GULÁG-GUPVI Emlékév: legyenek erőforrásaink a Kárpát-medencei próbatételeink! III.


A kárpátaljai tragédia elindítója a Kreml aktív ügynökeként is működött Eduard Benes volt. „Önként” felajánlotta e cca. 13 ezer négyzetkilométernyi területet Sztalinnak. A szovjet Antikrisztus vakbuzgó hívei nyomban érvényt szereztek a már 1944. november 12-én jóváhagyott a 0036. sz. a kollektív bűnösségről szóló titkos rendeletnek. Több mint 40 ezer munka- és nemzőképes férfi pusztult el. Az NKVD hét csapását és az erről most megjelent dokumentumgyűjteményt mutatták be az NKVD-jelentések tükrében a HM HIM-ben rendezett kétnapos konferencián a GULÁG-GUPVI-Emlékév jegyében.

A Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány

Adója 1%-a és/vagy adománya sokat segíthet, hogy méltón ápoljuk emléküket!

Budapest Bank: 10102086-05858702-00000003

 

1944 végén a történelmi Felvidék Kárpátalja néven ismert részét olyan birodalomhoz csatolták, amely sosem tartozott a Szovjetunióhoz vagy Ukrajnához. Ez lett Kárpátalja – emlékeztetett a beregbédai Kosztyó Gyula tanár, amikor Ujváry Gábor VERITAS-kutatásvezető moderálásával újabb témacsoport került sorra. Az MTA Domus junior kutató ösztöndíjasa az erőszakos szovjet berendezkedést, terrort, elhurcolást ecsetelte előadásában.

Hungarocidium 1944-1956 - Áttörve a Hallgatás falán

1918-ig a Magyar Királyságon belüli Felvidék részeként a ma Kárpátalja néven ismert, kb. 13 ezer négyzetkilométernyi térség békében élt. A Párizs környéki diktátumok (ez esetben Saint-Germain-en-Laye után nem egész harminc év alatt öt országhoz sorolták. Az első – cseh – megszállók is „bemutatkoztak”; egy példa: Posch Alajos (1884–1919) Őrvidékről származó újságírót a még Trianon előtt Ungvárra bevonuló csehek 28 szúrással meggyilkolták.

A kárpátaljai tragédia elindítója a Kreml aktív ügynökeként is működött Eduard Benes volt. Ő a hírhedt, sem a csehek, sem a szlovákok által máig el nem törölt, de még bocsánatkérésig sem jutott ember- és Európa-ellenes dekrétumok kigondolója. Ellenpélda: az 1942-es hideg napokért felelős magyar katonai vezetőket kivégezték, a sokkal brutálisabb 1944–45-ös szerb partizánakciók kitervelői és végrehajtói máig Szerbia hősei, kitüntetéseiket senki sem vonta vissza!

Mint Kosztyó Gyula visszapergette a múlt fonalát, lejegyzetük: Benes elvtárs „önként” felajánlotta e cca. 13 ezer négyzetkilométernyi területet Sztalinnak. A szovjet Antikrisztus vakbuzgó hívei nyomban érvényt szereztek a már 1944. november 12-én jóváhagyott a 0036. sz. a kollektív bűnösségről szóló titkos rendeletnek, kiplakátolták a 2. sz. prikázt (parancsot), ún. népi bizottságokat hoztak létre, terrorfokozatba kapcsolt az NKVD és a SZMERS, megkezdték a német és magyar lakosság deportálását. A határvadász-laktanyából kialakított legnagyobb gyűjtőtábort Szolyván működtették. Az Ungvárra begyűjtött magyar tisztségviselőket rögtön kivégezték. Kárpátalján több mint 40 ezer munka- és nemzőképes férfi pusztult el, vagyis ezáltal megszakították a természetes népszaporulatot, kiiktattak több nemzedéket. 1947–1952-ben elsősorban a Donyeck-medencei Donbászra és környékére hurcolták az elfogottakat, majd a legkülönbözőbb lágerekbe. Csak azok úszták meg ép bőrrel, akik valamilyen szlávnak és/vagy ortodox vallásúnak vallották magukat, vagy fegyveres testületi szolgálatot vállaltak, vagy vegyes házasságban éltek.

A deportálással párhuzamosan egyre erőszakosabban kobozták el a javakat, birtokokat partizánoknak, kollaboránsoknak. A hagyományos családi gazdálkodást felszámolandó a kolhozosítást erőltették: 1946-ban két kolhoz volt, 1950-ben 532! A hatalmi alávetettséghez tartozó napi program volt a magyarellenes pogrom, az atrocitás, emellett egyre több oroszt telepítettek be. A 40%-os (1944) magyar arány 6 év alatt 10%-ra csökkent. A népirtást, üldöztetést „szocialista iparosítással, kulturális forradalommal, a történelmi emlékezet ideológiai átgyúrásával” tették teljessé. „Deheroizálás, lejáratás (’fasiszta hordák, magyar hódítók, kapitalista csökevények’ – ezt hangoztatták még 1956-ban is), a tömeges frusztráció, a félelem állandósítása” vált általánossá a magyarság marginalizálása mellett. A gyökértelenséget hangsúlyozták minduntalan:

„Nincs mások által elismert és garantált helye a kisebbségnek a világban, csak a szovjet embertípus”

A magyar közösség az egyetlen lehetséges védekezéshez nyúlt: a passzív ellenálláshoz, az egyéni túlélésre való berendezkedéshez.

Az NKVD hét csapását és az erről most megjelent dokumentumgyűjteményt mutatta be az NKVD-jelentések tükrében Dupka György (Ungvár), a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének elnöke, a kárpátaljai magyarság XX. századi Golgotája, a Szolyvai Emlékpark bizottságának titkára. Ezúttal történészként ismertette, hogy félezer dokumentumot tárnak a világ elé a kárpátaljai magyarok és németek internálásának, szovjetizálásának szörnyűségeiről. Holott e térség nem is szerepelt a teheráni egyezményben. Volt viszont egy titkos záradék, amely szerint Benes nyomán Josef Tiso és köre a szintén ügynök Ivan Turjanica vezetésével bekebelezték volna Kárpátalját a 16. szovjet tagköztársaságnak. Máramarostól Csonka-Beregen át Kassáig képzelte el a pánszláv tartományt Turjanica, a Kárpátaljára szovjet csapatokkal együtt érkező – Svoboda tábornok által vezetett – csehszlovák hadtest politikai biztosa. (A területre terve volt az ukránoknak, sőt a románoknak is, csak „Rákóczi népe”, a ruszinok sírták vissza a „kis magyar világot”, ahogy az erdélyiek s a többi kisebbségbe taszított nemzetrészek.)

A területszerzés végett jött létre a IV. Ukrán Front, amely szinte puskalövés nélkül nyomult be Kárpátaljára, főleg az 1944. augusztus 23-i román átállás eredményeként. Csak Csapnál akadtak el két hónapra a hősies magyar és német ellenállás miatt. Ungvár eleste után rögtön megindult a magyar- és németellenes hajtóvadászat. Ennek során minden egyezményt megszegve legyilkolták a magukat megadó katonákat, különösen a vasutasokat. Napirenden voltak a lincselések a falusi bírótól a főispánig terjedő állami tiszt(ség)viselők soraiban is. E legyilkolt hivatalnokok emlékére idén állítanak emlékművet Ungváron.

Ahogy megtették méltósággal Szolyván. Talán kapnak ilyet azon magyar gyerekek is, akik tömegével kerültek szovjet „nevelőotthonokba”, ha nem estek áldozatául a partizánakcióknak. A „jóvátételként” végrehajtott német kíméletlen kitelepítés, főleg Tyumenbe történt deportálás is a „hét csapás” egyike. Akiket 1972-ben (!) Visszaengedtek, máris mehettek tovább Nyugatra. Az akkori 12-13 ezer kárpátaljai németnek szinte írmagja sem maradt. Hasonlóképpen irtották ki innen a nagyszámban, biztonságban lévő zsidókat is, tehát a nemzetiségi és vallási színfoltokat teljesen eltüntették. Összesen 40-50 ezer (90%-ban magyar) embert deportáltak, közülük rengetegen már a gyűjtőtáborokban, vagy út közben meghaltak, s akik el is jutottak a Tarnopol közeli Stari Szamboriig, majd az Urálba, a Donyecki-medencébe, onnan vajmi kevesen jöttek vissza. 60%-os a halálozási arányuk. Dupka György a jövőre nézvést kiemelte: fontos feladatuk az emlékek felkutatása, megörökítése, a feltáró munka folytatása; újabb háromezer személy- és településnév kerülhet föl a szolyvai memento mori-ra.

Magyar- és németirtás Kárpátalján – holokauszt szovjet módra

Kárpátaljai nemzettestvéreink szovjet hadifogoly- és munkatáborbeli, 1944–49 közötti szenvedéseit továbbrészletezve tárta elénk a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán oktató-kutató Molnár D. Erzsébet. Ismertette a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsának a helyi németség mobilizálására vonatkozó 7161. sz. utasítását.

Majd a két fő útvonalat, majd azt a sokatmondó tényt, hogy a deportálások Kárpátalja, közelebbről a történelmi Bereg vármegye trianoni területére, az alföldi részekre, azaz a magyarlakta területekre összpontosult. Római katolikust és reformátust azonnal lefogtak, de vittek görögkeleti katolikust is, ha a létszámérdek úgy diktálta. Máig nem tudni, kik képviselték a lakosságot a „Szovjetunióval való egyesülés” kiáltványát kimondó 1944. november 26-i kongresszuson. NKVD-ügynökök, katonák sorfala vigyázott az „önkéntes” csatlakozásra, amely az 1946. januári integrálódásban öltött testet.

A szovjet hadsereg 1944 őszi páratlan keménységét nem kevésbé kemény korszak követte. 3 évi munkaszolgáltra sorozták be a 18. életévüket betöltő fiatalokat, s itt is, mint unió szerte „önkéntes munkahadseregeket” szerveztek a IV. ötéves terv végrehajtására. Akik a Szernye-mocsárban, legelőin bujkáltak, „a milíciák kurgatták, hogy elfogják” őket. A katonakötelesek közül az ukránokat a szovjet hadseregbe, a megbízhatatlanokat, a magyarokat (mint minden más kisebbségit a birodalomban) kényszermunkatáborokba hurcolták.

A női Gulág-sorsokat 2012 óta kutatja Tóth Eszter Zsófia, a VERITAS Intézet főmunkatársa, hogy összegyűjtse a magyar nők erre vonatkozó emlékeit. Elmondta: ez korántsem könnyű, hiszen nagyon eltérőek a visszaemlékezések, sokan a vallásos nevelésnek köszönhetően megbékéltek sorsukkal, nem hibáztatnak senkit, másokat pedig a hallgatás vagy a lelki feldolgozás traumája zár be. Noha rengetegen járták meg a lágereket, az elhurcoltak kb. 6%-a volt nő. Ebbéli mivoltukból adódóan sokkal kiszolgáltatottabbakként szenvedték meg a táborvilágot. Ha nem sikerült elbújniuk, az itthoni elfogásukkor estek áldozatul erőszaknak, de megtörtént ez út közben vagy a lágerben is. Külön kutatandó a táborban született gyermekek sorsa.

 

 

„Édes Erdély” hogyan vált mérgezően keserűvé, „kincses Kolozsvár” komorrá, koldussá?

 

A február 26-i program első fejezetében Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével ülésvezetésével a magyarok és németek 1944 őszén Romániából, zömében Erdélyből történt internálását az erdélyi, magyarvistai Benkő Levente újságíróként kezdte kutatni, annak jegyében, hogy nincs kollektív bűnösség, viszont az egyéni felelősséget föl kell tárni és néven kell nevezni!

Benkő leszögezte: nem kiugrás, hanem átállás történt román részről, és rögvest megkezdődött egy minden képzeletet felülmúló magyar- és németellenes kampány, illetve konkrét megtorlás a „megsemmisítés” és „vissza velük Ázsiába” ma sem ismeretlen szélsőségek, a nemzetiségi jelleg és arány teljes eltüntetése legfőbb céljának hangoztatásával. Benkő Levente idézte a román csendőrség főfelügyelőségének 43591. sz. parancsát, amely ugyan a „csellengő német katonák feltartóztatására, lefegyverzésére” irányult, ám ahogy minél jobban igyekeztek összemosni a katonákat, a civileket, a nemzetiségieket, úgy tágult a bezárások, el- és meghurcolások köre. A kegyetlenkedések a háború alatt román kézen maradt Dél-Erdélyben is tobzódtak, de méginkább a visszakapott Észak-Erdélyben – olyannyira, hogy a szovjetek saját katonai közigazgatásuk alá rendelték egész Erdélyt.

A szovjet-román fegyverszüneti egyezményt követően Románia vállalta – mint minden megszállt ország – a szovjet érdekeket több szempontból szolgáló internálásokat. A hírhedt 44759. sz. román parancs úgy szólt, hogy „egyetlen német és magyar alattvaló sem maradhat otthonában”. A székelyföldieket pl. egységesen hadifoglyoknak nyilvánították. Meglehet, „mindez az egyezmény egyetlen pontjából sem következtethető ki”, jelentette ki a józan gondolkodású Georghe Liteanu tábornok. Tehát nem szovjet kényszerre, hanem önhatalmúlag, saját hatáskörben, jogi keretek nélkül vezették be intézkedéssorozatukat a románok, és a tomboló terrort. Vérengzések, túlkapások tömkelege jellemezte ezen éveket. Megtörténtek fejszével való lefejezések, de olyan is, hogy egy gyereket maréknyi krumplihéj miatt vertek agyon baltával az őrök. „Minden jogot, emberséget sutba vágva úgy bántak velünk, ahogy a kóbor kutyával sem bánnak” – mesélte egy szemtanú. Eleddig 44 lágert sikerült azonosítaniuk: a lügeti tábort, Barcaföldvár hírhedt kőpincéit. A rettenet helyszíne volt: Sipotele, Iasi, a Duna-delta etc.

A valóság és a propaganda köszönőviszonyban sem volt egymással Romániában, ezen belül a legvégzetesebben-legsúlyosabban sújtott Erdélyben. Ezt összehasonlítva Murádin János Kristóf, a SAPIENTIA Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa 12 esztendőnyi kutatás eredményeit is felhasználva fejtette ki: hatalmas ez a témakör és még nagyobb az megismerési igény. Elmondta, Székelyföldön viszonylag gyorsan átvonult a szovjet hadsereg, viszont Torda, Kolozsvár és környékének erős ellenállása, majd a szilágysági, partiumi kemény magyar-német utóvédharcok lelassították a szovjet előrenyomulást, s ez megnövelte a kezdeti szórványos elfogásokat. A románok szovjet kényszer nélkül, önhatalmúlag, hatalmas lendülettel láttak neki a saját újnáci nemzetiségellenes propagandának, deportálásoknak és megtorlásoknak. Kolozsváron „gázárokásáshoz” fogdostak össze embereket. (Évtizedekkel később találtak gázlelőhelyeket Erdélyben! – a Szerk.) A románok kész listákat adnak át a szovjeteknek, de eközben ők sem tétlenkednek: a Maniu-gárdák vérengzéseikkel tették rettegetté magukat a kisebbségiek körében. Féktelen volt a bosszú az 1940-es bécsi döntés miatt. „Teljes és azonnal leszámolás a magyarokkal!” És „Meg kell szabadítani Erdélyt az őt bemocskoló magyaroktól!” Így őrjöngtek, tehát sikerteleneknek bizonyultak a békítési és közbenjárási kísérletek a „felszabadulási biztonsági okok miatt elvitt magyar ifjak” érdekében. „Ezrek és ezrek elhurcoltattak… mind kivétel nélkül magyar nemzetiségűek” – írta a temesvári Szabad Szó 1945 január 19-én. És beszédes ez a korabeli kijelentés is: „Az a segítség, amit a Vörös Hadseregtől kaptunk, szavakkal le nem írható.” Ellenben még internacionalista csasztuskát is fabrikáltak a szovjet nyomásra és ukázra erőltetett proletár nemzetköziség és kommunista-szocialista testvériség nagyszerűségéről:

„A kisvonat hegyek között kanyarog, Egymás kezét fogják románok és magyarok…”

A lágerekben is druzsba dúlt: magyar-román kultúrközeledésről, közös tábori klubokról, Március 15-e közös ünnepléséről, volt hadifoglyok majdani találkozóiról tudósítottak a pártpropaganda hírharsonái és brosúrái. Zajlottak az átnevelő tanfolyamok, kultúrestek, antifasiszta előadások – amit a „dicsőséges és kegyes” Szovjetuniónak köszönhettek, mert ezek által lehetőséget kaptak a volt fasiszták, foglyok bűneik helyrehozására. „Nye bojsza, szkoro pajgyos domoj!” – biztatták a magyarokat, hogy ne féljenek, hamarosan mennek haza. Mindössze 8% tért vissza. Mindezekről fél évszázadig egyáltalán nem lehetett beszélni, ma sem nagyon, s Erdélyben mindössze két emlékmű emlékeztet a deportáltakra – hangsúlyozta a hiányokat Murádin János Kristóf, majd idézte XII. Pius pápa korabeli békeüzenetét, miszerint csak az önállóságukban, önkormányzatukban biztosított népek kulturális, gazdasági őszinte együttműködése hozhat megbékélést.

Sóhajd krónikásának tilalmas témája: „Répások”. Népirtás Székelyföldön

Az e címet kapott előadás szintúgy roppant érdekfeszítőnek bizonyult Gazda József jóvoltából. A kovásznai (irodalmi nevén sóhajdi) polihisztor (szociográfus, művelődéstörténész, író, tankönyvszerző, tanár) többek között a Vezényelt történelem és A megpecsételt vég Kilencven év Erdély földjén, A harmadik ág I-II. - Magyarok a szétszórattatásban és A Tűz októbere 1956 magyar sorsokban című művek híres szerzője. Sóhajd község krónikása jelentős pillanatnak nevezte a tudományos tanácskozást, mivel 50 esztendeig „tilalmas témákat” tár elénk. Három nemzet (zsidóság, németség, magyarság) megpróbáltatásai emelkednek ki a történelemből – mondta – ám a két utóbbi nem lett világtéma, továbbra is tilalmas, többnyire találgatások történnek. Az ismert kutató és szerző előrebocsátotta, hogy most emlékező történetekből építkezik, amiből összeáll egy mozaik a magyar sorsdrámákról.

Ez tőle nem meglepő, hiszen szenvedélyes Erdély-járása, személyes kútfők felkutatása és megörökítése egyik fő műfaja. Ebben kap érzékelhető megvilágítást egy hajdani ép, egészséges, rendtartó, felemelt fővel járó, mára kerékbe tört sorsú közösség, amelynek történetében az egyéni szenvedéseknél is tragikusabb a székelységnek, mint közösségnek a vesszőfutása a világtörténelem „leggyalázatosabb” századában. Gazda József úgy véli: a magyarság megmaradása ezer éven át a szláv-germán-latin tenger közepén maga a csoda. Erre az emlékezetkieséses tájra, kishazára sokszor próbálták kiírni, hogy „Nincs Isten.” És ez nem ment. Ez az egy nem. Ez lehet egyetlen vigaszunk és reménységünk. Gazda József szól hozzánk az égő csipkebokorból: „Vagyok, aki vagyok!” S a csipkebokor tovább lángol, nem pusztul el, nem hull hamvaiba. Mert örökkévaló. Mert „Van Isten!” „Emeld fel hát fejed, büszke nép!”

Ennek fényében tekintsünk az előadóra. A „répások” szó jelentésével kezdte: répaszedés (a málenkij robot román) ürügyével fogdosták össze a román átállás után a magyarokat és a németeket, kit az erdőben, kit az otthonában vagy épp az út szélén. A magyar hadvezetés okos döntésével a székelyeket otthonaik védelmére küldte, hogy így ők is kicsússzanak a „kifliből” (Észak-Erdély déli csücskéből), vagyis a szovjet gyűrűből. Hazamenet tehát számos székely „lemaradt” a visszavonulásból. Ellenük viszont főleg a románok léptek föl. Így lett sokak sorsa a pár napi „répaszedés”. Aminek hosszú raboskodás, kényszermunka vagy tartós betegség, avagy halál lett a vége. A biztos bosszúállás, terror és kényszermunka érdekében azokat a román csendőröket hozták vissza Erdélybe, akik 1940 előtt is itt szolgáltak, s ily módon ismerték az embereket. „Lázas listakészítéssel, buzgó erőlködéssel” gyűjtötték be a magyarokat, az eltávolítandó elemeket. Szerencse a székely agyafúrtság és a román „sutymuty”, a megvesztegethetőség („hálapénz”, jószág, termény, vallásváltás stb.), miáltal egész falvak váltják meg magukat. Még ennél is figyelemre méltóbb volt Háromszék legendás alakja, Tila marsall nevet (és zsinóros mellényt) viselő igen egyszerű férfi, aki mindenfelé, fennhangon terjesztette, hogy ő Sztalin személyes jóbarátja. Oly sikeresen híresztelte, hogy sokan elhitték, tartottak tőle, s ezáltal sok „répást” megmentett.

(A név talán onnan ered, hogy Erdélyre, mint a határok földjére (vidékenként más és más a táj képe), az Upravlényija Tila kifejezést is használják, ami a hátországot vagy az azt irányító parancsnokot jelenti. Talán nem is volt egyszerű figura a legendás répamentő – a Szerk.)

Gazda József beszélt a felszámoló jellegű barcaföldvári (Feldioara, Marienburg) gyűjtőtáborról is, ahonnan a vasútig kihallatszott a folyamatos keserves jajgatás, hörgés. Még a román őrök azt mondták, hogy „szörnyű baj van odabent”. Végezetül Gazda József ekképpen összegzett: – Nálunk még az emlékműállítások is nagy cirkuszokkal járnak, ha magyarokról van szó. Alulnézeti szempontból a végkövetkeztetésem az, hogy „tömegmészáros korszak” volt, nem felszabadulás; népirtásos akciók sorát hajtották végre a magyarok ellen, akiknek egyetlen bűnük a magyarságuk volt! És ehhez senkinek nem volt joga, ahogy a náciknak sem, úgy másoknak se… Az etnikai viszonyok alapos megváltoztak, de ezen most mi, magyarok segíthetünk csak. A feltárást és a megörökítést folytatnunk kell, így közösen is.

Nem lehet eltagadás, elhallgatás, sem kisebbítés, sem kettős mérce!

Ezt hangsúlyozta a málenkij robotra elhurcoltak emlékének megőrzése mellett mindig lándzsát törő Menczer Erzsébet, a Szovjetunióban volt magyar politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete – SZORAKÉSZ elnöke. Rögtön fölvetette: „Fő kérdésem az: mire kell emlékeznünk? Elsősorban 800 ezernyi, mindent ideszámítva kétmillió tragikus emberi sorsra, a társadalom önkényuralmi eltiprására, lágerré alakítására, ami nemcsak akkor bűn, amikor nácik követik el, hanem amikor a kommunisták. Amikor minden indok, bíróság és elemi emberség nélkül az elvtársak ítélkeztek, kivégeztek, „Börtön-Magyarországot” hoztak létre, beleterpeszkedtek mások otthonaiba, javaiba, amelyeket mai napig élveznek, akárcsak a kiemelt nyugdíjaikat.” Az elnökasszony kitért arra is, hogy egész társadalmi osztályokat, főként a középosztályt tettek tönkre 1945 után. Ebben nem lehet kettős mérce! – szögezte le, hozzátéve: jó, hogy új alkotmányos keretünk biztosítja a szembenézést, így a teljes elszámoltatásra is sor kerülhet végre. Menczer Erzsébet hangsúlyozta: szomorú, hogy a mai fiatalok „a világháló virtuális valóságából szerzik ismereteiket, holott torzításmentesen kellene megismerniük a közelmúltat”, s hogy megszűnjön a kettős mérce. Záró gondolatként aláhúzta: „Remélem, nem lesz többé történelemhamisítás, emelt fővel nézhetünk a történelem tükrébe. Nem merülhet feledésbe semmilyen gazemberség!”

A kétnapos eszmecsere befejező fejezetében Marinovich Endre, a VERITAS Intézet tudományos főigazgató-helyettese moderálásával a szülőfaluja, a zempléni Ond község, a szomszédos Rátka és Golop példáján mutatta meg a magyarországi GULÁG-GUPVI-sorsot a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságának alelnöke, Majorszki András. Részletes áttekintést nyújtott a történelmi fordulópontokról, azok szereplőiről, hűen tükrözve a „nagy történéseket”, amelynek keresztjét életén hordta egyik nagynénje. E tekintetben olyan a történész munkája – mondta – mint egy nagy kirakójáték, amelyben számtalan apró darabból áll össze a mozaik. A református kisbirtokosok lakta Ond, a zömében szintén református Golop, az erős svábsággal, sőt zsidósággal is bíró Rátka megszenvedte az I. és a II. világégést egyaránt, csak itt román „felszabadítók” erőszakoskodtak, zabráltak. Amikor a kommunista diktatúra kezdetét vette, újabb áldozatokat szedett az elnyomás, legfőbb bűnös a bíró és a körjegyző volt, az elhurcolás ún. policok mozdították elő, a gyűjtőhely a szerencsi járásbíróság volt. A 3 napból 33 hónap lett – a szerencsés túlélők számára.

A szülőföld szeretetének és a történések tárgyiasult tudásának hibátlan ötvözése után Csorba Béla (Temerin) kutatómunkájának eredményeit ismerhették meg a nemzetközi ankét résztvevői.

A délvidéki magyarellenes vérengzésekkel együtt zajló deportálások kegyetlenségét átfogóan ismertető előadásban hosszú áldozati listát sorjázott a temerini történész, feltárván, hogy 1944 októberében a szovjet ármádia nyomában rögtön megjelent a román sereglet, Tito katonai közigazgatása, hogy azután hosszú éveken át tartó délvidéki német és magyar ember- és népirtás kezdődjön, ami a verseci vérfürdővel indult. Nem volt különbség a románok, szerbek és horvátok kegyetlenkedéseiben.

Az ún. partizánok nem ejtettek hadifoglyokat, és megtizedelték a civil lakosságot is. Sok esetben az eleinte még jelenlévő szovjetek akadályozták meg a vérengzéseket. Topolyán kimondottan „magyar kollaboránsok” számára létesítettek „speciális tábort”, ahogy a haláltáborokat nevezték. Emellett működtek munkatáborok is. A Jugoszláv Partizánszövetség nemzetgyűlése már 1943-ban kinyilvánította, hogy nem kíván együtt élni a németekkel. Ez megpecsételte e népcsoport sorsát, nem kellett hozzá származástudat, elég volt a névelemzés. Egyértelműen kifejező jelzésű csetnik zászló - jobb oldali felvételen. A délvidéki deportáltak jórésze (ha nem gyilkolták meg ennek előtte) a Szovjetunióba került, mert a „nagy testvér” a délszláv rokonoktól is megkövetelte a háborús jóvátételt. Aki visszatért, azt Titóék zárták haláltáborba. Ebben a fő végrehajtás a jugoszláv belbiztonsági szolgálatra (Odelenje za Zašitu Naroda - OZNA, Népvédelmi Osztály), amely egymást érő tortúrákat szervezett a nemzetiségeik körében.

Mi több, a délvidéki atrocitásoknak nem kis számban estek áldozatául magyar állampolgárok, polgári személyek és katonák is, akiknek egy részét, minden jogi formaság mellőzésével, Magyarország területéről hurcolták el Tito partizán-halálosztagai. Közöttük volt pl. Deák Leó ügyvéd, főispán, a két világháború. közötti délvidéki magyar politikusok legismertebb személyisége, akit 1946-ban bíróság elé állítottak abban a perben, amelyben őt és többek között Szombathelyi Ferenc volt vezérkari főnököt is halálra ítéltek, majd kivégezték azzal a – koholt - váddal, hogy felelősek a magyar hatóságok által a háború során elkövetett vérengzésekért, főként az 1942. januári délvidéki razziáért. A délvidéki atrocitások során több helyen tömegesen végezték ki azokat a magyar honvédeket, akik a megmenekülés reményében megadták magukat a partizánoknak. Az áldozatok száma mintegy 20 ezer főre becsülhető. – A megtorlásoknak jogi alapja nem, csupán nemzeti, szláv szempontú, fajvédő ideológiai alapja volt. A gyakori tömeges és nyilvános kivégzésekről elvétve fennmaradt dokumentumokban szereplő indoklás szerint a kivégzettek „népünk [értsd: a szlávok] ellenségei” voltak. A gyanúba fogottaknak sem védekezni, sem fellebbezni nem állt módjukban, hiszen vádirat és bizonyítási eljárás sem volt. A magyar lakosság férfi tagjait partizán karhatalmi erők összeszedték, kihallgatás ürügyével súlyosan bántalmazták és kínozták, s néhány napi kínvallatás után tömegesen kivégezték.

„Mi történt, jaj, mi történt velünk!”

A Sajkás-vidék magyartalanításáról nyújtott átfogó előadásának címét Gazda József egyik művéből kölcsönözte Matuska Márton, ismert újvidéki újságíró-kutató. Többek között 1990 októberében az újvidéki Magyar Szó című lapban Negyvenöt nap negyvennégyben címmel kezdte közölni cikksorozatát, amely a következő évben könyv formában is megjelent. Siflis Zoltán rendező vezetésével Blaskó Márta, Csorba Béla, Dudás Károly és Matuska Márton Temetetlen halottak című dokumentumfilmjükben örökítik meg az eseményeket. Ismert A megtorlás napjai. (Újvidék, 1991) műve is. Mi történt? Erről beszélünk két napja, balvégzetről, üldözöttségről és sok saját hibáról – adta meg az alaphangot Matuska Márton, megjelölvén: csekély összetartásunknak, ellenállásunknak lett a következménye két elveszített háború, Trianon és a kommunista-szocialista diktatúra.

Délvidéken is a magyarok és németek 1945-ig abszolút többségben éltek. A Duna-Tisza összefolyásánál fekvő, 60-60 négyzetkilométeren 13 települést magában foglaló Sajkás-vidéket és ilyen katonai határőrkörzeteket a Habsburg-uralom idején kezdtek nemzetiségi keveréssel "alattvalósítani". A határőrizet miatt kerültek ide szerbek, akik féltve vigyázták kiváltságaikat, ez is csírája volt a majdani szerb államnak. Trianon után a szerbek többségbe és hatalomba kerültek. A Moszkvából visszatérő, s néhány napot Versecen töltő Tito október 17-ei hatállyal kiadott rendelete alapján a Bánság, Bácska és a Baranyai háromszög területén – azzal az indokkal, hogy a felelőtlen megtorlásoknak elejét kell venni – katonai közigazgatást vezettek be. A vérengzés éppen e rendelet érvényességének ideje alatt, s éppen az általa behatárolt területen zajlott le. Tito partizánjai a Sajkás-vidéken hajtották végre az első razziákat a magyarok és a németek ellen. Már a lágerbe hurcolások előtt történtek atrocitások (kitiltások-kitelepítések, gyújtogatások, erőszakolások, husángos agyonverések, csonkításos, bőrlenyúzós-besózós kínzások stb.)

Különösen támadták a papokat, borzalmas kínzások után 30-at végeztek ki, elsőként a Hajdúszoboszlóról származó Gachal János torontálvásárhelyi református püspököt (képünkön jobbra). Számos tömegsír van, pl. Csurogon, Járeken, Zsablyán stb. Kabolban még szörnyűbb dolgok mentek végbe az „eltévedt hősök téves csataterén”.

A hivatalos jugoszláv álláspont szerint nem tömegirtás, hanem törvényes felelősségre vonás történt, amelynek során legfeljebb néhány száz embert – „a megszálló fasiszták szolgálatában állókat” – vontak felelősségre és végeztek ki. Ezt az álláspontot azonban tényekkel nem lehetett igazolni, ezért – elsősorban az áldozatoknak a háborús bűnök elkövetésével vádolhatók számánál aránytalanul nagyobb száma, a likvidálások során elkövetett, kivételesen kegyetlen kínzások, valamint a likvidáltak vagyonának a tettesek vagy a község javára történő kisajátítása miatt – a kérdéssel ajánlatos volt nem foglalkozni. A kivégzettek között igen sok volt a képzett helyi vezető és jómódú polgár (tanító, községi, megyei, járási hivatalnok, pap, politikus, gyáros, földbirtokos), akiknek vagyonára az új hatalomtartók szemet vetettek. Igen kevés kivételtől eltekintve a titói rendszer fennállásának végéig sikerült elérni, hogy az ügy nagyjából feledésbe menjen; sem Magyarországon, sem Jugoszláviában nem akadt sokáig kutató, aki a délvidéki atrocitásokkal foglalkozott volna. – A legújabb hivatalos szerbiai kutatások már elismerik, hogy a katonai közigazgatás idején, 1944. október–1945. február között történtek tömeges – szerb szóhasználattal – likvidálások, az ártatlanul áldozatul esett magyar nemzetiségű lakosok számát azonban csak 5–10 ezer fő közöttire teszik. – A Délvidék legtöbb magyarlakta helységében tömegsírok találhatók, amelyek létezését a jugoszláv hatóságok még az 1990-es években is leplezni igyekeztek. A vérengzések és a tömegsírok helyét a hozzátartozók csak titokban őrizhették emlékezetükben. Az áldozatokat általában félreeső falu- és határrészeken, sintérgödörben (Csurog, Sajkáslak), temetőárokban (Magyarcsernye, Ószivác, Zsablya), folyóparti futóárkokban (Magyarkanizsa, Péterréve, Mohol), nehezen megközelíthető helyeken (Újvidék, a szerémségi Maradék) és még sok más, ma még ismeretlen helyen földelték el. Sok tömegsír helyét később a hatóság a talaj teljes átépítésével eltüntette (Zombor, Újvidék, Kula). 1990 óta nyilvánosan is megemlékeznek az áldozatokról, amit a hatóságok kénytelenek tudomásul venni. Vannak olyan helységek, amelyekben egyáltalában nem maradt magyar lakosság, ilyen pl. a Tisza torkolatához közel eső Csurog, Zsablya és Mozsor. Csupán e három utóbb említett helységben, a nem teljes névsorok alapján, az áldozatok számát mintegy 1500-ra lehet becsülni. A három faluból mintegy 5000 lelket – a teljes ottani magyar lakosságot – kollektíven háborús bűnösnek nyilvánítottak, s polgári jogaiktól és minden vagyonuktól megfosztva gyűjtőtáborba zártak, majd onnan kiengedve rendeletileg megtiltották, hogy otthonaikba visszatérjenek. A rendeletet soha nem vonták vissza. – A délvidéki magyarság ellen elkövetett vérengzés egyik legkorábbi irodalmi feldolgozása a székely Cseres Tibor nevéhez fűződik (Bezdáni ember, Kortárs, 1969). A mű a szerbek körében nagy felháborodást váltott ki, a jugoszláv partizánszövetség Cserest nemkívánatos személynek nyilvánította. Cseres azonban Vérbosszú Bácskában c. könyvében (1991) részletesen szólt a magyarság ellen elkövetett szörnyűségekről. A temerini származású Illés Sándor Sirató című könyvében a temerini tömegmészárlás történetét örökítette meg. Rengeteget köszönhetünk a Keskenyúton Alapítványnak. (keskenyut.hu).

..    

- Természetesen mi, ott élők sem hallgathattunk. Nem kis veszélyek közepette nekünk kell(ett) feltárni, lefényképezni, emlékművet kiharcolni. Ahogy tette ezt - többek között - Teleki Júlia („Keresem az apám sírját…” Tóthfalu, 1999) és mások. Így és ezért kell cselekednie politikumnak és tudománynak egyaránt! Csurogon a magyar államfő itt nyilvánosan bocsánatot kért Újvidékért, a szerbek nem kértek bocsánatot. A kollektív bűnösséget eltörlő rendeletre is 70 évet kellett várni. – zárta szavait Matuska Márton.

Ma is szégyen, hogy csehek sem jutottak el a bocsánatkérésig! – erősítette meg a morális hiányt Köteles László, a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Kulturális Szövetség, a Csemadok alelnöke. Előadását a Hogyan zajlott a málenkij robot a jelenlegi Szlovákia területén, milyen volt a felvidéki magyarság sorsa 1944–1953-ban? súlyos kérdések köré építette föl. Mint mutatta, a kisebbségvédelemmel nem vádolható csehek nemzetiségi térképén is jól láthatóak a szudétanémetek, a felvidéki cipszerek, valamint magyarok, illetve csallóköziek elhelyezkedése a mesterségesen összetákolt Csehszlovákia határszélein. Ha ezeket leszedjük, megszűnik a nemzetiségi probléma. Így gondolták a csehek és a szlovákok is, terület nélkül. Benesék magyar- és németmentes Csehszlovákiáról szőtt álma ugyan Sztálin jóváhagyásával született meg, ám az egyezmény előtt már elűztek húszezer felvidéki magyart.

„Pacifikálás” Felvidéken – feketeruhások faluja

A IV. Ukrán Front haditanácsának 1944. november 13-án kiadott parancsa szerint „pacifikálni szükséges a kelet-zempléni ungi térséget. Lévén fontos vasúti csomópont, Csap kivételével. Ily módon 14 színmagyar település is átvészelhette a szovjet reguláris had háborús cselekményeit és a szlovák „partizánok” rémtetteit. A csehek csatlakozásával megkezdődött a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék „pacifikálása”, azaz magyartalanítása és némettelenítése. Több mint különös, hogy mindig Karácsony idejére időzítették akcióikat. Egyetlen lehetőség maradt a túlélésre: jelentkezés a Csehszlovák Hadtestbe. 2444 magyar férfit hurcoltak el az NKVD egységei. A deportálások 3. hullámában Kassát és környékét tették etnikailag majdnem homogénné, érintve a történelmi magyar Zemplén, és Ung vármegyét, a Gömör és Torna vármegyét elválasztó Szarvaskőig. Az összegyűjtés ürügye: kenyérjegyosztás volt. A foglyokat gyalogmenetben, falusi komisszároktól kísérve hajtották át a Duklai-hágón a Sanoki lágerbe. A vagonokba zsúfolt bodrogközieket a Donbasz melletti Stalinovóba szállították, már aki élve maradt. Márai Sándor „kassai polgárai”, németek a Kaukázusba kerültek (Nuzali láger, kaukázusi réz- és ólombányák). A nehézségeket, szörnyűségeket fokozta, hogy a szovjetek sem voltak felkészülve ekkora emberszállítmányokra.

Mint a többi térségbeli ország, Csehszlovákia is készséggel kiszolgálta a szovjet igényeket, hiszen így fő célját is elérte:a francia forradalomtól örökölt és a trianoni utódállamok által máig – hol burkoltan hol nyíltan – követett és kíméletlenül végrehajtott elv, a tisztán nemzeti állam építése. Ezt hirdette meg az 1945-ös kassai kormányprogramban, rögvest megfosztva állampolgárságuktól a németeket és a magyarokat. Amikor a Szovjetunió annektálja Kárpátalját, az ott élők automatikusan szovjet állampolgárokká váltak, így kiszabadulhattak a deportálásból, haza is mehettek. Ám a visszatérőket a Gottwald-kormány azonnal háborús bűnösökké nyilvánította (a testvéri SZU állampolgárait? – a Szerk.) A deportálások áldozatszáma mindenütt meghaladta a háborús veszteségeket. Német, magyar települések néptelenedtek el; Kisgérest a feketeruhások falujának nevezték (a gyászruha miatt).

A nagyszabású nemzetközi tudományos tanácskozást Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára zárta be. Beszédében hangsúlyozta, hogy „fájdalmas, sokakat érintő és érdeklő témát tűzött napirendre a konferencia. Jó választás volt, jó hallani az igazságot. Kitűnt, hogy a proletár nemzetköziségbe és szocialista testvériségbe vezénylés miként váltott ki még nagyobb ellenségeskedést a tagországok között s fölerősítette a szocializmussal szembeni ellenállást is. Ennek egyszerű oka volt – jelölte meg az államtitkár – Annak a korszaknak az értékrendje az a kiszolgáltatottságra, félelemre, gyanakvásra, irigységre, önzésre és silányságra épült. Nem a szépség, a jóság, az igazság számított, hanem az kegyetlenség, a szívtelenség”. A politikus példaként említette, hogy többek között az imént említett okok miatt nem épült meg a dunai Mária Valéria-hídon, s „féltünk átkelni a határállomásokon, ahol folyton megvárakoztattak, megaláztak bennünket. Emlékszem erre, mikor aradi rokonainkhoz mentünk látogatóba, azt kaptam útravalóul, hogy mostantól hallgass a nevem. De a szüleim is hallgatásba burkolóztak, miközben mindenünket átkutatták.

Augusztus 23-a az önkényuralmi áldozatok emléknapja, amivel remélem sikerül megértetni, hogy ugyanúgy kell beszélnünk a holokausztról, mint a kommunizmus 100 millió áldozatáról – figyelmeztetett Rétvári Bence, s rámutatott: rengeteg világnap van, de a világ mintha elfeledkezne erről a százmillió áldozatról. Az államtitkár reményét fejezte ki, hogy a Visegrádi 4-ek politikai-diplomáciai súlyának növekedésével a történelmi sorsközösség kérdései is jelentősebbekké válnak, és hogy elégtételt kapunk, nem leszünk mások elképzeléseire kárhoztatva. Ez a konferenciával is tettünk az áldozatok emlékének méltó megőrzéséért” – mondta beszéde végén Rétvári Bence államtitkár.

Oszlánszki Tamás Tibor

Kép: Krasznai-Nehrebeczky Mária