GULÁG-GUPVI Emlékév: legyenek erőforrásaink a Kárpát-medencei próbatételeink! II.


Hazánk kormánya – az általa meghirdetett emlékév keretében - számos programmal emlékezik a 70. évfordulón arra, hogy a II. világháborút követően honfitársaink közül nagyon sokakat kényszermunkára hurcoltak a Szovjetunióba, vagy a hírhedett táborok egyikébe, a Gulágra. Katt a címre!

A Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány

Adója 1%-a és/vagy adománya sokat segíthet, hogy méltón ápoljuk emléküket!

Budapest Bank: 10102086-05858702-00000003

 

Az emlékévi események egyik legjelentősebbike a február 25–26-án a VERITAS Történetkutató Intézet által rendezett konferencia, amely már címében is utal arra, hogy tematikája az egész Kárpát-medencére kiterjed. A konferencia célja, hogy reális képet nyújtson azokról a tragikus eseményekről, amelyeket az elmúlt évtizedekben félre értelmeztek vagy tudatosan elhallgattak. Sorsközösség jellemzi e tekintetben is a magyarságot, függetlenül attól, hogy a jelenlegi Magyarország területén, a Délvidéken, Erdélyben, a Felvidéken vagy Kárpátalján élték meg azokat a napokat” – tájékoztatott az emlékévről s a konferenciáról Marinovich Endre, a VERITAS Intézet tudományos főigazgató-helyettese.

A „Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy. Érdekelve van ebben annak minden rendű rétege és minden rangú tagja” (Gróf Teleki Géza levele)

Szinte minden, főként magyar és német családot érintett, de csak hadifogolyként lehetett említeni az el- és meghurcoltakat, akiket a legkülönfélébb ürüggyel (kis besegítés, munka /málenkij robot/, háborús károk helyreállítása, terménybetakarítás stb.) bírói ítélet nélkül hurcoltak el. Állampolgárságra, nemre, korra való tekintet nélkül. Fő célok voltak: etnikai tisztogatás, helycsinálás a megszállóknak s az új (többségi, bolsevik) hatalomnak, fogolylétszám-kiegészítés, ingyen munkaerő, jóvátétel, az új rend számára „nem kívánatos elemek” kiiktatása. Előre összeállított listák, vagy épp az út mentén közlekedés, tehát bármi lehetett az elhurcolás alkalma (rossz helyen, rossz időben”).

A szovjetizálás-gyarmatosítás-lágeresítés azonosságai és különbségei

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A  közép–kelet-európai térség – nyugati hozzájárulással történt – szovjetizálása, gyarmatosítása, illetve a GULÁG-GUPVI-táborvilág meghonosítása egyáltalán nem speciálisan magyar gyakorlat volt, és nem is itthon döntöttek róla – utaltak többen a konferencián az 1943. december 1-i teheráni konferenciára, ahol (oly sok más mellett) az Elbától keletre élő nemzetek, kisebbségek sorsa eldőlt. Azonosság mutatható ki a szovjetek által megszállt, „tanácsadókkal” ellátott országokat behálózó, minél hermetikusabban elzáró gyűjtő- és megsemmisítő, valamint kényszer- és munkatáborok megszervezésében, elhelyezésében, a kényre-kedvre kiszolgáltatottságban, az erőszakosságokban. Közös jellemző volt továbbá: a kommunista vasökölként deportálásokat, lágereket működtető NKVD, a teljes elszigetelés, jogfosztottság és lelki és fizikai terrorizálás, valamint marginalizálódás, a szabadulás utáni újabb bebörtönzés, kötelező hallgatás…

A kényszermunkahelyek zömét bányákban, kohászatokban vagy nagy építkezéseken jelölték ki; a szerencsések erdei, mezőgazdasági munkán dolgozhattak. Minimális szakképzésben részesültek, élelmiszert alig kaptak, munkavédelmi és orvosi ellátást viszont egyáltalán nem. A legtöbb szovjet típusú gyarmatállamban 1961 táján számolták fel a lágereket. A „kollaboráns kapitalista” Magyarországon 1956–1961-ben hatályba léptettek egy speciális kategóriát: a közbiztonsági őrizetet is. Kik segítették a szovjetizálást? Baloldaliak, kommunisták, Szovjetunió-hívők, karrieristák vagy az 1944 előtti rendszer tisztségviselői, szélsőséges jobboldali figurái (ön) igazolás végett. Kik szenvedték el a GULÁG–GUPVI kényszersorsot? A valóban szabadságot, szuverenitást, értéket, minőséget képviselő, polgári és nemzeti önálló fejlődés hívei, a gazdaszemléletűek, a demokraták stb. A több esetben impérium- és rezsimváltással járó „gulágos-gupvis” térségi tragédia pokoli mélységű bugyrait illetően a legdrámaibb, elképesztőbb esetekre világítottak rá az eszmecsere előadói.

NKVD és GUPVI

A belbiztonsági szempont és a kollektív megtorlás, a totális megfélemlítés, a bizonytalanság és kiszolgáltatottság, az ingyen munkaerő politikája jegyében 1917-től 1991-ig működő, teljhatalmú szovjet belügyi szervezetek (CSEKA - OGPU - NKVD – KGB) egyike, a sztálini terror eszköze. Belügyi Népbiztosság (’Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel’). 1934 és 1946 között nyomorította meg milliók életét GULÁG–GUPVI-táborok működtetésével, törvényen kívüli tömeggyilkosságok végrehajtásával. Semmiben nem különbözött tőle utóda az MVD, a Belügyminisztérium.

A legfontosabb különbség a lágerlakók odakerülése között volt – adott tájékoztatást Kovács Emőke, a GULÁG-GUPVI Emlékév szakmai vezetője.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– A GUPVI lágerek lakóit tömegesen hurcolták el, lényegtelennek tartva azok személyes kilétét, s szinte csak azt tartván szem előtt, hogy a tervezett létszám meglegyen, illetve az adott társadalmi csoportot úgymond „izolálják”, azaz lágerekbe zárják. A GULAG-lágerek lakóit viszont egyenként, személyre szóló, többnyire koholt vádakra alapozott ítéletek alapján hurcolták el szigorú őrizet alatt a szovjetunióbeli büntetőlágerekbe. További lényeges különbségek voltak a lágerlakók ellátása és a lágereknek a Szovjetunión belüli elhelyezkedése között. Míg a GUPVI-lágerek túlnyomó többsége a birodalom európai részén helyezkedett el – ezen belül is az internálótáborok leginkább a dél-ukrajnai térségben, a Donyeck-medencében és a Krím-félszigeten lévő szén- és vasércbányákban –, addig a GULAG-lágerek dominánsan az Urálon túli, vagyis az ázsiai területen voltak találhatók.

Minden elemi emberséget és minden jogot félrerúgtak

A tudományos tanácskozáson Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója üléselnökletével elsőként Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense tartott előadást. A magyarországi civilek, szovjet hadifogságba hurcoltak különbözőségeit és hasonlóságait elemezte, ami azért is fontos, mert mint mondta: nagyon sok minden kimaradt a történelemkönyvekből, és ma is alig foglalkoznak ezzel a hazánkat s a Kárpát-medence főleg magyar, illetve német lakosságát érintő 800 ezres népirtás, kegyetlen fogságba, lágersorsba vetés. A katonai és civil (hadi)foglyok, internáltak és Gulág-rabok kategóriáit tisztázva, Bognár Zalán kiemelte: ez a 12 forráskritikai szempont dacára sem egyszerű, noha a felszabadításért (Varsó, Prága, Pozsony stb.) és az elfoglalásért (Budapest) adott emlékérmek fémjelzik: a szovjet is különbséget tett az egyes országok között. Ám mégis kizárólag hadifoglyokról beszéltek a Szovjet Népbiztosok Tanácsának 1798-800. sz. határozata alapján, az átminősítések pedig a felső vezetés éppen időszerű akarata szerint módosultak. De az leszögezhetjük: elsődleges szempont volt a létszám biztosítása. Már a 236 napig tartó világháborús hadműveletek nyomában folyamatosan elkezdték összeszedni a katonaviselt férfiakat, akik után az elhúzódó tordai, tiszántúli páncélos csata, majd Budapest 108 napos ostroma miatt először a leventék, majd 1945. március végétől – a 0036. sz. parancs nyomán – a német és magyar munkaképes férfiak következtek. Azután a 15, illetve később 13 évestől a 65, majd 76 évesig mindenkit célba vettek, s akár az utcákon fogdostak össze az embereket, a hadifogolylétszámot pótlandó.

Az ún. Fehér könyvről szinte semmit nem tudnánk, ha Stark Tamás, az MTA BTK Történettudományi Intézetének főmunkatársa nem teszi kutatása tárgyává. E fontos kordokumentum születéséről és a magyar emigrációnak a Szovjetunióban fogvatartottak hazaszállításáról eleddig homályban tartott körülményeibe beavatva, a konferencián megtudtuk: a Fehér könyv ötlete egy müncheni „nemzeti emigrációs asztaltársaságban” fogant meg 1949 végén. A következő évben meg is jelent, 1951-ben pedig angol nyelvű fordítása (White book) is napvilágot látott. A Fehér könyv jelentőségét az emelte meg, hogy az 1948-as magyar–szovjet barátsági szerződés megkötése után a magyar kormány nem képviselte a magyar hadifoglyokat, mondván, mindenki hazatért (!?) E hazugság, valamint a könyv nagy visszhangot kiváltó hatása késztette a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségét arra, hogy még inkább napirenden tartsa a hadifogoly-ügyet. Mind több adatot tartalmazó adatgyűjtésükről már nem csupán a Hadak útja, illetve a Hungária c. orgánum adott számot folyamatosan, hanem a Szabad Európa Rádió is heti műsort indított. A Fehér könyv – az újabb adatokkal, kutatásokkal kibővített – újabb kiadása fölöttébb kívánatos volna!

Bolsevik-kommunista táborvilág Közép–Kelet-Európában

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja, Bank Barbara vázolta: a reakciós, a nép ellensége minősítéseket mindenkire ráhúzták, aki a Szovjetunió, a szovjetizálás ellen tiltakozott, így a bosszú, a büntetés, a jóvátétel, a tartós megszállás érdekében szovjet mintára elkezdődött a gyűjtő-, internáló-, kényszermunka- és büntetőtáborok rendszerének kiépítése. 1945-ben büntetőegységeket és -barakkokat is felállítottak az NKVD 00311. sz. parancsa értelmében. 1945–1947 között elsősorban a kollektív bűnösök, politikai foglyok, 1948–1953 között a koncepciós perek elítéltjei kerültek e lágerekbe.

1950-ben átszervezési hullám indult, 1953–1956 között újabb átrendeződés zajlott le. Bank Barbara bemutatta a volt szocialista tábor egyes országainak lágeréletét is, kitérve arra, hogy Csehszlovákia, Románia is erőteljesen nacionalista jelleggel követte a szovjet példát. De Jugoszlávia sem maradt el kegyetlenkedésektől és az etnikai homogenizálástól. A csehszlovákoknál a legtöbb láger Prága körzetében működött, 1946-ban 80 ezer, köztörvényesekkel összezárt, „a népi demokráciát, a demokratikus szellemű államépítést fenyegető” internáltat tartottak számon. 1950-ben 350 táborban kb. 120 ezren sínylődtek. Lengyelországot szinte belepték a lágerek. Ezekbe hurcolták a politikailag nem korrekt, ukrán ellenállásban részt vett rabokat, sőt az antikommunista lengyel partizánokat is, mi több, 50-60 ezer német hadifoglyot a szovjetek irányítottak ide. A 32 ezer hektáron elterülő hírhedt Jaworzno Sztalin halála (1953) után is fennmaradt – „Haladás börtöne” néven. Három láger a fiatalkorúakat „nevelte át”. Ugyanezen célból Jugoszlávia is javító-nevelő táborok hálózatát húzta rá a társadalomra. Kb. 60 ezer fogvatartottal a legnagyobb láger Goli Otok volt. Románia szintén számtalan tábort létesített a legkegyetlenebb körülményeket, kínzást, pusztulást biztosítva, kiemelten a magyar és német fogvatartottakkal. Rettegetté vált Jászvásár (Iasi), Foksány (Foscani). De például a Duna-delta a ceausescu-i időkben is megnyomorította a „nemzetállam” ellenségeit. – a Szerk.)

A 0060-as prikáz kommandanta kapcsán a baranyai németség meghurcoltatásáról a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének elnöke, Matkovits Kretz Eleneóra elmondta: ahogy a közép–kelet-európai országokban, úgy hazánkban is a megszállók mellett helyi kollaboránsok hajtották végre a szovjet Állami Honvédelmi Bizottság 7061. sz. határozatát, amely így szólt: „a Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell”. Az álságosan hangoztatott „frontvonalak mögötti közmunkáról” senki sem sejtette, hogy az szovjet deportálást jelent hosszú évekre, vagy akár halálra. A baranyai városokban plakátok, községekben kisbírói kidobolás útján értesítették az embereket. A közmunkára rendelés a helyi viszonyoktól is függött. A szemfüles, Duna–híd-építésre hivatkozó helyi vezetés jóvoltából pl. Mohács és környéke megúszta a tragédiát. Matkovits-Kretz Eleonóra ismételten azt is kifejtette: az orosz és posztszovjet levéltárakban rengeteg magyar anyag van, amelyeket muszáj, lenne időben kikutatni, különben odavesznek. Ezért is lenne fontos egy önálló intézet a Szovjetunióba elhurcolt civilek sorsának felkutatására, hogy legyen avatott gazdája a témának, és céltudatosan indulhassanak meg a kutató-elemző munkák.

Hallgatni sem szabad! – húzta alá Márkus Beáta, az Andrássy Gyula Németnyelvű Egyetem doktorandusza, miután leolvasta a VERITAS-rolltábláról, hogy „Hazudni nem szabad”. Ezután a sváb Törökországot” (Scwab Türkei), azaz Baranyát sújtó szovjet megszállásról és elhurcolásokról szolgált további adalékokkal, főképp, ami a helyi Volksbund zászlóbontását a helyi konfliktusokat illette. Emlékeztetett: az első atrocitásokat, rombolásokat a kivonuló náci-német had követte el. A doktorandusz szólt Kiskőszeg (Batina) „második Sztálingráddá” válásáról, Mágocs és (Mária(Gyűd, Királyegyháza német származású lakosai és a vegyes házasságot kötöttek kitelepítésének, elhurcolásának sajátosságairól, valamint a kérdőívek (névjegyzékek) révén elért mentesítési és kiszabadítási akcióiról. Végül idézett egy korabeli naplófeljegyzésből:„1944-ben zsidó, 1945-ben német és pap nem szeretnék lenni, 1946-ban 26 éves szeretnék lenni.”

Oszlánszki Tamás Tibor

Kép: Krasznai-Nehrebeczky Mária