II. GULÁG–GUPVI-eszmecsere: hol s milyen emlékmű, emlékhely méltó az áldozatok emlékéhez?


E fő kérdés körül forog a kormányzat, illetve a GULÁG-GUPVI Emlékbizottság által meghirdetett, 2017. február 25-ig tartó Emlékév egyik jelentős eseménye, a központi emlékmű felállítása. Emlékhely vagy emlékmű készüljön? Kiknek állítják, hogyan s hol jelenítsék meg ezt az emlékezést, emlékeztetést és kegyeletet kifejező mementót?

A 2017. február 25-ig tartó emlékév alkalmából a kormányzat által 2015-ben létrehozott, Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) minisztere által elnökölt GULÁG–GUPVI Emlékbizottság, illetve annak programirodája tavaly októberében szervezte meg első ülését. Ezen zömmel történészek tanácskoztak s jutottak egységes álláspontra abban, hogy a Gulág Emlékév célja: rámutatni a politikai propaganda és a valóság közötti különbségre, és emléket állítani mindazoknak, akik a „propaganda évtizedeiben” nem mondhatták el mindazt, amit meg- és átéltek.

(Mint ismeretes, a második világháború után Magyarország 1938–1945 közötti területéről sok százezer magyar állampolgárt – katonát és polgári egyént, keresztényt és keresztyént, zsidót és ateistát fogdostak össze listák alapján, vagy csak úgy, halálmenet közben, hogy azután a szocialista-kommunista eurázsiai diktatúraként létező Szovjetunió katonai és belügyi szervei foglyaiként a győztes nagyhatalom különböző Gupvi, internáló-, hadifogoly-, átnevelő- és Gulág-táboraiban ingyen munkaerőként „építsék a szocializmust”.

(Tájékoztatásul: Szovjetunió = Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, oroszul: Союз Советских Социалистических Республик, magyar átírásban: Szojuz Szovjetszkih Szocialisztyicseszkih Reszpublik, CCCP [SZSZSZR] – 1922–1991). GULAG (Glavnoje Upravlenyije Iszpravitelno-trudovih Lagerej = ’Javítómunka Táborok Főigazgatósága’), illetve GUPVI (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih = ’Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatósága’). Szovjet mintára kialakított lágerek működtek még Csehszlovákiától NDK-n, Románián, Bulgárián, Lengyelországon át Mongóliáig, s persze nálunk is. A bolsevik-kommunista lágeréletnek hatalmas könyvtárnyi irodalma van, mégis azt mondhatjuk: nem eléggé élő, közvetlen, tudatosodott közismeretek jellemzik az utókort, főként a fiatalokat. Pedig emlékezet nélkül nincs jelen s jövő! És sajnos a jelenből sem hiányzanak a hatalmi harcok, háttéralkuk, politikai (el)nyomások és terrorakciók… - a szerk.)

A GULÁG Emlékbizottság a testület tevékenységében történő részvételre felkérte Szakály Sándort, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatóját, valamint a Tanácsadó Testület tagjait: Haraszti György, illetve Hermann Róbert történészprofesszort, aki egyben a Magyar Történelmi Társulat elnöke is. Mindhárman részt vettek az első nyilvános vitán éppúgy, mint a nemrégiben rendezett, második nyilvános emlékbizottsági eszmecserén.

Az első GULÁG–GUPVI-fórumon elsősorban a korszakkal foglalkozó történészek vettek részt. Többségükben tárgyilagosságra törekvő nézeteik kifejtése, ütköztetése után kikristályosodott az egységes vélemény: megtörve a sok évtizedes kényszerű hallgatást, a tragikus, több mint nyolcszázezer áldozatot követelő politikai terrorsorozat áldozatairól való közös megemlékezésre feltétlenül szükségünk van. A hazánkban s a szomszédos államokban élő magyar, illetve német nemzetiségű áldozatoknak méltó, központi kegyeleti emlékművet vagy emlékhelyet kell kialakítani, hogy végre véget érjen a hazánkban a szovjet betolakodás első pillanatától kezdve megjelent embertelen, kegyetlen Gulág–terrorgépezet nyomán hosszú, keserves évek alatt megaláztatásokat, kínokat elszenvedők, illetve „temetetlen holtak” hosszú ideje méltó megoldásra váró közügye.

A második eszmecserére alkotó, előadó, építő művészeket, történészeket közéleti személyiségeket hívtak meg, akiket az Emberi Erőforrások Minisztériuma háttérintézményeként működő Emberi Erőforrás Támogatáskezelő (EMET) központjában Bene Dániel főigazgató köszöntött az Alkotmány utcai, 1898-ban épült Csillag-palotában.

(A palota sorsa is jelképes: a viharos gyorsaságú fejlődéssel is jellemezhető „boldog békeévek” impozáns épülete, szalonja az 1920–30-as években a főváros társadalmi életének egyik központja, a második világháború után hivatalosan egy vállalat tulajdona, valóságosan a külügyminisztérium titkos vendégháza. Napjainkban számos pályázat támogatásának, egyben újfent a nyilvános társadalmi élet színhelye – a szerk.).

A idei fórum beszélgetésvezetője (moderátora) Pók Attila történészprofesszor, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének (MTA BTK TTI) tudományos tanácsadója volt. Bevezető gondolatai – többek között – arra világítottak rá, hogy 1945-től 1989-ig tartó években a „boldog jövő ígéretét” sugározták, azután „egy csillagórányi ideig” egyetértés mutatkozott, majd megint a múlt hatalma erősödött fel, konfliktusos múltértelmezések tolultak előtérbe. A történelemtudomány már jóval korábban, 1989 előtt megkezdte a tárgy- és szakszerű múltfeltárást, csakhogy a történészi ésszerűség mellett az emlékezetpolitika nem vagy rosszul működött (s működik azóta is). Ám ami a legnagyobb gond: eleddig az áldozatokról esett a legkevesebb szó.

Csakis felelős magyar értelmiségieké lehet a döntés joga!

Pók Attila nyomatékosította: a történettudomány nem eszme, nem vallás, nem igazságszolgáltatás, hanem tárgyilagos tényfeltárás. A történész nincs egymaga, találkozik – többek között – pedagógussal, pappal, politikussal, s főleg ez utóbbi kapcsán adódhatnak súlyos szerepzavarbeli hibák, vagyis ha a történész politikusként viselkedik, vagy fordítva. A történészprofesszor felhívta a figyelmet: itt és most felelős magyar értelmiségiként kell a magyar történelem és közélet érdekében gondolkodni, cselekedni! Iránymutatásul kiemelte: közösen tisztázandó, hogy kiknek akarunk emléket állítani, s ezáltal mit kívánunk továbbadni, üzenni?

Ezután a szóban forgó korszakot kutató történészek közül Stark Tamás, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa osztotta meg gondolatait a fórum résztvevőivel. Utalt arra, hogy a magyarságot gyakorta illetik azzal a váddal: szeret a múltba nézni s magát áldozatnak tekinteni. Azaz mások miatt bűnhődünk. Ám az effajta nemzeti mártíriológia nem jó emlékezetpolitika. De az emlékművekre természetesen szükségünk van, hiszen különben kihullanak a múlt eseményei (így tanulságai is) a közösségi tudatból; s óriási probléma, ha a mai fiatalok szemében összemosódnak a különböző történelmi korok; kiváltképp egymás kárára; így a fiatalok nem gondolhatják azt, hogy kor – kor, korszak – korszak, mindegy, hogy az az Árpádok kora, a reformkor, avagy a Rákosi-korszak.

A történész szólt arról is, hogy az 1944/45–1991 között áldozatul esettek többféle csoportot alkotnak (politikai, vallási, ideológiai, értelmiségi, civil és nem civil, nagyarányú német ajkú vagy német nevű áldozat, nem beszélve a jelentős számú női áldozatról), és e kategóriák határai persze gyakran összemosódnak, mert elsősorban az ingyen munkaerőt tartották szem előtt a győztesek. Továbbá tagadhatatlan tény, hogy a hazatérők továbbra is áldozatok maradtak, hiszen másodrendű állampolgárokként bántak velük, évtizedekig hallgatásra kényszerítették őket. Mindezek alapján indokolt a pontos kategorizálás. E meghatározásnak abban is szerepe van, hogy valójában kiknek állítanunk emlékművet, s kifejeződnek-e az emlékműben. Mindamellett Stark Tamás emlékeztetett: önkéntes adományokból egy emlékmű már ott áll a pesti belvárosi Honvéd téren. Ettől függetlenül a fővárost megfelelő helyszín, többek között azért, mert innen hurcolták el a legtöbb áldozatot.

Hozzászólásában Réthelyi Miklós, volt nemzeti erőforrás miniszter aláhúzta: egyik megszállás nincs a másik nélkül; s mivel főként a német nemzetiségűek ellen irányult a szovjet deportálás, a Gulág-kérdésbe „belelóg” a sváb kitelepítés is. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy amennyiben ez az emlékmű a többit próbálja ellensúlyozni, az újabb vitákat gerjeszt majd. Az anatómus professzor fontos kérdéseket vetett föl: kik voltak a haszonélvezői az elhurcoltatásoknak, mik a tanulságai?

Ivancsics Ilona színművésznő, a szentendrei székhelyű Ivancsics Ilona és Színtársai néven működő magántársulat alapítója, vezetője elmondta: családja minden áldozati kategóriát érintettként szenvedett végig; kárpátaljai származású édesanyja sosem tudta feldolgozni a borzalmakat. A művésznő felhívta a figyelmet arra, hogy e téren (is) nagy adósságai vannak a nevelésnek-oktatásnak, a művészetnek, így a film- és színházvilágnak, tehát ne csupán egyszeri, kipipálandó ügynek tekintsük a Gulágot!

Nemzeti mártíriológia nem, gondolkodó-cselekvő hazafiság igen!

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar építészként, az MTA és a MMA rendes tagjaként köztiszteletnek örvendő Finta József,– Kolozsvárról elhurcolt bátyja, hadifogolyként Szibériában szenvedett sógora révén – családilag szintúgy érintett e súlyos történelmi traumában. Ellenvetéssel kezdte: nem igazak a magyarság elleni múltba néző, abban élő stb. vádak – épp ellenkezőleg, sajnos nem kötődünk úgy a múltunkhoz, ahogy kellene, ahogy mindenki más kötődik, mint például a lengyelek, oroszok, angolok, törökök stb. Ennek okán szükségesek az emlékművek, szobrok. Sajnos nagyon kevés jó magyar szobor van, annak is javarésze „csevegő”. S megint más kérdés, hogy mit mond a múltról… Ezért kell(ett volna) helyén hagyni Lugossy Mária 1996-ban felállított, 56-os fekete gránit szobrát (A Forradalom Lángja) a Kossuth téren – ott a helye. Követendő példa erre a szolyvai emlékhely Kárpátalján.

Az emlékműnek, a szobornak szabadsága kell hogy legyen, mert akkor tud kibontakozni. A tudatosan tervezett Szabadság tér helyett talán jobb helyszín lehet, mondjuk, a Vérmező. Az emlékmű pedig legyen egyértelmű, tőmondatos. Az is jó, ha rá van írva az üzenet. A pályázatról szólva Finta József kifejezte reményét, hogy az nagyon konkrét lesz és nagyon széles körben teszik közzé. Az építész álláspontja szerint az emlékmű helyett megfelelőbb az emlékhely, ugyanis egyszerűbb és célszerűbb megoldás, és jobban megmozgatja az embereket.

 

Egy új „könnyűlovasság” támadása

Szőke András (underground) filmes személyiség azt hangsúlyozta, hogy az emlékmű fontos jelkép, üzenet. Tehát fejezze ki az arcokat, a neveket, a kiszakítottságot, az egykori „nem beszélhetsz róla!” tiltását. Ugyanakkor a mai kommunikációs kínálat eszközjellege helyett ütősebb, korszerűbb „könnyűlovassági szett” szükségességét vetette föl, amellyel tényleg el lehet jutni az egyes személyekhez, egyben hazánk legkisebb szegletébe. Szőke András a megtapasztalható, átélhető (empirikus, érzelmi) aspektus jelentőségét emelte ki, amelynek alapvető szerepe van az üzenet eljuttatásában, a megértetésben és azonosulásban. Fölvetette a „szétguruló golyók” példáját, vagyis azt, hogy létesüljenek helyi emlékhelyek. Erre kézzelfogható, követhető minta Taliándörögd (itt él Szőke), ahol helytörténeti múzeum létesült az itt élők által „hozott anyagból”, ezért magukénak érzik s roppant büszkén mutogatják.

Csorba László történész, muzeológus a Nemzeti Múzeum volt főigazgatója amellett foglalt állást,

hogy a mindenkori jelenünk embert próbáló, lelki-érzelmi pillanataihoz, a XX. századhoz való „forró” viszonyulásunkhoz adjon muníciót a leendő emlékmű, egyszersmind kapcsolja az egyént a nemzet számára fontos eseményekhez, a közösségekhez. Vagyis: ahhoz az alapvető emberi lelki szükséglet kielégítéséhez, amely segít feldolgozni a feldolgozhatatlant. Emlékeztessen és tudatosítson!

A Kúria volt tanácselnöke, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke Id. Lomnici Zoltán, aláhúzta: miután a XX. századi magyar történelem a súlyos jogsértésekből származó tragédiák láncolata, a nemzeti emlékezet egyik legfontosabb feladata ez esetben egy emlékmű állítása.

Lomnici Zoltán rámutatott: létezik társadalmunknak egy történelem iránt érzékeny, érdeklődő része, ám nagy tömegek vannak, amelyek hiányos ismeretekkel bírnak, de ami ennél is nagyobb baj az, hogy közömbösek. Ezért az emlékműnek feltétlenül megszólítónak, elgondolkodtatónak kell lennie!

Hol a méltó hős- és kegyeletkultusz?

Hermann Róbert következő véleményalkotóként ekhez kötődő helyszíneken.arra a sajátosságra mutatott rá, amely révén a háborúk jellegének megváltozásával a katonai helyett mindinkább a civil érintettség, áldozatiság vált, válik hangsúlyossá. Történészi precizitással határozta meg (Stark Tamással egyetértve), hogy a szűk értelmezésnek van értelme, azaz a „szovjet megszállás” széles, homályos fogalma helyett konkrétan csak a Szovjetunióba hurcoltaknak állítsunk emlékművet. Az pedig legyen konkrét, interaktív, személyes. Főleg ez utóbbinak van értelme – valóságos emlékekhez kötődő helyszíneken. 

Tehát nem feltétlenül központi emlékműben kéne gondolkodni, és a Szabadság teret nem kellene tovább zsúfolni, illetve az idekapcsolódó szobor-kudarcsorozatot nem kéne folytatni. Ezzel összefüggésben intő példaként említette, hogy az I. világháború áldozatainak emlékműve is sok vitát fog kiváltani, ha nem szakmai szempontok szerint mérlegelik a létrehozását. Megjegyzendő: sem az oszmán hódoltság, sem a Rákóczi-szabadságharc áldozatainak nincs még emléknapja, emlékműve! Vagyis a hős-, illetve a kegyeletkultuszt is a helyére kellene tenni végre!

Ezt követően a hallgatóság soraiból Menczer Erzsébet, a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (SZORAKÉSZ) elnöke, egyszersmind Menczer Gusztáv volt Gulág-rab, a szembenézés, korszakfeltárás egyik kezdeményezőjének, a Kárpótlás Társadalmi Kollégiuma elnökének lánya, törekvéseinek továbbvivője kért szót. Elmondta, hogy könyvek, naplók, dokumentum- és játékfilmek, emléktáblák sora született meg 2012 óta, amikor elfogadták, hogy október 25-e a Szovjetunióba elhurcoltak emléknapja. Méltó állomása e folyamatnak a központi emlékmű felállítása. S mivel emblematikus hely a Szabadság tér – ott a helye. Az emlékmű-kezdeményezéssel és a helyszínnel egyetértve csatlakoztak a SZORAKÉSZ-hez a Politikai Elítéltek Közösségének és a hazai második legnagyobb nemzetiségi tömböt alkotó Ungarndeutsche-hez tartozó Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre (MNPBNK) tagjai mellett az 56-os szervezetek.

Ezt megerősítette a jelen lévő Sándor Gábor az 56-os Világszövetség részéről, bár mint mondta: nagyobb előbbre lépést várnak, mert már a 24. órában van az ügy. Ismételten elhangzott, hogy bár egy félreértelmezett történelmi pillanat műve az ott magasodó szovjet obeliszk, de az marad(hat). (Remélhetőleg idővel eltűnik onnan, ahogy a rozsdás, gazos „Vaskefe” is a Felvonulási térről – fejezte ki a közakaratot Sándor Gábor.)

Egy másik helyszínt viszont kivitelezhetőnek tart Matkovits-Kretz Eleonóra, az MNPBNK elnöke, jelesül a Józsefvárosi pályaudvarnál lévő területet, ahol kialakítható volna a Szolyvához hasonló emlékhely. Másik fő gondolata a művészvilág és az iskolák felkészültségére, felelősségére, elkötelezettségére irányult: a Gulággal kapcsolatos társadalmi, alkotói adósságát rótta fel az íróknak, a filmeseknek, a pedagógusoknak, de legfőképp a politikusoknak. Elismervén, hogy az állásfoglalásokhoz, művekhez, neveléshez muníció is kell, kézzelfogható példaként említette: a málenkij robotot kutató intézet alapítására volna szükség.

Fekete gránittól fekete gránitig

A magyar emlékműről egyébként konkrét elképzelés is létezik: egy magasba nyúló fekete obeliszkben öltene testet az emlékezet és a kegyelet. A négy oldal jelképezné az áldozati csoportokat („gulágosok”, etnikai alapon elhurcoltak, ideértve a németajkúak mellett a határon túli, azaz külhoni magyarokat, valamint a „hadifogoly-kiegészítésképpen” elhurcoltak). Személynevek helyett az áldozatok lakóhelyeit jelölnék meg.

Zárszavában Pók Attila leszögezte: minél több alkalommal és szélesebb körben kell folytatnunk eszmecseréket, hogy társadalmi közmegegyezésre jussunk, vagyis egyetértési szándékkal kell közelíteni egymáshoz az áldozatok, a túlélők, a történészek, a pedagógusok, az alkotó, előadó művészek, a politikusok álláspontjait. Egyetértés és méltóság, emlékezet és kegyelet – ezek a kulcsszavak. Mint felelős magyar értelmiségiek, kerülnünk kell a konfliktusokat, oly módon, hogy például ha a Szabadság tér a megoldás, akkor sem „feleselhet” a tér egyik fele a másikkal. Látnivaló, a kormányzat nyitott erre az emlékmű-kérdésre, a társadalmi konszenzust célzó nyilvános vitákra, akkor tehát a társadalomnak is annak kell lennie.

Ezért okkal-joggal arra kérjük a kormányzatot, hogy nyújtson támogatást a minél gyakoribb, minél szélesebb körű közösségi fórumokhoz, hogy minden vélemény, szempont és javaslat helyet kapjon. Megállapíthatom, ezen az eszmecserén egyetértésre jutottunk abban, hogy a szovjet megszállás áldozatainak méltó kegyeleti emlékét megörökítő, nagyon személyes, tömör, tőmondatos emlékmű vagy emlékhely jöjjön létre! Ha nem is a Szabadság téren, de Budapesten. Végül, de nem utolsósorban az emlékez(tet)és legyen élő, tanítható és tovább örökíthető – foglalta össze Pók Attila a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve jegyében zajló nyílt, társadalmi beszélgetéssorozat 2015. január 27-i eszmecseréjének végső üzenetét.

Summázatképpen az összképhez tartozik, hogy az emlékhely, illetve emlékmű-vita igenlőinek nem könnyű a dolguk. Hiszen elsősorban a szinte mindent elborító érdekekbe zárt közöny és önzés tömegeivel kell megküzdeniük. Nem beszélve olyan tömbökről, melyek képviselői szerint ez a kezdeményezés figyelemelterelés, történelemhamisítás, illetve russzofób hisztériakeltés; és súlyos minősítések hangzanak el az egyes közszereplőkről is. Ez a fajta szubjektivizmus éppúgy méltatlan a közügy jelentőségéhez, mint az, ha némelyek valóban haszonlesésből kapcsolódnak be. Minderre (s mindenre) érvényesen, magyarán: álnokok és ülnökök, politikai paranoidok, pankrátorok, illetve felelőtlenül fecsegők, hivatásos rettegők és megélhetési áldozatok, túlélési klikkek kíméljenek! Tárgy- és tényszerűen, emberi beleérzéssel, megértéssel közelítsünk múlt-jelen-jövőbeli dolgainkhoz!

Kép és szöveg. Oszlánszki Tamás Tibor

Háttér

A Magyar Országgyűlés 2012. május 21-én megszavazott, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjáról szóló 41/2012. (V. 25.) OGY határozatára támaszkodva és azzal teljes összhangban kívánja folytatni, amely többek között kimondja, hogy: „A Magyar Országgyűlés

- méltóképpen kíván megemlékezni arról a mintegy 800 ezer magyar honfitársunkról, akiket 1944 őszétől kezdve hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak több éves kényszermunkára… […]

- tisztelettel adózik mindazok előtt, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, származásuk miatt, politikai, vallási meggyőződésükért, illetve akik emberi és polgári jogaiktól megfosztva idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre, embertelen, megalázó körülmények között fogságot szenvedve végeztek kényszermunkát;

- támogatja és szorgalmazza olyan emlékművek állítását, megemlékezések szervezését, oktatási anyagok és tudományos feldolgozások készítését, amelyek a kommunista diktatúra idején a Szovjetunióba hurcolt […] kényszermunkásokra emlékeznek;

- felkéri a központi államigazgatási szerveket, az oktatási intézményeket, az egyházakat és a civil szervezeteket, a közszolgálati médiumokat, valamint az önkormányzatokat, hogy gondoskodjanak a Szovjetunióba hurcolt magyar […] kényszermunkásokról való méltó megemlékezésről.”

További részletek: www.beszedesmult.hu