70 éve történt: kitelepítésnek álcázott deportálás


Január 19-e a magyarországi németek elhurcolásának és elűzésének emléknapja. A magyar Országgyűlés 2012 novemberében elfogadott határozata szerint (is). Az emléknap legfőbb üzenete: a kollektív megbélyegzés, a kollektív bűnösség elvének kimondása és gyakorlati alkalmazása elfogadhatatlan. Áttekintésünk előzmények, események, következmények – miniszterelnökségi, emlékponti, Veritas intézeti, nemzetközi hátterű – foglalata.

Amikor hazánkat megszállták, akár nyugatról, akár keletről, annak mérhetetlen szenvedés lett a következménye – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a budaörsi Nepomuki Szent János-plébániatemplomban a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapján rendezett megemlékezésen.

Üzenet a mának: semmi esélyt a törvénytelenségnek!

A kormányfő a Nepomuki Szent János-plébániatemplomban tartott beszédében úgy fogalmazott: a XX. század története arról tanúskodik, hogy amikor Magyarország elveszítette függetlenségét, akkor kitaszította, kifosztotta, elüldözte és végletesen kiszolgáltatott helyzetbe juttatta saját polgárait. Ezért „a legkisebb esélyt sem adhatjuk egy olyan világ eljövetelének, amelyben hasonló rendeletek és listák születhetnek” – hívta fel a figyelmet, hozzátéve: csak egy szuverén ország erős kormánya képes megvédeni különböző nemzetiségű állampolgárait a külső erőktől és az azokat kiszolgáló belső csatlósoktól.

A miniszterelnök hangsúlyozta: hetven éve egy kitelepítésnek álcázott deportálás zajlott le Magyarországon és Európa más országaiban, és nem akadt egyetlen józanul gondolkodó felelős személy, beleértve a győztes hatalmak képviselőit is, aki szembeszállt volna ezzel. Azokban az időkben Európa „kétszer is kapitulált egymás után: először a nemzetiszocializmus, majd a nemzetközi szocializmus csábításának engedett” – fogalmazott, hozzáfűzve: szomorú közös nevezője a nemzeti- és a nemzetközi szocializmusnak, hogy „a kollektív bűnösség elve alapján egész népeket voltak képesek marhavagonokba terelni”.

Kérdés: lesz-e Európa?

A múlt-jelen összekapcsolásának gondolatsorában Orbán Viktor azt fejtette ki, hogy „Európa egyesítésének döntő oka éppen az volt, hogy soha többé ne fordulhassanak elő ilyen szörnyűségek. Ma azonban napról napra bomlik a kontinens biztonsága, kerül veszélybe keresztény kultúrára épülő életformája... Ma már nem az a kérdés, hogy egymás ellen fordulnak-e az európai nemzetek, inkább az, lesz-e Európa”. A kormányfő hosszan méltatta a magyarországi németeket, szavai szerint „a hazai sváb közösség az ország és a magyar kultúra szerves és elidegeníthetetlen része. A kormány támogatja az itt élő németek identitásának, kultúrájának megőrzését… A magyarországi németek szenvedéstörténete emlékeztessen minket arra, hogy az ember elidegeníthetetlen joga ott élni, ahová született. (...) Adjon a Jóisten elegendő kitartást és türelmet, hogy Európát megvédjük és megtartsuk. És adjon elegendő erőt, hogy a szülőföldön maradás jogát Európán kívül is érvényesíteni tudjuk” – zárta beszédét Orbán Viktor.

Bűnt újabb bűnnel nem lehet kioltani…

…különösen a feltételezett bűnt - hangsúlyozta Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (EMMI) minisztere a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapja alkalmából rendezett keddi budaörsi konferencián. Kiemelte, közös veszteségnek kell tekintenünk mindenkit, aki faji, nemzetiségi vagy osztálygyűlöletnek esett áldozatul. Szólt arról is: mind a mai napig eltérő emlékezéskultúrát ápol kontinensünk keleti és nyugati fele, mivel az utóbbiak térségünkre hagyják az 1945 után történtek feldolgozását, holott azzal nekik is volna teendőjük. Megjegyezte, hogy a huszadik század szenvedéstörténetére nemcsak emlékeznünk kell, fejet hajtva az áldozatok előtt is, de azt is elemeznünk kell, miért történtek meg ezek a tragédiák. Ez akkor is elengedhetetlen, ha nem mindig egyszerű a történeti kutatás, és néha megjelenik egyfajta szenvedési versengés is, amely azt kutatja, lehet-e viszonyítani egymáshoz az átélt kínokat.

A magyarországi múltfeltárás eredményeiről szólva Balog Zoltán megemlítette, hogy ma már nem a németek kitelepítéséről, hanem kiűzetésről, elűzetésről beszélnek, a migráció kérdése kapcsán pedig a romákról szólva kijelentette, a jó kisebbségi politika azt is jelenti, hogy az emberek a hazájukban maradnak, mert ha nem is jó a helyzetük, de látnak esélyt a javulásra. A németek évszázadokkal ezelőtti Magyarországra érkezése és a mostani migrációs hullám különbségéről szólva közölte: a németekkel közös kulturális alapot jelentett a kereszténység, ami egy olyan bázis, amire szükség van az együttéléshez. A magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatosan megjegyezte: ez a térség egyetlen olyan állama, ahol ezek lélekszáma nő. Ennek háttereként említette, hogy a 2010-es népszámláláson már kettős identitásukat is megvallhatták a polgárok.

Példaadó az emléknap

Hartmut Koschyk, a Német Szövetségi Kormány áttelepülőkért és nemzeti kisebbségekért felelős kormánybiztosa a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata és a Konrad-Adenauer-Stiftung magyarországi képviselete által szervezett konferencián a közös emlékezés és a közös tanulás fontosságáról beszélt, kiemelve annak lényegességét, hogy nincsenek tabuk a múlt feltárása során. Közölte, az ország hatalmas utat tett meg azzal, hogy a közbeszédbe emelte a magyarországi németek szenvedéstörténetét, felvállalja erkölcsi felelősségét, és megemlékezik a történtekről. A kormánybiztos annak a véleményének adott hangot: Európának közösségként kell helytállnia a migráció és az integráció kérdésében, és ha ezen a feladaton elbukik, akkor elveszti a lehetőséget, hogy érzékelhető szerepet játsszon. A múlttal való szembenézés jó európai példájaként jellemezte a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapját a német kormány kivándorlási kérdésekért és nemzeti kisebbségekért felelős megbízottja. Hartmut Koschyk - Angela Merkel német kancellár üdvözletét is tolmácsolva - hangsúlyozta: a magyar-német kapcsolatok ma szorosak és barátiak, ennek különös jelentősége van a magyarországi németek számára is. Egyúttal dicsérte Magyarország példamutató kisebbségi politikáját, és kiemelte, hogy a magyar alaptörvény államalkotó tényezőkként tekint a nemzetiségekre.

A Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke, Heinek Ottó beszédében elmondta: a 200 ezer kitelepített magyarországi német között alig voltak olyanok, akik ne úgy érezték volna, hogy Magyarország a hazájuk. Nem értették, hogyan tehetett velük ilyet az ország, amelyet szerettek és otthonuknak tartottak. Hangsúlyozta: ezeket a fájdalmas történeteket nem szabad elfelejteni, ugyanakkor csak a múltra és a múltban elszenvedett sérelmekre nem lehet identitást alapozni.

A magyarországi németek identitása összetettebb lett, ma már egyszerre németek, magyarok és európaiak. Ennek a közösségnek anyanyelve és kulturális öröksége megőrzésével modern, XXI. századi képet és önképet kell kialakítania.

A beszédeket megelőzően német nyelvű szentmisét tartottak a Nepomuki Szent János-plébániatemplomban, és koszorúztak - köztük a kormányfő is - a budaörsi Ótemetőben, amely a magyarországi németség egyik legrégebbi épen maradt temetője.

Emlékponti szembenézés: történelmi alaptények

A magyarországi német nemzetiségieket a kollektív bűnösség igaztalan vádjával üldözték, kisemmizték, majd hazájuk elhagyására kényszerítették. 1946. január 19-én Budaörsről indult el az első olyan deportáló vonat, amely németeket szállított. Az elüldözöttek száma 1948 júniusáig meghaladta a kétszázezret. A jelentős lélekszám, a megrendítő nagyságrendű emberi sors embertelen tönkretétele, az identitásvesztés, a fölmérhetetlen erkölcsi, kulturális, gazdasági veszteség – kétségbevonhatatlan kár és tragédia.

„Az igazi veszteség azonban az volt, hogy a magyarországi német nemzetiség, az addig legnépesebb nemzetiség, gyakorlatilag eltűnt” – fogalmazott nyitóbeszéde során Miklós Péter intézményvezető a hódmezővásárhelyi Emlékpontban, ahol a 70. évforduló emlékére-tiszteletére tudományos konferenciát szerveztek. Neves történészek elemezték a hazánk egyes térségeiben élő németek általános helyzetét és kitelepítésük történetét. Ezek sorát Zinner Tibor, a Veritas Történetkutató Intézet hazánk II. világháború utáni történelmét kutató csoport vezetője előadása vezette be Szembenézés, 2016 címmel.

A magyarországi németség kálváriája már a szovjet hadsereg megérkezésével vette kezdetét: csak a megszállók mintegy 60 ezer el ún. málenkij robotra. Többségükben olyan „németesen hangzó nevűeket”, akik között egyébként számos kommunista és zsidó is volt. 15 ezren soha nem tértek vissza. Ezután indult gyalázatos útjára el az a mozgalom, amelyet a háttérben zsinórt rángató MKP előretolt hadoszlopaként a parasztpárt hirdetett: „ki velük!” Azaz „Takarodjanak, úgy ahogy jöttek. Egy batyuval a hátukon.” S a távozók sokszor valóban csak egy batyura való tárgyat vihettek magukkal, a kitelepítés technikája az alig egy évvel korábban a zsidókkal történt deportálásokat idézte.

Már 1943-ban eldöntötte a három nagy zsonglőr

Zinner Tibor felidézte: a politikai nyitány Nagy Ferenc későbbi kormányfő 1944. novemberi náciellenesség mögé bújtatott németellenes megnyilatkozása volt, majd az 1944. december 21–22-i Ideiglenes Nemzetgyűlés programjában is szereplő a magyar háborús részvétel és a németek elleni kritikai megjegyzések sora. Ezt erősítette tovább a feltétel nélküli kapituláció szellemében készült, 1945. január 20-i moszkvai fegyverszüneti szerződés, amely és ennek folyománya, az a 302/1945-ös miniszterelnöki rendelet előírta „valamennyi magyarországi, nem zsidó német kitoloncolását”. A kommunistának nevezett párt Szabad Nép című lapja 1945. április 18-i számában adta ki Gerő Ernő, az MKP egyik vezető politikusa az ukázt: „Nincs és nem lehet helyük ezeknek a sváb hazaárulóknak ebben az országban!

Ebből formálódott ki s kezdődött – nemzetközi kötelezettséggel párosulva – 1946. január 19-én a kitelepítési kormányprogram, amely 1948 szeptemberéig tartott. Bár az ötlet a Nemzeti Parasztpárttól származott, és a szovjetek által távvezérelt kommunisták is innen vették át, a kitelepítések története egyáltalán nem speciálisan magyar gyakorlat volt, és nem is itthon döntöttek róla – utalt Zinner Tibor az 1943. december 1-i teheráni konferenciára, ahol (oly sok más mellett) az Elbától keletre élő németség sorsa eldőlt.

Némi szükségszerű kitérő a háttérről

A második világháború története iránti érdeklődés az idő múltával egyenes arányban nő, ám hiába van már könyvtárnyi irodalma az egyre szaporodó „közreműködők” vallomásai, emlékiratai révén, mégis állíthatjuk: az okokat kellő mélységben feltáró és teljesen elfogulatlan értékelés sem nyugaton, még kevésbé keleten nem került az olvasók kezébe. Churchill, De Gaulle is megírta bő lére eresztett emlékiratát, sokan búvárkodtak levéltárak, irattárak mélyében, mégis számos tabu van (teheráni, jaltai és potsdami konferenciák osztozkodásairól és/vagy a nürnbergi perről készült teljes anyag stb.)

Képtelenségnek tűnik kilépni a három nagy zsonglőr: az alapító atyák, a Függetlenségi Nyilatkozat Amerikájához nem, ám az Alkotmány Amerikájához, azaz a pénzrendszert kisajátító szűk pénzvagyon-tulajdonosi kör, a Federal Reserve System és a korporációs vállalatbirodalmak a nemzetközi pénzügyi közösséghez tartozó uralkodó elithez nagyon is odatartozó Franklin Delano Roosevelt, a hasonló „vonzódású” Sir Winston Spencer Churchill és a grúzföldi bűnözőből nagyhatalmi hiénává vedlett Kobe, alias Joszif V. Sztálin által megrajzolt bűvös körből. Aki az elmúlt ötven év eseményei iránt kritikusabban érdeklődik, gyorsan eljut a kétkedéshez, ahhoz a következtetéshez, hogy itt valami nincs rendben. Olyan mozaikképet vizsgál, amelyből nagyon sok kocka hiányzik. Az alapvető igazság elsikkadt. A legbiztosabb sarokpontok is meginognak, gyanússá válnak. Mi lehet ennek az oka?

Az okok előzményeiről tudvalévő, hogy a világháború előtt és alatt a három hatalom vezetői között bőséges és rendszeres levelezés, háborús egyeztetés folyt, mely 1937-től (Chamberlain hatalomra kerülésével) alakult ki. Továbbá tudott, hogy, honnan tömték tele pénzzel a náci pártot (Wartburg gróf és csatolt részei révén), kik tették meg az „Év emberévé”, sőt Béke Nobel-díjas jelöltté Hitlert, kinek (Chamberlainnek) szabták feladatul a németek háborús kedvének felkeltését és a háborúba való beugratását, aki ezért Roosevelt egyszavas táviratot küldött neki: „Bravo!” Nem titok, hogy kik mennyit fáradoztak Lengyelország és a Szovjetunió hergelésén. Tudvalévő, hogy 1941. augusztus 9-12. között Roosevelt és Churchill Új-Foundland közelében megtárgyalta a 2. világháborúba való amerikai belépés lehetőségét, a „hátsó ajtón”, azaz a Japánnal való konfliktuson keresztül. S kiderült az is, hogy eme agresszív megállapodásokat a nagy csinnadrattával beharangozott, fennkölt, félrevezető Atlanti Chartával álcázták, s persze rendelkezéseit már a nyilvánosságra hozatal előtt megszegték.

Azt talán még a történelmi hazugságokkal évtizedekig etetett, ténytorzítással szándékosan elámított-kábított hazánkfia is tudja, hogy hatalmat, pénzt s háborút, háborúsdit imádó volt az ún. három nagy. Közülük – a kínai ópiumkereskedésből megvagyonosodott famíliából származó – Franklin Delano Roosevelt az Egyesült Államok 32. elnökeként már 1943-ban fölvetette Németország és Lengyelország jövőjének kérdését. Nem véletlenül. Hiszen FDR beható ismeretekkel bírt nemzetközi kombinátor, polpankrátor partneréről, Sir Winston Leonard Spencer Churchill brit miniszterelnökről, sőt annak apjáról, Lord Randolphról is, ennek folytán egyáltalán nem lepődött meg a politikai pártváltásban, retorikai gépezete működtetésében is gyakorlott Sir Churchill tragédiafokozó javallatán. A „Sir” ezt indítványozta: a Szovjetunió nyugati határai miatt nyugatabbra kell tolni a lengyel határt is a német rovására, így akár áttelepítésekre is sor kerülhet. Ezt a mérhetetlenül cinikus, önző hozzáállást tette magáévá Joszif V. Dzsugasvili/Sztálin, és kiterjesztette igényét a német lakosságú Königsbergre, valamint a Memel-vidékre. – a szerk.)

A korábbi (pl. marokkói!) tárgyalások közül Potsdam volt a fontosabb konferencia. Ekkorra, 1945 nyarára változott a helyzet: Churchill megbukott a választásokon, Roosevelt meghalt...  Így a korábbiaknak megfelelően itt egyeztettek a felosztásról, főleg Sztálin diktátuma nyomán. Kelet-Európa sorsa itt, illetve a hadszíntéren dőlt el. Azaz az országsorsok azon múltak, hogy meddig jutott a Vörös Hadsereg. A szovjet hadsereg a Visztulánál várta, amíg a németek leverik az utolsó lengyel ellenállókat is. Ez jelzésértékű lehetett Kelet-Európa többi részének is... 1945. július 7 - augusztus 2. között a Berlintől 26 km-re található Potsdam egyik kastélyában a „Cecilienhof” nagytermében folytatott tárgyalás pecsételte meg térségünk sorsát, s vezetett például németek és magyarok tömeges áttelepítéséhez.

Zinner Tibor szavait idézve élve ment a "képmutató szöveg, hogy a háború után a népeknek békét és szabad választást kell biztosítani”, Európa-szerte a 9 millió németet üldöztek el szülő- és lakhelyéről, kényszerítenek erőszakkal idegen földre.

Mit jelentett hazánk számára a fentebb említett (sokadik) nemzetközi kötelezettség? A csehszlovák lakosságcsere-egyezményt. Ennek alapján a németeket, valamint a magyarokat űzték el „a mesterséges létrehozása óta mindig nagyon demokratikus” Csehszlovákiából. Az eredeti elképzelés félmillió német kötődésű személy kitelepítését jelentette volna Magyarországról is, hogy ugyanennyi felvidéki magyar áttelepítésével megvalósulhasson Benesék álma a magyar- és németmentes Csehszlovákiáról. Meglehet, a Sztálin jóváhagyásával megszületett egyezmény előtt már húszezer felvidéki magyart elűztek, akiknek szintén sürgősen helyet kellett találni az anyaországban.

„Körkörös” kegyetlenkedések kisebbségek ellen

Mindemellett ekkortájt hazánkban a németek mellett itt voltak a – Délvidékről a jugoszláv vérengzések, Csehszlovákiából pedig a benesi kegyetlenkedések miatt – elmenekült svábok és szászok is, egyszóval „dupla németség” volt jelen. A délvidéki mészárlások és az elnéptelenedett bácskai sváb falvak híre természetesen eljutott a lakosságig, sajnálatot is kiváltva bennük. Sokakat elrejtettek, elbújtattak, ugyanakkor a kormány és különösen a kommunisták propagandája szisztematikusan hangolta a németek ellen az embereket, főként az agrárproletárokat, akik kapva kaptak a földszerzés lehetősége után.

Különös hangsúlyt kapott e szégyenfolyamban a hűség jutalma! Konkrétan a soproniak helyzete, ti. a „Leghűségesebb város – Civitas fidelissima” címet kiérdemelt város zömében német lakossága elsöprő többséggel szavazta meg 1921-ben a Magyarországhoz tartozást, ám a szovjet befolyás alatt álló államhatalom ilyen helyzetekben sosem vette figyelembe a korábbi érdemeket, így mindegy volt, hogy Sopron a hűség városa-e vagy sem – innen is 7-8 ezer német ajkú lakost telepítettek ki.

A németségről szólva: a népcsoport nagyon megosztott volt: egyharmaduk valóban támogatta a náci Volksbundot, ugyanakkor sokan, például a Bonyhádon alakult Hűséggel a Hazáért mozgalom keretén belül éppen ellenszegültek a III. Birodalom törekvéseinek. Azonban ez sem számított! Leginkább a vagyoni helyzet döntött: akitől el lehetett venni földet-vagyont, azt mindenképpen kitoloncolták. De például a bányászok megúszták, mert munkásosztálybeliek voltak, és a kommunistáknak nevezett párttagok úgy vélték, hogy fel tudja használni őket politikai céljaira.

Zinner Tibor azt a mesterséges belső megosztottságot növelő körülményt sem hagyta ki helyzetismertetéséből, hogy a németek jogfosztása után a kitelepített, menekülő felvidéki magyarokat, székelyeket úgymond rátelepítették az egykori sváb gazdaságokra, ami sok feszültséget szült: egyrészt a vagyonjogi vita miatt konfliktusok sora támadt az egymásra uszított lakók között – főként Somogy, Tolna és Baranya területén –, amelyek esetében a karhatalom szinte minden esetben a németek ellen lépett fel. Másrészt az újak szakmailag nem minden esetben voltak felkészülve a kihívásra, és az is gondot okozott, hogy aki németként papíron már ki volt telepítve, de még helyben maradt, nem művelte meg a földet, aki újonnan érkezett, az meg már eleve késésben volt a tennivalókkal – amit persze az ország élelmiszerellátása is megsínylett. A ki-betelepítések során átalakult, vegyes lakosságú falvakban még évtizedekig bicskázásig fajuló kocsmai vitákban tört fel a sérelem.

„Egy hajóban evezünk!”

Összességében: bár nálunk nem voltak napirenden kivégzések, jellemző volt viszont a lakosság brutális bántalmazása, illetve egész falvak kollektív bevagonírozása néhányak állítólagos volksbundista múltja miatt. A történész arra is rávilágított: a végrehajtás és az egész gyakorlat a végeredményen kívül – azaz, hogy nem Auschwitzba, hanem Németország amerikai megszállási övezetébe kerülnek – mind technikájában, mind körülményeiben azonos volt a zsidók egy évvel azelőtti nyári deportálásával. Ez 225 ezer ember drámája, beleértve a málenkij robotra elhurcoltakat is. Sokszor elfelejtik hangsúlyozni, de ez a hetvenedik évforduló ugyanolyan szomorú, mint az előző esztendők hetvenedik évfordulói – szögezte le Zinner Tibor, a közép-kelet-európai, Kárpát-medencei sorközösség, illetve az egymásrautaltság, békés együttműködés égető szükségessége alapján hozzáfűzve: „fel kell ismernünk végre, hogy egy hajóban evezünk!”

OSZTT

A hazai németség története dióhéjban

Német ajkú lakosok lényegében az államalapítás óta élnek a Kárpát-medencében: a frissen nyugati kereszténnyé lett államban a bajor származású Gizella királyné udvartartásának tagjaként telepedtek le. A kézművességet űző és kereskedő hospesekként vendégekként érkezettekből lettek aztán erdélyi szászok és szepességi cipszerek, akik környezetükben a kereskedelem és az iparűzés fellendítői voltak. Rövid idő alatt már nemcsak saját kiváltságaikat rögzítő statútumaik féltő őreivé váltak, hanem ők adták a szabad királyi városokat lakó öntudatos polgárság gerincét is. Túlnyomó többségük ugyanakkor nem a középkor idején, hanem az oszmán háborúkat követő telepítési hullámok valamelyike során jutott el a Magyar Királyságba. A földesurak magántelepítési akciói mellett különösen a XVIII. századi Habsburg-uralkodók szorgalmazták – és ezt pátensekbe foglalt privilégiumokkal tették különösen vonzóvá –, hogy az oszmán háborúk következtében leginkább elnéptelenedett hódoltsági területeket a fejlett mezőgazdasági technikákkal dolgozó német telepesekkel népesítsék be.

„Sok ott a barom, a hal, a vad, szép legelő, laktató, aki most Magyarországba megy, annak lesz világa jó.” (sváb népdal, a sváb származású Kalász Márton fordítása)

A századok során a Pfalzból, Württembergből, Elzász-Lotaringiából, Badenből, a Saar-vidékről, Mainz és Luxemburg környékéről és más német tartományokból sorsuk jobbra fordítása reményével bárkákon lehajózó „farmerek” kemény, szívós munkával szelídítették meg újra a csatározások közepette terméketlenné vált földeket. Idővel sajátos keverék-nyelvjárásaik is kialakultak, formálva – és persze őrizve is – eredeti származási helyük ízeit és nyelvi fordulatait. A magyarországi svábok között – az említett szászok és cipszerek mellett – a főként Baranya területén élő stiffollerek, mosoni heidebauerek, soproni poncichterek, dunai svábok, hiencek nyelvi készlete és nemzetiségi szokásai különíthetőek el valamelyest, akik többségében valamelyik dél- vagy középnémet nyelvjárást beszélik (stájer, bajor, és rajnai frank, stb.). Számuk, az első világháború előtti utolsó, 1910-ben készült népszámlálás szerint a Magyar Királyságban (Horvát-Szlavónországot nem számítva) közel kétmillió főt, az összlakosság 10%-át tette ki.

Bár az első világháborút követő határváltozások miatt jelentős részük – a németajkúkak közel háromnegyede – az trianoni utódállamok fennhatósága alá került, s folyamatosan eltüntették őket továbbra is ők alkották az ország legnagyobb nemzetiségi csoportját. A statisztikák szerint a trianoni Magyarország lakosságának 5,5–7%-át tették ki, és számuk félmillió fő körül mozgott.

Bár a németségnek a hazai polgárosodásban játszott pozitív szerepét sokan elismerték, és a magyar irodalom művelői közül is többen – például Krúdy – szeretettel emlegették a tabáni zöldpincék kocsmárosainak és a közélet ismert alakjainak a sváb hagyományokhoz hű ragaszkodását, megjelentek olyan vélemények is, amelyeknek a megfogalmazói a svábok „kettős” (azaz német és magyar) kötődésében inkább kockázatot és veszélyt láttak. A trianoni békeszerződést követően ugyanis amellett, hogy a magyar nemzettudat korábban vonzó „perspektívája” is komoly sebet kapott, az ország legnagyobb kisebbségének számító németség egyre inkább számíthatott a világháborús vereség után magára találó Németország segítségére is.

A félelmek táplálásához hozzájárultak a német kisebbség vezető elitjén belüli eszmei súrlódások is, amelyek gyújtópontjában a magyar kisebbségpolitikához és a Birodalomhoz való viszony volt. Bár mind Gratz Gusztáv, az 1924-ben alakult Magyarországi Német Népművelődési Egyesület (Volksbildungsverein) elnöke, mind a volt nemzetiségügyi miniszter, az ország befolyásos német fórumát, a hetente megjelenő Sonntagsblattot alapító, a „deutschungarn-identitás” hangsúlyaival bajlódó Bleyer Jakab a német kisebbség anyanyelvi oktatásának biztosításáért és kulturális jogainak kiterjesztéséért küzdött, Bleyer – különösen az 1930-as évek legelejétől – a magyar kisebbségpolitika gyakorlati végrehajtásának jelentős akadozása miatt már nem zárta ki a politikai önszerveződés lehetőségét sem. Bár módszereiben és fellépésében Bleyer erőteljesen radikalizálódott, 1933-ban bekövetkezett haláláig sem döntött soha meg nem tagadott magyar államhűsége és a német népközösséghez való tartozása között.

Sokakat irritált a vagyonosabb svábok helyzete és bennük a tulajdonképpeni magyarságot veszélyeztető elemet látták, de a feszültséghez a két világháború közötti Magyarország elavult társadalmi struktúrája is hozzájárult. A lakosság többségét kitevő parasztság leginkább nyomorgott, közülük is a legszegényebb rétegek életkörülményeinek a javítását célzó kísérletek meglehetősen szerények voltak, a modernizálódás tempója fölöttébb lassú volt, a társadalmat osztó alá-, fölé-, és mellérendeltségi viszonyok pedig túlságosan merevek voltak.

A jobb vagyoni helyzetet tapasztalva, és érzékelve azt, hogy életkörülményeiket tekintve a polgári átalakulás kedvezményezettjei közé tartoznak, a felerősödő antiszemita szólamok közé németellenes hangok is keveredtek, és a kialakult viszonyokért egyre többen kezdték a zsidóság mellett a svábokat is kollektíven okolni. A magyar társadalom különböző szociokulturális csoportjainak eltérő szemléletéből adódott, hogy emellett egyszerre volt megfigyelhető az antiszemitizmussal való egyetértés és a hazai német befolyás erősödésétől való berzenkedés is. Ausztria 1938 márciusi annektálásával létrejött német-magyar határ pedig már azok félelmeit erősítette, akik tartottak az egyre expanzívabb politikába kezdő Németországtól.

A hitleri politikával szimpatizálók 1938-ban megalakították a nemzetiszocialista Magyarországi Németek Népi Szövetségét (röviden: a Volksbundot), ami 1940-ben a második bécsi döntés deklarálása fejében a német kisebbség egyetlen hazai szervezetévé válhatott. De ezzel még a német-olasz döntőbíráskodás honorálása nem ért véget: Magyarország belekezdett harmadik zsidótörvénye előkészítésébe, 1940. novemberében pedig csatlakozott a német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez is.

1941 tavaszára az önálló magyar külpolitizálás kontúrjai kezdtek végleg elmosódni. A bácskai bevonulás következtében az ország visszakapta ugyan a Délvidék nagy részét is, de elveszítette a Nyugat jóindulatát. Nagyjából ekkorra ért utolsó fázisához az a semlegességi-politika, amelyet Teleki Pál miniszterelnök képviselt, és amelynek kudarcával szembesülve öngyilkosságot követett el. A Birodalmi Németország járszalagjára való kerülés, azaz a fegyveres semlegesség taktikájának totális csődje viszont csak a Szovjetunió elleni június 26-i hadiállapot deklarálásával realizálódott.

A hitleri Németország hazai érdekérvényesítőjévé és szövetségesévé a Volksbund szegődött. Szaporodó szervezetei 1944-re teljesen nemzetiszocialista befolyás alá kerültek, a Waffen SS számára pedig már toborozásokat is lebonyolítottak. Több jelentés is beszámol arról is, hogy Magyarország német megszállását követően megszaporodtak a németlakta helységek zsidóellenes atrocitásai. A svábok körében végrehajtott önkéntes- majd erőszakos toborzások eredményeként 60–80 ezerre tehető a frontra kerültek száma. A Volksbund ellensúlyozása céljából 1942-ben Bonyhádon Hűség a Hazához (Mit Treue zum Vaterland) nevű mozgalom alakult, amelynek tagsága piros-fehér-zöld keretes igazolványt hordott és nemzetiszínű alapon koronás magyar címert viselt, magukat pedig magyar érzelmű németajkú keresztényként definiálták. A Sztójay-kormány a szervezetet betiltotta, a hazai németség egyik ideológiai vezetőjének számító – a nemzetiszocialista eszméktől óvó és a Volksbund céjaitól is idegenkedő – Gratz Gusztávot pedig jobbnak látta internáltatni.

A ki-betelepítés ez idő tájt Adolf Hitlertől származott. A birodalmi vezető az 1939-es „német népességtagosítás” koncepciójában a külhoni németek „hazatelepítésének” programját hirdette meg. Elképzelése mögött elsősorban a más országokban élő német kisebbségek esetleges asszimilációjának félelme húzódott.

Gyöngyösi János külügyminiszter már 1945. május 12-i – a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz (SZEB) írt – memorandumában kétszázezer „fasiszta sváb” kitelepítését óhajtotta. A népszámlálás adatai ellenére a magyar miniszterelnök Dálnoki Miklós Béla pedig már 500 ezer főben adta meg a svábok létszámát, és ebből 340 ezret tekintett a Volksbundmozgalom tagjának. Ez utóbbi – irreálisan feltupírozott – szám alapján érthető csak meg, hogy a magyarországi német kitelepítésről – is – döntő 1945 augusztusi potsdami konferenciát követően hogyan határozhatott a SZEB 450 ezer magyarországi német kitelepítéséről. Másfél évvel a magyarországi zsidóság zömének deportálását követően a kommunista belügyminiszter, Nagy Imre által 1945. december 22-én előterjesztett rendelet-tervezetet – ugyan viták árán – a magyar minisztertanács kilenc igen, két nem és öt tartózkodás mellett elfogadta.

A nehéz körülmények közepette is higgadt maradó Bibó István 1945 májusi memorandumában elítélte a svábok kitelepítését. Az egész mögött – fogalmazott – „ugyanaz a szellem mozog, amely (a zsidókat deportáló) Bakyék szörnyeteg akcióit is mozgatta”, az pedig hogy „számos német” lett volksbundista, a „rosszul értelmezett hazafiság” és a „beolvadás” elkerülésének szándékából fakadt. Az „erkölcsi vereséget” szenvedett Magyarország „regenerálódását” pedig a bűnbakkeresés nem segíteni, hanem akadályozni fogja.

Bibó szavai azonban itt sem hallgattattak meg. Az 12330/1945 számú miniszterelnöki rendelet deklarálta a kitelepítést, és határozatai szerint „Németországba áttelepülni köteles” volt mindenki, aki az utolsó népszámláláson magát német anyanyelvűnek vagy nemzetiségűnek vallotta, németes hangzásúra változtatta nevét és tagja volt a Volksbundnak vagy más fegyveres szervezetnek. A kollektív bűnösség elvére épülő rendelet elvette a választójogukat is. A törvény betűje 10%-ban maximalizálta azok arányát, akik mentességet kaphattak, és ezt komoly érvekkel kellett tudni igazolni (pl. magyarságukért való üldözöttség). Ezenkívül a svábok minden ingó és ingatlan tulajdona a magyar állam birtokába került, amelyeket majd a földosztáshoz és a Csehszlovákiából érkező felvidéki magyarok elhelyezéséhez akarták használni.

Az, hogy a kitelepítés végrehajtása „bestiális” és „brutális élmény” lesz, az előzmények ismeretében borítékolható volt. Az események egyes helyi történéseit rögzítő beszámolókból értesülhetünk a traumatikus és kényszerű búcsú számos szomorú epizódjáról. Volt, aki a „kapufélfát szorította, nem akarta elengedni” és alig tudták elráncigálni az ajtótól, sokan zokogtak, jajveszékeltek, átkozódtak a kollektív bűnösség deklarálásával és jövőjükkel szembesülve.

A döntést a többségi társadalom részéről felemás hozzáállás fogadta. A transzportok több hullámban zajlottak. A következő évek tragikus történései: az igazságtalan trianoni diktátumok, veszteségek kapcsán háborúba ráncigált „vonakodó csatlós”, azaz hazánk Németország oldalán elveszítette a második világháborút is. Újfent a vesztesek még szomorúbb-tragikusabb sors jutott osztályrészül, míg a győztesek diktáltak – és raboltak. Mindent: békét, boldogulást, földet, gyárat, otthont, műemléket, sorsot, szívet, lelket…

A kulisszák mögötti nemzetközi vonulatok

A második világháború történetének könyvtárnyi irodalma van, s egyre szaporodik a „közreműködők” vallomásai, emlékiratai révén. Mégis állíthatjuk: számos tabu van, amelyeket hallgatás övez: teheráni, jaltai és potsdami konferenciák osztozkodásai, a nürnbergi per teljes anyaga stb., továbbá valóban tárgyilagos az okokat kellő mélységben feltáró és teljesen elfogulatlan értékelés sem nyugaton, még kevésbé keleten nem született. Meglehet, az érdeklődés az idő múltával egyenes arányban nő.

Aki az elmúlt ötven év eseményei iránt az átlagnál kritikusabban érdeklődik, gyorsan eljut a kétkedéshez, ahhoz a következtetéshez, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Olyan mozaikképet vizsgál, amelyből nagyon sok kocka hiányzik. Egyre több olyan kérdés vetődik föl benne, amelyre hiába keresi a választ. Az alapvető igazság elsikkadt. A legbiztosabb sarokpontok is meginognak, gyanússá válnak. Óhatatlanul az az érzésünk támad, mintha egyik-másik talán nem is lenne igaz, hiszen annyi más körülmény szól ellene.

A történészek képtelenek kilépni a három nagy zsonglőr: Roosevelt, Churchill és Sztálin által megrajzolt bűvös körből. Mi lehet ennek az oka? Az a tény, hogy a győztes hatalmak a mai napig élvezik a második világháború előnyeit más népek kárára, nem szolgálhat teljes magyarázattal. Az igazi okok ennél sokkal mélyebben rejtőznek. Bár Churchill és De Gaulle is megírta bő lére eresztett emlékiratát, amelyben sok mindent kikotyog, de a lényegről nem beszél egyikük sem.

Ne felejtsük el: a világháború alatt a három hatalom vezetői között folyt bősége és rendszeres levelezés, mondhatnánk háborús egyeztetés 1937-től. A „németeket békéltető angol miniszterelnök”, Chamberlain igazi feladata pl. a németek háborús kedvének felkeltése és a háborúba való beugratása volt. Ugyanezt művelték a lengyelekkel, oroszokkal és másokkal.

A nem alapító atyái által megálmodott USA-hoz, hanem a másik, a pénzrendszert kisajátító, a Federal Reserve System és a korporációs vállalatbirodalmak Amerikájának pénzvagyon-tulajdonos hatalmi elitjéhez tartozó Wilson és Rooesevelt, nemkülönben a brit felső tízezerből származó Churchill egyaránt átpalintázta a világot. 1941. augusztus 9-12. között Roosevelt és Churchill Új-Foundland közelében megtárgyalta a II. világháborúba való amerikai belépés lehetőségét, a „hátsó ajtón”, azaz a Japánnal való konfliktuson keresztül. Ahogy napjaink megállapodásait, úgy az agresszív megállapodásokat tartalmazó, fennkölten hangzó, morálisan félrevezető szövegű, nagy propagandával beharangozott Atlanti Chartát már nyilvánosságra hozatala előtt megszegték. München, Teherán, Jalta, Potsdam – és napjaink: csupán azt bizonyították, hogy a (nagy)hatalomnak egy arca van. S ha halloween, ha farsang vagy hétköznap van – a maskarák ugyanazokat a sátánokat rejtik.