Vagyis Boia nem az igazságosság–igazságtalanság mezőnyében elemzi a történteket, hanem „a szerződéssorozat a mai Európa keresztlevele” fordulattal nézőpontot vált, és mégis a jelenkorból tekint a versailles-i rendszerre, kiesvén a Mi lett volna ha… kérdésfeltevő szerepből. Azaz: utólag igazolja ezen államok létrejöttét. Azért azt elismeri, hogy a balti államokat leszámítva a térségben a kisebbségek sehol sem élveztek, élveznek kollektív jogokat, és „a kisebbségeket magukba foglaló nemzetállamok ezután inkább a francia típusú politikai nemzet modelljét adaptálták”. Ezáltal – Boia szerint – a ’versailles-i rendszer’ a kezdeti „nem kifogástalan” nemzetállamokkal kiindulópontot teremtett azok „nemzeti jellegének időben elhúzódó konszolidációjához, a többségi nemzet javára és a kisebbségek kárára”. Boia úgy véli: a nemzetállam „a maga módján eleve asszimilál”, ám ez az asszimiláció szerinte „a második világháborúban, majd a kommunista korszakban kiegészült az etnikai és kulturális homogenizáció erőszakos programjával” (holokauszt, németek kitelepítése-kivándorlása, máig tartó nyílt és rejtett asszimiláció etc.).

Boia szemlátomást tömegigénynek is próbál megfelelni. Történésztársa, Lupescu Radu, a tavaly egy VERITAS-bemutatkozásnak is helyt adó Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa szerint a történelem iránt érdeklődő román lakosság körében egyre több kérdés vetődik fel az ún. kommunizmusban megfogalmazott, eleve vitatható történelmi eseményekkel, „tudományos” álláspontokkal kapcsolatban.

De: a kolozsvári történész szerint hiba lenne Lucian Boia könyveit a román történetírás gyökeres megújításának jeleként értelmezni. Úgy véli, a hivatalos román történetírást továbbra is a keményvonalas tábor képviseli, a kulcsfontosságú pozíciókat ők töltik be, az „alternatív” szemlélettel próbálkozó román történészek egyelőre a szakma perifériáján foglalnak helyet. Jó jel azonban, hogy az új történésznemzedékekben is felbukkannak tehetséges „másként gondolkodók”, akik Boiához hasonlóan mítoszromboló igénnyel közelítenek a történelmi tényekhez. Közéjük tartozik Adrian Rusu, aki a közelmúltban jelentetett meg átfogó munkát az erdélyi középkori várépítészetről az eddigi román történelemszemlélettől merőben eltérő új megvilágításban. Rusu nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a középkori Erdélyben semmiféle román államiság nem létezett. A román történészek által pl. a földvárakat „román erődítményekként” beállító tévhitről Rusu azt írja: azok egyértelműen a magyar vármegyerendszer kiépítésének a tárgyi emlékei.

A szintén szuverén gondolkodó, Fejtő Ferenc Monarchiát sirató műve, a Requiem egy hajdanvolt birodalomért nyomán nem is meglepő, hogy Boia is elismeri: az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása megbontotta a térség 1918 előtt jól működő geopolitikai, hatalmi egyensúlyát, ugyanis a versailles-i rendszer figyelmen kívül hagyta a földrész biztonságát. Meglehet, a nemzetállamok léte szerinte igazságosabb volt, mint a soknemzetiségű birodalmaké, de ezek az államok nem tudták sem magukat megvédeni, sem Európa biztonságát garantálni. Ráadásul hozzátehetjük ehhez: az egyensúlyhiány máig sújtja térségünket, hiszen a létrejött kisállamok (ezek „nyomorúságáról” Bibó István írt több ízben) kiszolgáltatottá váltak a nagyhatalmi játszmáknak a XX., mi több, a XXI. században is.

Jó példa a mostani szatmárnémeti eszmecsere: az ördögi körből az erdélyi magyar történészek közreműködésével lehetne továbblépni, ha a szakma komolyan veszi a román és a magyar történetírás közötti híd szerepét. Lucian Boia sikernek örvendő könyvei előkészíthetik a terepet a nyitásra. Más út nincs, mert - ahogy idézi a Brassói Lapok Boiát - a hazugságokra épített társadalmaknak nincs jövőjük. Ideje tehát fölébrednünk mindannyiunknak, Ady-parafrázissal szólva: Dunának, Oltnak kétségkívül csakis egy lehet a hangja!

    Kép és szöveg: Oszlánszki Tamás          

Kép: Megyesi Csilla