Szellemi-eszmei viadal: ítéletek, ítélkezők, ítélhetetlenek...


Újra szellemi párviadalt vívtak Ungváry Krisztián és Ujváry Gábor történészek a Hóman Bálint tudós-történész személyének, szerepének, rehabilitációjának kapcsán. Ezúttal az MTA Bölcsészettudományi Kutató Intézetének Jogtudományi Intézetének kijelölt terme volt a vívópást. A február eleji "csörte" jogászokkal is kiegészült, hogy még árnyaltabb képünk legyen az egyik legkiválóbb középkorász historikusunkról, a két világháború közötti korszak kiemelkedő kultúrpolitikusáról.

Sajnálatos módon a jelenkori viták nem Hóman tudományos tevékenységéről szólnak, azt hovatovább ma is nagyra tartják. A két világháború közötti korszakban ő az egyik legmeghatározóbb kutató, ma is hivatkozott középkortörténész, a szellemtörténeti iskola képviselője. Az eszmék és a lelki tényezők történelemalakító szerepét hangsúlyozó irányzat ma már jeles képviselője; több meglátása most is érvényes. Szintézisre törekedve túl akart lépni a politikai eseménytörténeten, életművét így korszerűbb, társadalom- és gazdaságtörténeti megközelítés is jellemzi. A “korszellem” objektivációit keresve a „magyar lélek történetének” megírását tűzte ki célul - ez nemzetkarakterológiai áthallásaival együtt a maga korában elfogadott tudományos megközelítésnek számított. A magyar művelődést az európai, katolikus kultúrkör részének tekintette, a magyar tanügy egyszerűsítő, korszerűsítő fejlesztését pedig élete egyik főművének. Sikeres szakpolitikusként tartják számon: megőrizte a terület súlyát, végigvitte a népoktatási reformot (ő vezette be a 8+4 éves rendszert), kiállt a paraszti tehetségek felemeléséért.

Ez a Hóman-ügy a legújabb emlékezetpolitikai csatatér. Nyirő József és Wass Albert után ismét a Horthy-kor egyik ismert alakja körül formálódnak a frontvonalak. Most éppen Hóman-ügyet tartanak a tűzbe. S ha kihűl, keresnek újat... Ilan Mor izraeli nagykövettel együtt sokan mondják erről: endless story - "végtelen történet"... Erre és a nem kívánatos következményekre már kezdetben felhívták a figyelmet, tudjuk  Heisler Andrástól, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnökétől. Éppen azért, mert nem szerettek volna „nyilvános balhét”, nem rajtuk múlt, hogy az lett belőle.

A Hóman-vita újabb menete, ezúttal az Akadémián

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jakab András intézetvezető elsőként Ujváry Gábornak adta meg a szót. A VERITAS Történetkutató Intézet Horthy-korszakot kutató történészcsoportjának vezetője legutóbb a Rubicon történelmi folyóirat hasábjain Történettudomány vagy törvényszék? című cikkében fejtette ki tárgy- és tényszerűen szakmai véleményét Hóman Bálintról, egyszersmind Ungváry Krisztián „sarkos kijelentéseit” pontosítva; voltaképpen ez adta alapját az újabb akadémiai eszmecserének.

Ujváry Gábortól (is) megtudtuk: az általa is kritikusan kezelt Hóman Bálint meghatározó jellemzője, hogy kiváló egyetemi tanár, a magyar történetírás, pénztörténetírás és múzeumügy kiemelkedő alakja; a legkiválóbb középkorászok egyike; 1918-tól az MTA levelező, 1929-től rendes tagja, 1942-es miniszteri lemondását követően a tudományos életbe visszavonulva a Teleki Pál Intézet, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum élén állt. A Hóman-Szekfűként emlegetett akkori reprezentatív magyar történelmi összefoglaló (Magyar történet I-V.) társszerzője, Klebelsberg Kunót követve 1932 és 1942 között, megszakítással, vallás- és közoktatásügyi miniszter, továbbá parlamenti képviselő is volt.

 

 

A Hóman rehabilitációs eljárásában szakértőként szerepelt Ujváry Gábor immár negyedszázada kutatja a történész-politikus életművét, amelynek kutatása, elemzése során arra a következtetésre jutott, hogy Hóman Bálint jó történész és kultúrpolitikus volt, ténykedése vállalható örökség. Problémákat a megítélésébe keveredő politikai aspektusok okoznak. Némely intézkedése valóban joggal bírálható, viszont az ellene indított vádak egy része tárgyi tévedésekre épült. Egyértelmű, hogy óriásit hibázott, amikor a magyar országgyűlés tagja maradt, még akkor is, ha ez azzal járt, hogy az esztelen törekvéseket igyekezett fékezni. Felelősségét a perében maga is beismerte. Polgári Demokrata Párti népbírójával, László Gézával egyetértve – és Ungváry Krisztiánnal vitatkozva – azonban büntetése túlzott mértékű volt, s nem lett volna szabad teljesen megfosztani őt történetírói munkássága folytatásának lehetőségétől.

Túlzó, megtorló volt a népbíróság

Ujváry Gábor amellett tört lándzsát cikkében, amint a szóban forgó vitadélutánon is, hogy „az indulatból táplálkozó, az ellenőrizhető adatokat tetszés szerint kifordító és közvetítő, néha még akár azok tudatos félremagyarázásától sem visszariadó történetírás” komoly veszélyeket hordoz magában, és „semmiképpen sem a fontos történelmi problémák tisztázásához, sokkal inkább ideológiai és politikai viták kirobbanásához vezet”. (Vö: prekoncepciók, téves teória, rossz diagnózis etc. – a szerk.). „Aki persze provokálni akar, és a minél nagyobb feltűnésre vágyik, annak nyilván ez az érdeke.”

Ujváry azt vallja: ha valaki annyira biztos az általa elmondottak vitathatatlanságában és szentségében, hogy semmiféle vitát sem tolerál és kizárólagosságra törekedik, ne válassza a történész mesterségét. A VERITAS történésze – szakmai hitvallása szerint – megérti, elfogadja az ellenkülönbségeket és ütköztetésüket, nem törekszik kizárólagosságra – tehát tudósi erkölcsiség alapján áll. Így arra törekszik, hogy a „sokféle, egymással feleselő részigazságot” egymás iránti tisztelettel kezelt párbeszédek során segítsük egységbe. „Egy historikus dolga nem az ítélkezés, hanem az egykor történtek tényeken alapuló, minél precízebb körülírása – definiálja szakmai ars poeticáját Ujváry. – Ezért a saját kutatási területemre vonatkozóan nem vallhatom azt, amit jó néhány történész, akik az utóbbi esztendőkben a Horthy-korszak megítélése kapcsán lassan visszatérnek ahhoz a szemlélethez, amelyet Andics Erzsébet az Ellenforradalom és bethleni konszolidáció című, három kiadásban, több tízezer példányban megjelent brosúrájában 1946-ban megalapozott. A marxista alapú andicsi látásmód meghatározta az 1950–60-as esztendők történetírását, kánonná vált.

Az 1970-es évek végétől azonban már szabadabban és objektívebben lehetett írni a két világháború közötti időszakról, ám ma mégis úgy tűnik, korai volt az efelett érzett örömünk. Nem tartom túlzónak kijelentésemet: az 1980-as években sok szempontból őszintébben és sokrétűbben lehetett közeledni a magyar történelem ezen időszakához – benne Hóman személyéhez –, mint napjainkban, amikor ha valaki nem ítéli el szinte mindenestől a „Horthy-rendszert” és nem kizárólag az antiszemitizmus (valóban létező és súlyos) problémája felől közelít ahhoz, könnyen megütheti a bokáját. Vagy a másik szélsőség felől szemlélve: ha nem isteníti azt, szintén rosszul járhat.” (Napjaink minősítői, kritikusai nem ismerik a tacitusi tárgyilagosság történetszemléletét, a beleérzés, a megbocsátás keresztényi, de legalább humánus megközelítés nemes érzeményét? – a szerk.)

A tudós mai bírálói még túlzóbbak

Ujváry a „sajátos módszertant” alkalmazó Ungváry Krisztián az antiszemitizmus alapján vonja meg a „Horthy-korszak mérlegét” az e címmel megjelentetett, Akadémia-díjjal elismert könyvében is, a Hóman-per kapcsán pedig „rendkívüli szenvedéllyel és magabiztossággal, kioktató hangnemben és ex katedra kijelentésekkel csepüli a tudós-politikust”. A magyar antiszemiták „mintapéldányaként” jellemzi. „Hómant még a népbíróság sem illette olyan súlyos vádakkal, mint mai bírálói” – jelezte a jelen állapotokat Ujváry Gábor.

(Megjegyzendő: az antiszemita minősítés is téves, mert azt jelenti, hogy sémiellenes, vagyis pl. a palesztinokat is megveti. Tehát a pontos kifejezés: antijudaista vagy zsidóellenes – a szerk.)

A VERITAS történésze leszögezte: Hóman egyáltalán nem versengett a nyilasokkal a zsidótörvények meghozatalában. Nem mellékesen történelmi tény: az 1920-ban hozott numerus claususban nem is szerepelt a zsidó vagy az izraelita kifejezés, s a törvény nem csak zsidók felvételijére vonatkozott, hanem a világválság, illetve Trianon miatt a munkanélküliséget, az értelmiségi túltermelést hivatott szabályozni, ahogy a világ, számos országában, így Európán kívül pl. Amerikában is.

A zsidótörvényekhez kapcsolódik Ungváry Krisztián számos írásában kifejtett tézise, miszerint az első zsidótörvény (1938: XV. tc.) „ősforrása” a Hóman által 1938. február 25-én a minisztertanácsnak benyújtott „Beszámoló az értelmiségi munkanélküliség leküzdése érdekében megvalósítandó, valamint folyamatban lévő intézkedésekről” volt. – írja Ujváry, reagálva az MTA dísztermében tartott előadásra, majd a BBC History 2016. januári, illetve az MTA Law Working Papers 2016/1. számára. – Ezzel szemben Hóman 38 pontos javaslata semmiben sem előlegezte a zsidótörvényt. A kabinet ülésén annak 19. pontjával kapcsolatban Darányi Kálmán miniszterelnök proponálta, hogy „a jövőben közmunkákban, közszállításokban és az előbb említett egyéb kedvezményekben csak az részesülhet, aki igazolja, hogy bizonyos számú keresztény munkaerőt máris foglalkoztat vállalatában”. Tehát elsősorban a zsidó kézben lévő vállalatoknál a keresztények száma növelésének szükségességéről, nem pedig valamiféle zsidókvóta megállapításáról döntöttek. Arra nézvést nincs közvetlen bizonyíték, hogy Hóman valóban megszavazta e törvényeket, mindig csak arról van szó, hogy voksolt két zsidótörvényre, arról már nem, hogy mérsékelni is próbálta azokat…

Viszont az Értelmiségi Munkanélküliség Ügyeinek m. kir. Kormánybiztossága – az 1937-ben létrejött miniszteri biztosi pozíció kormánybiztosivá változtatásával – valóban Hóman előterjesztésére, a minisztertanács 1938. február 25-i ülésének döntése alapján jött létre és Hóman felügyelete alá tartozott. Ám ezzel összefüggésben sincs egyetlen szó sem arról, hogy a szabályozás a zsidóság ellen irányulna. A hivatal feladata 1938 novemberétől – amikor Hóman nem is volt miniszter – lett a zsidótörvények végrehajtásának ellenőrzése: mindebbe tehát Hómannak nem sok beleszólása volt. A kormánybiztosságot 1938-tól 1943-ig Kultsár István vezette.

Tárgyilagos tények a numerus claususról

A ’zárt szám’ intézményileg csak a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra, illetve a jogakadémiákra vonatkozott. Ujváry aláhúzta: „»zsidótörvények ide vagy oda«, a magyar zsidóság helyzete 1944. március 19-ig, azaz a náci-német megszállásig a földrészen a legjobbak közé tartozott. Ezt mértékadó külföldi források is megerősítették. Nem véletlenül panaszkodott korábbi országjárása után Edmund Veesenmayer náci diplomata, hogy a magyarok nem antiszemiták”. Ez az állítás is igazolja: a magyarországi holokauszt nem a belső magyar fejlődés, hanem az 1944. március 19-i náci-német megszállás következménye. A zsidótörvények pedig – noha kétségkívül durván sértették a magyar állampolgárok egy csoportjának jogait – hozzájárultak ahhoz, hogy a megszállásig ez a népcsoport anyagi bázisától részben megfosztva, de épségben átvészelje a háborút.

"Hóman 1933. november 9-én képviselőházban mondott beszédében szó sem volt a numerus clausus szigorításáról vagy arról, hogy azt a középiskolákban is bevezessék Ellenben valóban komoly szerepet vállalt három, zsidóellenes intézkedés meghozatalában. Ezek: a második zsidótörvény után, 1939 júliusában bevezetett középiskolai numerus clausus (nem hajtották szigorúan végre), a sportszövetségek szervezetét szabályozása és az izraelita vallásfelekezetnek bevettből törvényesen elismertté való visszaminősítése. Ez utóbbi miatt a felekezet elveszítette intézményeinek és iskoláinak állami vagy községi támogatását. Mint azonban Bacher-Bodrog Pálnak, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület ügyvezető elnökének a Hóman-perben tett vallomásából kiderült, Hóman ennek ellenére is támogatta eme egyesület 1939-ben, a budapesti Goldmark-teremben – a zsidótörvények miatt kényszerűségből – alapított színházát. Ezen kívül – mint erre Wertheimer Adolf felhívta a figyelmet – a törvény kihirdetése után azonnal tárgyalni kezdett az izraelita hitfelekezetek képviselőivel, hogy miképpen lehetne ezt a kérdést az adóztatási joguk kiterjesztéseivel és az adó állami beszedésével megoldani.

Hóman ún. antijudaizmusa nem azt jelentette, hogy a zsidókat alacsonyabb rendűeknek tekintette – hiszen nagyon sokszor dicsérte tulajdonságaikat –, és különösen nem, hogy a kiirtásukra törekedett. Annál inkább sem, mivel jó néhányszor nyilvánosan is szembeszállt a fajelmélettel, a nemzetiszocialista berendezkedést pedig megvalósíthatatlannak tartotta Magyarországon. Sok társához hasonlóan viszont csakugyan szerette volna, ha a zsidók rendkívüli mértékű felülreprezentáltsága csökkenne a gazdasági és a kulturális életben. Felfogásának ez volt a lényege. Igen gazdag irathagyatékában – feljegyzéseiben és levelezésében – egyébként alig esik szó a „zsidókérdésről”, az sohasem állt politikája tengelyében. Történettudósként pedig végképpen nem foglalkozott e témával, hiszen világosan el tudta egymástól különíteni historikusi és politikai meggyőződését… Tevékenységének tehát egyáltalán nem volt meghatározó eleme szelektív antiszemitizmusa, amelyet ma már kétségtelenül elítélünk, akkoriban viszont, sajnos, egész Európában a politikai élet szerves része volt."

Emlékezzünk csak: amikor a magyar parlament megszavazta a világszerte alkalmazott numerus clausust, Henry Ford, a világszerte kedvelt autómárka névadója kiadta minden antiszemiták Bibliáját, A nemzetközi zsidó című művet. A gyáriparos múzeuma, szobra, kultusza ma is él és virul. Ugyanezen korszakban az 1913 és 1921 között elnökösködő – a nemzeti panteonban azóta is ott vigyorgó – Woodrow Wilson nevéhez az afro-amerikaiakat sújtó intézkedések sora fűződik. Oppsz!

Ungváry azon állítása, hogy 1938-ra csökkent a zsidók aránya a felsőoktatásban – tény, ám 1938. május 14-étől nem Hóman Bálintnak hívták a minisztert… A nemzetközileg elismert m. kir. Központi Statisztikai Hivatal – számos kiadványa mellett – 1930-tól minden évben nagy példányszámban kiadta a Magyar statisztikai zsebkönyvet, amely megfelelő forrás kutatók számára is. Egyébiránt Hómantól zsidóellenes kijelentések sosem hangzottak el. Ezt az 1946-os népbírósági perében tanúskodó, fölmentését hangoztató zsidó tanúk is alátámasztották, sőt zsidómentő tevékenységét hangsúlyozták. Ujváry Gábor fontos megjegyzése: Hóman Bálint számára a zsidókérdés nem volt fontos, nem foglalkozott vele sokat. A korabeli viszonyokba belehelyezve (nem kiragadva!) az is elhangzott, hogy az ő politikai helyzetértékelése szerint Magyarország kénytelen volt választani két nagyhatalom, Németország és Szovjetunió között. Ezért tartotta célszerűnek a külpolitikai kollaborálást, hogy cserébe megvédhessék a magyar belpolitikai önállóságot s persze a visszaszerzett országrészeket. E véleményét akkor jószerével mindenki osztotta.

Hasonlóképpen az alábbi gondolatmenetet. Érdemes végiggondolnunk Hóman eme (1942. márciusi) helyzetértékelését is: „Tény az, hogy itt villámháború nem lesz… Az ellenfél politikai rendszere, a nép jelleme, a tájjelleg, a végtelen kiterjedések elodázzák a döntés lehetőségét… Kezünk be kell a sorsunkat nekünk is vennünk, és nem a németekre bíznunk magunkat, akiknek a győzelme, kérdés, hogy meghozza-e azt, amit gondolunk. Én ugyanis azt hiszem, hogy a mi sorsunk már el van döntve Berlinben a politikusok által. Ők már pontosan tudják, hogy hogyan akarják elrendezni az új Európát. […] A német Európa egy völkisch Európa lesz és nem a mi Európánk a nemzeti, történelmi Magyarországgal. Ne siessünk. Ne akarjunk németebbek lenni a németnél. Tartsuk szárazon a puskaport… Nem helyezkedhetünk mi, magyarok a németekkel azonos álláspontra… Nekünk a fal mellett kell járnunk.” 1944. március 19-e örvén követelvén a nemzeti önrendelkezés helyreállítását és a bűnösök felelősségre vonását, így kesergett: „Az a tény, hogy a német hadsereg ide bevonult, a magyarságot a lelke legmélyéig megrendítette”.

Miért nem állt ellen ő sem, miért nem mondott le?  A háborúnak történő ellenszegülés egyetlen módja lett volna, ha az egész kormány lemond, de nyilván olyanok kerültek volna a miniszterek helyére, akik feltétel nélkül kiszolgálják a náci-német érdekeket. Ennek ellenére Hóman nem vonult passzivitásba, tagja maradt a parlamentnek még az októberi nyilas hatalomátvétel után is, követte a nyilasokat a Dunántúlra, majd Németországba (noha a nyilasokat nyilvánvalóan megvetette), és végül amerikai fogságba esett. Kosáry Domokos történész, aki tanúskodott az 1946-os népbírósági perben, ezt úgy magyarázta: „úgy érezte: számára nincs más lehetőség, nincs visszaút, hiszen tagja volt annak a kormánynak, amellyel Bárdossy kimondta a hadba lépést a Szovjetunió ellen.” A német nyelvű beszédeit író Thienemann Tivadar pedig úgy emlékezett: „Mikor hazatérése után beszélgettünk, emlékszem, azt mondta: "Ha a németek elvesztik a háborút, tudom, hogy engem felakasztanak.”

Némi egyetértés, aztán en garde...

Első etapban Ungváry Krisztián, az Országos Széchényi Könyvtár 1956-os osztályának munkatársa a vitás kérdések jó részében – szavait idézve: „meglepő módon” – ezúttal egyetértésének adott hangot. Ám békejobbját hamar visszarántotta, és sajátos stílusban az Akadémián tett állítása lényegét ismételve kijelentette: nem tartja jelentős tudománypolitikusnak Hóman Bálintot, hiszen kultuszminisztersége idején „egyrészt hozzájárult ahhoz, hogy a magyar felsőoktatást elöntse a hülyék áradata, másrészt megfosztotta az országot elitjének egy részétől”. (Véleményünk: ez meglehetősen történelmietlen, szakmaiatlan állítás, egyszersmind ún. dzsumbujstílus egy történésztől – a szerk.) Ujváry véleménye: Ungvárynak ez súlyos és valótlan kijelentése. Ezzel ugyanabba a hibába esik, amit másoknál kárhoztat, hiszen durván általánosítva megállapítja, hogy a nem zsidó hallgatók „hülyébbek” voltak a zsidóknál. Ujváry nyomatékosította: fölösleges bizonygatnia, hogy ez a „fordított antiszemitizmus” milyen veszélyeket hordoz. Ujvárynak több vonatkozásban pontosítania kellett Ungváry (és Kovács M. Mária, a magyar antiszemitizmus társadalomkutatója) állításait, adatait, s e ténybeli, számszaki tévedések szintúgy a veszélyzónát fokozzák. Ungváry azt elismerte, hogy Hóman kultuszminiszterként a numerus clausust (a felsőoktatási felvételiket szabályozó ’zárt szám’-ot) megörökölte. Rögvest hozzáfűzvén, hogy ennek eredményeként a keresztény hallgatók egy része már elégséges érdemjeggyel vagy akár pótérettségivel is bekerülhetett, ami a zsidó jelentkezőknek csak jeles eredménnyel sikerülhetett. Milyen tudománypolitika az, ahol nem a teljesítmény, hanem a származás számít? – tette föl a költői kérdést a történész. Ungváry azzal is egyetértett, hogy Hóman valóban inkább abba a joviális antiszemita típusba sorolható, amely többnyire még mentette is a környezetében lévő zsidókat, tehát nem volt a numerus clausus vagy a háborús idők meghatározó, kiváltképp nem véreskezű alakja, de „bűneit” nem lehet relativizálni – tért ki rá –, a korszellem nem mentheti föl a felelősség alól. A vezetők felelősek, mert a holokauszt nem az áldozatokat bevagonírozásával vagy a gázkamrával kezdődött, hanem a jogegyenlőség megszüntetésével s a döntéshozó nemtörődöm intézkedéseivel. (Ez kiváltképp érvényes az 1945 utáni időszakra – a szerk.) Aki a zsidótörvények kapcsán nem foglalkozik a diszkriminatív törvénykezés következményeivel, az a holokausztban is tettesnek tekinthető. Hóman felelőssége tehát nem a hadba lépésben, hanem a holokausztban mutatható ki. Az igaz, hogy nem sikerült kimutatni, egyáltalán érdekelte volna, hogy mit jelent maga a deportálás, de még 1944 februárjában is szigorúbb zsidóellenes intézkedéseket szorgalmazott. Ha rajta múlik, már korábban megindult volna a deportálás, hiszen ő nem hitt a haláltáborokban, az Auschwitz-jegyzőkönyvet propagandának minősítette. Látványos „nemtudása” nem menti fel Hómant – hangsúlyozta Ungváry, kiemelve: - Egyértelműen a diszkriminatív zsidótörvények és a jogfosztás következménye a deportálás, a kitelepítés és a holokauszt.

Teheránban szabad kezet adtak Sztálinnak

Mindezek jóval korábbi kezdetekre nyúlnak vissza – reagált Zinner Tibor jeles jogtörténész, a VERITAS Intézet 1945 utáni magyar történelmet kutató csoportjának vezetője, világtörténelmi és európai kontextusokból ki nem szakítva a magyar történéseket. – Az 1943. decemberi teheráni konferencián Churchill és Roosevelt szabad kezet adtak Sztálinnak, hogy az elfoglalt területek lakosságával azt csinál, amit akar... Amikor politikai elitek felelősségéről beszélünk, ez is beletartozik, nem lehet leszűkíteni a történetet arra, hogy ki élte túl és ki nem – hangsúlyozta a történész, aki rámutatott a párhuzamra Chamberlainék Hitlerrel és Churchillék Sztálinnal szembeni engedékenysége között. A nagyhatalmi játszmák lényege, hogy kis népeket úgy tüntetünk el, ahogy akarunk, köztük a zsidóságot is.

Mire Ungváry ezzel érvelt: egyik bűn nem menti a másikat. (Ez ugyan igaz, csak közhely, mint az, hogy régi bűnnek hosszú az árnyéka – a szerk.) Ujváry fontos kiegészítésként helyre tette azt is, hogy a zsidótörvények megszavazása és az a három kiragadott memorandum, amely alapján Hómant antiszemitának kiáltották ki, elenyésző töredéke a kiváló történész-politikus hagyatékának. 1944. március 19-e után a szabadlábon levő magyar politikusok közül egyedül ő tiltakozott kemény hangú levélben Veesenmayernél a német megszállás ellen; segített elmozdítani egy antiszemita főispánt stb. és a korabeli sajtóból is tudható, hogy enyhíteni próbálta a második zsidótörvényt, a német megszállás után rengeteg zsidó tudós és művész életét megmentette, baloldaliakét is; nem véletlenül tanúskodtak sokan mellette a Népbíróságon. A népbírósági vallomások között egy nő arról számolt be, hogy Hóman személyesen vágta le róla a sárga csillagot, mondván: „ha arra ránéz, szégyelli a magyarságát”.

Ungváry elismerte, hogy a zsidók más európai országokhoz képest valóban viszonylag kedvező helyzetben voltak a német megszállásig Magyarországon, ám ez csak korlátozottan igaz, és – Ungváry vélekedése szerint – ez annak volt köszönhető, hogy Hómannál mérsékeltebb politikusok voltak döntési helyzetben (Horthy, Kállay Miklós stb.). Ungváry azt mondta: „Nem gondolom, hogy súlyosabb ítéletet kellett volna kapnia annál, mint amit kapott. Hómant azért, „amiért igazán el lehetett volna ítélni, nem ítélték el, amiért meg elítélték, abban ártatlan volt. Hóman tragikus figura, aki viszont épp e miatt a tragédia miatt nem alkalmas arra, hogy egy közösség vonatkoztatási pontja legyen. Ungváry álnaivitásnak nevezte azt a gondolatot, hogy a történész nem ítélkezhet, csak a bíróság, és az is egyfajta ítélet, ha valaki szobrot kap.

 Külső-belső polnyomás - nincs legény a gáton?

Egy nemrégi hír: arról szólt, hogy Hóman választóvárosa, Székesfehérvár (itt volt országgyűlési képviselő, és nagyon sokat tett a településért)  a Hóman Bálint Kulturális Alapítvány kezdeményezésére szoborállítással állít emléket a tudós férfiúnak. Aztán hirtelen színre lépett az Egyesült Államok és "beszóltak" a jenkik (vajh, miért s ki/k/nek a sugallatára?). A központi politka és Fehérvár pár nap alatt "elesett". Erre fölemelte büszke fejét Vác. (Itt raboskodott Hóman haláláig, és itt utca is viseli nevét.) A helyi képviselő-testület egyik Fidesz-KDNP által delegált külsős tagja fölvetette, hogy a külső-belső politikai nyomásra lemondó székesfehérváriak  talán mégse  tegyenek le a meghiúsult projektről, hanem vigyék Vácra.

Egyébként emlékezetes: tavaly, a Modern Városok sorozat székesfehérvári állomásán, a polgármesterrel való megállapodás megkötése után Orbán Viktor ezt mondta: „Van itt egy-két dolog, amit szeretnék – ha megengedik – a megállapodás konkrét tartalmát megelőzően szóba hozni. Az első dolog, hogy emlékezzünk meg arról, hogy ennek a városnak Hóman Bálint volt az országgyűlési képviselője, akit nemrégiben jogi értelemben teljes mértékben rehabilitáltak. Ez a városunk rehabilitációját is jelenti, ezért üdvözöljük ezt a döntést, és örülök annak, hogy Hóman Bálint emléke Székesfehérvár városából nem tűnik el, és reméljük, hogy hamarosan a tudományos és közéleti rehabilitáció is meg fog történni.” Az önkormányzat fideszes és jobbikos képviselői az ügy mellé álltak, miközben a(z ál-ballib-oldal és a némely zsidó szervezet tiltakozott. Székesfehérvár polgármestere, Cser-Palkovics András kiállt a szobor mellett és arról beszélt, se Budapestről, se Amerikából ne mondják meg neki, kinek lehet emlékműve a városban, és kinek nem. "

Tisztelt Fehérvári Polgárok!…Nem engedhetünk a zsarolásnak! Nem hagyhatjuk a Hóman Bálint Alapítványt magára! Kötelességünk erőnkhöz és lehetőségeinkhez mérten elutasítani a botcsinálta megélhetési politikusok - önsajnálatukba merültek érzelmeit felhasználó - magamutogatását,  a "Királyi Város" önkormányzatiságát veszélyeztető zsarolást, a FEHÉRVÁRI KÖZEMBER ellen elkövetett arcátlan rágalomhadjáratát! A cselekvő kiálláson a sor. Nemtől, felekezettől és pártállástól függetlenül egyértelmű kiállást várunk minden jóérzésű fehérváritól. A Fejér Szövetség (FEJSZE) felhívása minden "fejét felemelő fehérvári közemberhez”.

A "felelősségtologatás és lebegtetés" sora, majd az említett beavatkozás után eldőlt: mégsem állít szobrot Székesfehérvár böcsületes része, a tudós-politikus nevét viselő, az emlékművet kezdeményező, arra pénzt gyűjtő kulturális alapítvány visszavonulót fújt, ezt a polgármester tudomásul vette s annyit mondott: „Meggyőződésem, ha a korábban Székesfehérváron megtartott Hóman Bálint-konferenciák kellő nyilvánosságot kapnak, és az ellenérvek is megjelennek, akkor a folyamat másként alakult volna".).  Nem mellékes körülmény: mondták, nemcsak tiltakozások jönnek be, hanem kivonulnak amerikai cégek!... Végül pedig az ún. nagypolitika is kihátrált. Szintúgy tengerentúli nyomásra. Ami akcióba lendült a „rendszerváltoztatás” utáni népbírósági felülvizsgálat kezdeményezése idején is, szemben a lengyel, a litván kezdeményezéssel. „Tengerentúli tényezők” gazdasági fölényükkel visszaélve a politikai nyomás – immorális – eszközét vetették be a szabadság, szuverenitás ellenében anno és most. A Political Capital és a budapesti amerikai nagykövetség szervezésében egy zártkörű, angol nyelvű konferenciát tartottak Budapesten Hóman Bálint politikai tetteiről és antiszemitizmusáról, ahol az amerikai kormány képviselői hivatalosan is elítélték a Székesfehérvárra tervezett Hóman-szobrot. Sőt, mások mellett az Egyesült Államok képviselője, Robert Berschinski helyettes államtitkár kinyilatkoztatta: joguk és kötelességük, hogy feltegyük a kérdést a magyar kormánynak: támogat-e egy ilyen lépést, emléket akar-e állítani egy ilyen embernek. (?!) Korábban már világossá tették formális és informális csatornákon is a magyar kormánynak, hogy szeretnék, ha megakadályozná a szobor felállítását, mert tudták, hogy képes is erre. A félreértések elkerülése végett nyilvánosan felszólította a magyar kormányt, hogy ne csupán ne támogassa, de akadályozza meg a szobor felállítását. Ennek köszönhetően gellert kapott a honi magyar indítvány, ledőlt a szuverén szimbolikus politizálás eme oszlopa. A politikai „itt a piros, hol a piros” szemfényvesztő csalása tehát örökéletű. Nekünk demokrati, mindenki másnak kuss – ahogy Hofi Géza belőtte a poént.

"Politikailag dinamikus (hazai és tengerentúli) elemek által gerjesztett szoborvitába bekapcsolódott (kampánya részeként - ?) Barack Obama amerikai elnök is. Úgy véljük, ő aztán tényleg szakértője a messzi távolból is, meg sem kottyan neki 52 állam mellett. Érdekességképpen: jó lenne tudni, erről honnan szerzett értesülést egy olyan birodalomban, ahol a lakosság ¾-e legföljebb azt tudja, hogy van Európa nevű földrész. De hogy hazánkról nem hallott a lakosság 9/-10-e, az biztos – a szerk.) Obi a holokauszt-emléknap alkalmából a washingtoni izraeli nagykövetségen tartott beszédében azt mondta: „Amikor Magyarország szobrot állított volna egy második világháborús antiszemita vezetőnek, mi próbáltuk a leginkább rávenni a kormányukat, mondjon le erről a tervről”. Nocsak! Mi miről beszéljük le őket?... Avagy elébb emlékeztessük őt és csatolt részeit néhány tényre. Pl. amikor a magyar parlament megszavazta a világszerte alkalmazott, de utóbb szégyenteljesnek nevezett numerus clausust, Henry Ford, a világszerte kedvelt autómárka névadója kiadta minden antiszemiták Bibliáját, A nemzetközi zsidó című művet. A gyáriparos múzeuma, szobra, kultusza ma is él és virul. Ugyanezen korszakban az 1913 és 1921 között elnökösködő – a nemzeti panteonban azóta is ott vigyorgó – Woodrow Wilson nevéhez az afro-amerikaiakat sújtó intézkedések sora fűződik. Oppsz!

Még annyit az emlékművezés kapcsán: ha netán a felállítás mellett dönt Görgey kiáltványának városa, fontolja meg, hogy Hóman mellé állítsa történész szerzőtársát, Szekfű Gyulát, akinek szintúgy nincs köztéri szobra. E nagyszerű kettősben ötvöződhetne a szörnyű XX. század minden tragédiája, kínja. Hiszen Szekfű szerencsésebb kimenetelű, ám legalább olyan kacskaringót járt be (1945 után, a koalíciós években moszkvai nagykövet,  a Rákosi-korszakban, 1953-tól országgyűlési képviselő, majd 1955-ös haláláig az Elnöki Tanács tagja), mint oly sokan mások. És utódaik, akik közül jó páran hintapolitikáznak, táncolnak, mint malac a jégen. Akárcsak a döntéshozók, vezetők stb. javarésze.

Visszatérve a hazai csörtére, összefoglalásképpen Ungváry megismételte: Hóman nem volt a holokauszt véreskezű gyilkosa, hanem szelektív antiszemita, aki zsidóellenes intézkedések elősegítésével, illetve támogatásával mégiscsak emberiesség elleni bűncselekményekben vett részt; magánemberként ugyanakkor joviális volt, számos zsidó származású polgárt megmentett a vészkorszak alatt. Ungváry értelmezésében a szelektív antiszemita az, aki (mint szerinte Hóman) azt várja a zsidóságtól, hogy „alkalmazkodjék a nemzeti közfelfogáshoz, és közösítse ki magából mind azokat, akik a magyar közfelfogással és közszellemmel szembe helyezkednek”.

„A történelmi felelősség kimondása a történelemtudományra tartozik, a büntetőjogi felelősségé pedig egy büntetőeljárás keretében történik, annak normái szerint – húzta alá az alapszabályt Zinner Tibor a VERITAS Intézet kutatócsoport-vezetője. – A Hóman-ügy jól megjeleníti a ki nem beszélt történelmünket.” Felidézte Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség című könyvét abból a korszakból, amikor nyoma sem volt törvényességnek, hiszen az előző rendszer sértettjei hozták a jogszabályokat. 1945, különösen 1949 után „fura vetületet” kapott a törvényesség, árulkodik a valós helyzetről például a „forradalmi törvényesség” kifejezés.

Mint Zinner elmondta, 1991-ben fölvetette a népbírósági ítéletek felülvizsgálatát, ám ezt végül orosz kérésre érkező amerikai nyomásra leállították. (A közelmúltban is előmászott az amerikai nyomásgyakorlás a székesfehérvári Hóman-szobor állításának szándéka kapcsán, amint azt közzétette a Miniszterelnökség sajtóirodája – a szerk.) 1994-ben viszont az Alkotmánybíróság utólagos normakontroll keretében alkotmányellenességük miatt „kilőtt” az 1945-ös VII. törvénybe foglalt bűncselekmények közül kilenc, zömében „népellenes” bűncselekménypontot, és állást foglalt, hogy az ilyen esetekben meg kell állapítani a semmisséget. Ez alapján került sor 500 ügy felülvizsgálatára és az ítéletek megsemmisítésére, de ez csak csepp a tengerben. A koncepciós perek tisztázásának nem tett jót az akkori (kizárólag jogellenességet megállapító) AB és az valódi egyes ítéleteket hozó Legfelsőbb Bíróság, a „két szomszédvár” közötti áldatlan csatározás, a bírák történelmi felkészületlensége sem.

Kikből is kerültek ki az akkori népügyészek és népbírák? A laikusokból, lényegében politikai delegáltakból álló, nem is egy embert, hanem inkább egy korszakot és politikáját vádoló népbíróság által kreált háborús bűntett vádja már 1946-ban sem állt erős lábakon, de hosszas, kitartó jogmunkával Varga István ügyvéd, volt fideszes képviselő kezdeményezését siker koronázta: 2015. március 6-án a Fővárosi Törvényszék rehabilitálta, posztumusz felmentette Hóman Bálintot.

A VERITAS elkezdte felülvizsgálni a népbírósági aktákat

Zinner arra is kitért, hogy két éve a VERITAS-ban személyről személyre elkezdték átnézni a fővárosi Népügyészség és Népbíróság aktáit. Ennek során arra jutottak, hogy az elmarasztaltak 20 százalékának ítéletét a ’94-es döntés alapján eleve meg kellene semmisíteni, de ez még mindig csak a jéghegy csúcsa – mondta. Kerekített számokkal élve a 90 ezer népbírósági perbe fogott emberből 30 ezer ügyét vissza kellett adni pótnyomozásra – azaz az erőszakos vallatások ellenére az iratanyag alkalmatlan volt vádemelésre. A maradék 60 ezer ügyből 27 ezerben születtek elmarasztaló ítéletek, ezek 80 százalékában pedig – dacára a törvény szerinti 5 éves minimumnak – általában 1 éves, vagy ennél kisebb szabadságvesztést hirdettek ki, zömében annyit, amennyit előzetesben már úgyis letöltöttek – ami ismét a gyenge lábakon álló vádakra utalhat. „A számonkérés egyébként is egy politikai leszámolás része volt, azaz nem a valódi bűnök és valódi bűnösök voltak az igazán fontosak” – jelentette ki a neves jogtörténész, aki azt is elmondta, hogy az iratanyagok jó része eltűnt, a meglévőket megcsonkították. Többek között ezek miatt támadhatnak Hóman-viták.

Hollán Tibor, az MTA BTKI Jogtudományi Intézete (MTA TK JTI) Nemzetközi Jog és az Európai Jog Belső Jogi Érvényesülésével Foglalkozó Kutatások Osztályának tudományos főmunkatársa a paragrafusok szemszögéből nézvést a rehabilitáció jogi problémáira mutatott rá, kiemelvén, hogy az ügyben nem perújításra, hanem felülvizsgálatra lett volna szükség.

Ugyanis így csak azt vizsgálta a bíróság, hogy vajon szándékosan követett-e el háborús bűncselekményeket Hóman, vagy gondatlanságból, de a tényálláson nem változtattak, azaz nem vizsgálták, hogy vajon elkövette-e azokat. A tényállás egyébként sem állt volna fenn, hiszen a fő vádpont „a háborúba való belesodródás elősegítése” körében kirótt büntetéseket semmissé nyilvánította az AB 1994-es határozata; ma ez nem is büntetőjogi kategória. Ehelyett csak Hóman szándékosságát vizsgálták ebben, de még azt sem, hogy miután a kormányzó döntött a szovjet támadások után a hadiállapotról, azt Hóman is konstatálta, s ez az is a háborúba sodródás elősegítésének számít vagy sem.

Hollán kollégája, Hoffmann Tamás, az MTA BTKI jogtudományi intézetének nemzetközi büntetőjoggal foglalkozó munkatársa nemzetközi jogász más szemszöget világított meg: korábban a háborúskodás minden állam szuverén joga volt, de a második világháború idejére már nemzetközi egyezmények tiltották. A nürnbergi és később a tokiói törvényszék is a „béke elleni bűncselekmények” kategóriáját tartotta a legfontosabbnak, ez a hazai jogrendbe pedig a népbíróságokról szóló jogszabályokkal került be. Így ami Hóman kapcsán kérdés – mondta Hoffmann –, hogy vajon Magyarország ténylegesen hadba lépett-e Moszkvával, vagy már a korábbi fegyveres támadás miatt állt be a hadiállapot, és valóban csak ezt állapították meg. Előbbi esetben a hadüzenet már önmagában támadó háború indításának, azaz nemzetközi bűncselekménynek tekinthető, utóbbinál viszont nem. A jogász szerint az előzmények – Kassa bombázása és egy vonat megtámadása – kapcsán meg kellene vizsgálni, hogy a korabeli nemzetközi jog szerint ezek önmagukban lehetővé tették-e „a hadiállapot beálltát”.

Hoffmann úgy vélte, nem pusztán a hadiállapot beálltát állapította meg a politika, ráadásul a Szovjetunió akkor igyekezett elkerülni a háborút Magyarországgal. És hogy mi lehet még emberiesség elleni bűncselekmény? Az emberölés, deportálás vagy alapvető jogfosztás is az, utóbbiban pedig Hóman részt vett, így szerinte emberiesség elleni bűncselekményeket követett el.

Hol az objektív, valamint a szubjektív tényállás mint minden eljárás jogalapja?

A kérdéssel kapcsolatban Ujváry Gábor rámutatott: a hadiállapot bejelentését megelőző incidensek komolyak voltak: 1941. június 26-án Kassára 30 bombát dobtak, és egy magyar vonatszerelvényt pedig repülőről géppuskával soroztak meg. Azaz a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, Budapest lépése csak válaszlépés volt, (kérdés, mennyire bölcs). Ezután Bartha Antal hadügyminiszter és Werth Henrik vezérkari főnök felkereste Horthy Miklóst, és rövid megbeszélés után a kormányzó – egyben legfelsőbb hadúr – jelezte, hogy hadiállapotban lévőnek tekintjük magunkat a Szovjetunióval. Ezután egy órával később összeült a rendkívüli minisztertanács. Erről nem maradt fenn hiteles jegyzőkönyv (ami rendelkezésre áll, az Bárczy István hamisítványa), de a Horthy döntéséről minden bizonnyal tudó miniszterek valószínűleg jóváhagyták a hadba lépést. Fontos megjegyezni, mondta Ujváry: eladdig a magyar kormányok – a katonai vezetéssel ellentétben – ki akartak maradni a háborúból, holott ekkorra már Bulgária kivételével (ez egy más kérdés) minden német-szövetséges ország hadban állt Moszkvával, így legfeljebb néhány napig vagy hétig lehetett volna elkerülni a hadba lépést. Amikor Ujváry újra idézte Veesenmayer panaszát a magyar antiszemitizmus hiányáról, Ungváry azzal vágott vissza, hogy a birodalmi diplomata ezzel győzködhette főnökeit hazánk megszállásáról. „Hóman intézkedéseinek egy része épp ezt akarta elhárítani” – hatástalanította a kijelentést Ujváry, példának hozva a numerus clausus szigorítását.

A vitára kijelölt terembe be sem férő hallgatóság soraiból felszólalók közül a legújabb kutatónemzedékhez tartozó, a népbírósági periratokban alaposan elmélyedő Gellért Ádám nemzetközi jogász hozzászólásában hangsúlyozta, hogy Hómant olyasmiért ítélték el, ami az elkövetése pillanatában nem volt bűncselekmény – és most mégsem vizsgálja senki, hogy mi volt az akkor hatályos büntetőjog. Annak idején a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) irányadó gyakorlata szerint az első fokon még különálló cselekményeket egybegyűjtötte, a legsúlyosabbakat kipécézte és ezek alapján folytatta le az eljárásokat – így a perújításkor is ezt vették alapul.

Kovács M. Máriát, a CEU történészét Ungváry biztatta felszólalásra. Kovács szerint a holokauszt hazai támogatottságát jelzi, hogy a németek a megszállás után alig 100-150 fővel tudták ellenőrizni a deportálásokat, mert a magyar társadalmat a zsidótörvények érzelmileg már felkészítették. (?)

(Ténykérdés: a nácik – politikájuk és a zsidóüldözés szervezett megvalósításához – Európa minden országában találtak készségesen segédkező szövetségeseket. Ebben azonban Hóman Bálintnak semmiféle szerepe nem volt – a szerk.)

Kovács azon állítása tény, hogy Hóman megszavazta a zsidótörvényeket, a zsidó felekezet visszaminősítéséről szólót 1941 decemberében be is terjesztette. „Miután sok parlamenti támadást elszenvedett – szúrta közbe Ujváry Gábor –, Hóman megvont 230 ezer pengőnyi támogatást a zsidó (mint „bevett”) felekezettől, s rögtön különböző kedvezményekkel kompenzálta.

Ezután a történész asszony azzal folytatta: igaz ugyan, hogy Kamenyec-Podolszk(ij) és a munkaszolgálat kivételével a zsidók fizikai biztonságban voltak, ugyanakkor Hóman 29 képviselőtársával 1941 februárjában memorandum által követelte a háború utáni kitelepítésükhöz szükséges előkészületek megkezdését. Azaz, ha a deportálásokban nem is, az oda vezető folyamatokban Hóman mindenképp felelős.

A legújabb nemzedék száműzi a régi beidegződéseket – A tudományos rehabilitáció a legfontosabb!

Erre Gellért megemlítette, hogy memorandum-kivonatok helyett az átfogóbb vizsgálatok szükségesek, hiszen most csak pár memorandum alapján ítélkeznek Hóman fölött a zsidókérdésben. „Ha tíz e-mailem alapján akarnák megmondani, milyen ember is vagyok, biztosan tudnék tíz másikat mutatni, amiből az ellenkezője derül ki” – szemléltette a fiatal jogász Ujváry egyetértése közepette.

Kovács tett egy olyan kijelentést is, amely részint nem igaz, részint történelmietlen, tehát történészhez is méltatlan – szerinte a magyar népet 1920-tól arra kondicionálták, hogy a zsidóktól következmények nélkül el lehet venni jogokat, javakat stb. Vajon a jelenlévők, (ál)baloldaliak, liberálisok miért nem utasították vissza ezt a provokatív mondatot? A történész hölgy fölvetette, hogy miért épp most lett ügy a Hóman-ügy.

A Glatz-korszakban pozitív történelmi alakként tűnt elő Hóman Bálint, Klebelsberg Kuno és a kor sok más jelentős szereplője, ám mostanra megváltozott megítélésük. Ez – szépapánk szavaival élve – „politikailag roppant dinamikus személyek” jóvoltából mindig ekként történik… A lényeg a folyamatos forrásban levés… Tehát az eddigiek alapján választ kaphatott mindenki Rejtő Jenő Fülig Jimmyjének a Piszkos Freddel kapcsolatos kérdésére: most kavarja, vagy nem kavarja? Kavarja…

A vita zárásaképpen Ungváry még egyszer elmondta: senki nem állítja, hogy Hóman a történelem ördöge lenne, voltak sokkal problémásabb alakok, de nyilvános szobor állítása, vagy az akadémiai tagság visszaállítása ilyen terhelt kontextusban most problémát jelentene. Erre – miután Jakab András jelezte, hogy az akadémiai tagság visszaállítása nincs napirenden.

Normális körülményekre utalva ezzel kapcsolatban Ujváry kijelentette: „Az akadémiai tagságot nem politikai, hanem tudományos értékek alapján szokták meghatározni, így ha Hómannal ez a baj, akkor el kellene gondolkodni az 1945–1965 között politikai okokból felvett tagokon is, akik történészként a tudományos munka harmincadát nem teljesítették, politikusként viszont kártékonyabbak voltak Hómannál. Az egyik legnagyobb magyar középkor-történész esetében a tudományos rehabilitáció sokkal fontosabb, mint a jogi.”

Kép és szöveg: Székely Csaba Atilla – Weinberger Lőrinc