GULÁG-GUPVI Emlékév: szabadságról a Szabadság téren


Szinte szimbolikus, hogy március 21-én, az 1919es vörös terror kikiáltásának évfordulóján, a szovjet megszállás kán öngyilkosságba kergetett Magyary Zoltánról elnevezett teremben zajlott le a szovjet megszállás áldozatainak, illetve a Szovjetunióba hurcoltaknak méltó emléket állító emlékmű, emlékhely utolsó társadalmi párbeszéde. Élesen és tanulságosan mutatja a hétévtizedes változásokat.

Méltó központi emlékművet, nemzeti történelemkutatást, –tanítást és tájékoztatást!

A kormányzat által 2015-ben meghirdetett és 2017. február 25-ig meghosszabbított GULÁG–GUPVI Emlékév keretében a GULÁG-GUPVI Emlékbizottság GULÁG programirodája által az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő (EMET) belvárosi, Alkotmány utcai székháza, közelebbről a két világháború közötti magyar állami közigazgatásnak Klebelsberg Kunó által fölfedezett kiemelkedő alakjáról, Magyary Zoltánról elnevezett terembe szervezett ún. kerekasztal résztvevői közül a történész, újságíró és művész véleményezők ezúttal sem hiányoztak. Mi több, új megvilágításokkal gazdagodott a kérdés jog- és egyháztörténész, illetve orvosprofesszor okfejtése jóvoltából. Fontos az is, hogy szinte véleménynyilvánító érintett a zömmel magyar, valamint német származásúakat sújtó közép–kelet-európai Gulág-sors elszenvedésében.

A megjelenteket köszöntő Tirts Tamás, az EMET főigazgató-helyettese elmondta, hogy hatévesen hallott először a világháborúról, valamint a lágerekről az onnan 1950-ben ötvenkilósan hazatért nevelőapjától. A hallgatás parancsa, a félelem évtizedekig gúzsba kötötte. Ez a fojtogató érzés máig nem oldódott fel teljesen a túlélőkben, ezért nagyon fontos a kegyelet- és méltóságteljes, korrekt emlékezetpolitika s az ezt megjelenítő emlékmű, emlékhely. Ezzel összefüggésben ez a rendezvénysorozata része annak a nyilvános társadalmi vitának, amely előkészíti a 2017 februárjáig tartó Gulág-emlékév végére megépítendő emlékművel kapcsolatos döntéseket.

A Gulág Programiroda szakmai vezetője, Kovács Emőke történész, irodalmár a moderálásával lezajlott pódiumbeszélgetésen azt hangsúlyozta, hogy a Gulág-Gupvi-tragédia végre nyerje el méltó helyét a magyar emlékezetpolitikán belül, hiszen a II. világháború végén a 800 ezer magyar szovjet lágerekbe történt elhurcolása, több mint kétszázezer elpusztulása jóformán minden magyar családot érintett. Olyan óriási tömegtragédiáról van szó, amely társadalmi súlyának megfelelően eleddig nem kapott elegendő és méltó helyet. Ezt felszámolandó köszönet illeti a SZORAKÉSZ kezdeményezését.

Kegyelet az áldozatoknak

A meghívott előadók közül elsőként Pregitzer Fruzsina színművésznő emlékez(tet)ett édesapjára, akit 16 (!) évesen hurcoltak el, s akit a szilárd hit meg a muzsika mentett meg. Ott volt a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete megalapításában Menczer Gusztávval. A SZORAKÉSZ felállított egy emlékhelyet a pesti belvárosi Honvéd téren, de a központi emlékmű elengedhetetlen, elkészülte méltó megkoronázása e nagyon szomorú és nagyon fontos emlékévnek, s ahol mindenki leróhatja kegyeletét az elhurcoltak, elhunytak emléke előtt.

Ezt követően – Kovács Emőke kifejezésével – a Gulág-pokolt megjárt Galgóczy Árpád költő, író, (orosz, szovjet irodalmat) műfordító kifejtette, hogy bár több ilyen emlékmű van (a Honvéd téren kívül pl. Zalaegerszegen), a Szabadság tér az igazán méltó helyszín, ahol viszont ő – lévén „maradi ízlésű” – figuratív, azaz szoborcsoportot vagy kereszt alakú emlékművet szeretne látni. Mert – mint mondta – a felirat elolvasása nélkül is rögtön tudnunk kell, hogy kikről, miről szól a mű.

Nanovfszky György, a rendszerváltoztatás utáni első moszkvai nagykövet fölelevenítette, hogy 1991–1998 között részese volt gróf Bethlen István és Dezső László tábornok, 1945 előtti utolsó moszkvai magyar katonai attasé, vagy Raoul Wallenberg nyughelyének megtalálásának, az összes Gulág-helyet bejárta, számos Gulág-sorsot megélt emberrel találkozott. A Gulág-sorsú Rózsás Jánossal (többek között a Gulág lexikon megalkotójával) együtt találkozott Szolzsenyicinnel, mi több, az ún. leningrádi fiúkkal is. Ők azok az egyetemisták voltak, akik a magyar 1956-tal rokonszenvezve, a szovjet beavatkozást elítélve röplapokat készítettek és terjesztettek, s amiért heten 7-7 év Gulág-rabságot kaptak. Tehát az ún. Szovjetunióban sem volt mindenki kommunista, az elnyomókon kívül ott is rengetegen szenvedtek, még holland és francia „gulágosok” is voltak.

Tegnapi és mai oroszbarát polgárok vs. szovjetbarát (volt) főpolgármester

Arra a kérdésre, hogy vannak-e esetleg olyan befolyásos közszereplők, akik akadályoznák a Szabadság téri emlékmű felállítását, ideidézte az orosz pátriárka, Alekszij, illetve az orosz külügy véleményét is, miszerint annak nem zárkóztak el magyar emlékműtől, sőt a Szabadság téri szovjet emlékmű más helyen való felállításától sem. Méltó helye lehetett volna a világháborús (antifasiszta) szövetségesek emlékművei között, avagy Ürömön, ahol orosz zarándokhely létezik Anna Pavlovna nagyhercegnő kápolnája, sírhelye jóvoltából. Ám mindezt megakadályozta egyetlen ember, aki öt cikluson át volt Budapest főpolgármestere…

A történelem iránt is fogékony Romics Imre orvosprofesszor (keresztapját 17 esztendősen vitték el) a történésznek tanult gimnáziumi osztálytársával, Magyar Kálmánnal a Kárpát-medence egészét végigjárták Gulág-kutatásuk során. Szavai szerint „szanitéc szemmel” nézve gyűjtötték a vallomásokat, az emlékeket. Ezek ismeretében hangsúlyozta: ne csak csonka Magyarországban gondolkodjunk, ha a Gulágról beszélünk, mert a 800 ezer elhurcolt egy része kárpátaljai, felvidéki volt.

Közbevetőleg Kovács Emőke megjegyezte: a Gulág-emlékévben a határon túl is létesülnek emlékhelyek. Ezzel kapcsolatosan persze az is igaz, hogy „a kárpátaljai Szolyva kimagasló példáját leszámítva, az elcsatolt országrészeken nem fognak központi emlékművet avatni” – állapította meg keserűen Romics professzor. Aki azután részletesen szólt az alultápláltságról és az egészségügyi ellátatlanságról, a kezeletlen betegségekről s járványokról. De a Trianon révén is feltámadt félelmek, a depresszió okozta mentális pusztításról, a lelki megnyomorításról, a más csoportok „utaztatásáról” is.

Főzőversenyig jutó „hazafiság” a kereskedelmi csatornákon

Mások mellett Kő András közíró is roppant elszomorítónak nevezte a Gulág–Gupvi-sors meg nem jelenítését a hazai médiában, amely 1956-ot szintén rendkívül mostohán kezeli. Az emlékmű kapcsán elmondta: „a szívem a Szabadság teret diktálja, az eszem pedig más helyszínt”. De leszögezte: miután nem ismer esztétikus emlékművet, ez a mű legyen művészi, álljon jól megközelíthető és látható helyen, lényeges szöveget tartalmazzon több nyelven, és gondozzák, mint ahogy a temetői sírokat.

Az egyetemi előadások „folyamatos frontvonalat és szavazást” jelentenek, s ha nem tetszik, a hallgatók elmennek, legközelebb be se mennek a tanterembe, tehát olyan ismereteket, üzeneteket kell átadni és oly módon, hogy az termékeny talajra hulljon – utalt az ismeret- és üzenetátadás jelentőségére Horváth Attila egyetemi docens, jogtörténész. Kiemelte: ha csupán történeti szemszögből vizsgáljuk a GULÁG–GUPVI-eseményeket, akkor könnyű azokat relativizálni, ám „a jog mezején jogászszemmel” már foghatóbb az ügy. Ezért fontos, hogy az emlékmű mindenkihez szóljon, minél többen értsék üzenetét. Tudatosítani kell a hazai és a nemzetközi köztudatban, hogy megszálló hatalomként, egy diktatúra által vezényelt-hajszolt hadsereg milyen súlyú nemzetközi jogba ütköző bűncselekményeket követtek el a magyarok ellen a második világháború végén. Az esetek száma rengeteg, s láttatni, szembesíteni kell, hogy bár a hátukon is kitüntetések garmadáját viselnek e hajdani megszállók, mégis háborús bűnök is terhelik őket.

Soós Viktor Attila egyháztörténész éppen azt a területet világította meg, amelyről csak igen kevés szó esik: az egyházakat, felekezeteket ért jogfosztások, atrocitások. Ezekről úgyszintén fontos beszélni, hiszen azok nem szakíthatók ki a társadalom testéből – hangsúlyozta Soós Viktor Attila. Szerinte sem kérdés, hogy legyen-é emlékmű, és a Szabadság tér sem válhat vita tárgyává. Viszont nagyon lényeges, hogy ne a „ki mit szól majd” típusú fontolgatás, ne a „fortélyos félelem igazgasson”, hanem a belső meggyőződés, az önálló ítéletalkotás.

„Apa, mesélj nekem egy igaz történetet!”

„Tisztítsuk meg az elmúlt 70 évet, és beszéljünk valós történetekről, a lényegről!” – adta meg az alaphangot Rajcsányi Gellért, a Mandiner főszerkesztő-helyettese. Mint mondta, a kormányok cserélődésével változnak a közterületeket amúgy is túlterhelő, szinte „egymással feleselő” szobrok, emlékhelyek hangsúlyai, a zavaros mondanivalók, silány kivitel, művészi kísérletezgetés semmiképp nem alkalmas sem méltó emlékezetpolitikára, sem a nívós, hatékony nevelésre. Tehát ha emlékmű, akkor fontos lenne, hogy ne a napi érdekek vezéreljék ezt az emlékműállítást, és minőségi alkotás jöjjön létre, amely a valós, mítoszoktól megtisztított történetre irányítja a figyelmet. Még fontosabb: a személyes elbeszéléseket nem helyettesíti semmilyen emlékmű. S mivel mindennél gyorsabban cserélődnek a kommunikációs eszközök, technológiák, fölvetődik a nagy kérdés: mivel és hogyan adjunk át igaz, lényeges történeteket. A történtekről ő is a nagymamájától „értesült”, aki egy ukrán táborban szenvedett. Általa tudja a Gulág-igazságokat, s tőle tanulta meg, hogy meg kell őriznünk, tovább kell adnunk a mikrotörténeteket, amelyek az ún. nagy történelmet tükrözve tájékoztatnak, tanítanak. Valahogy így: „Apa, mesélj nekem egy igaz történetet!”

A GULÁG-GUPVI Emlékbizottság tagjaként Szakály Sándor, VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója is kifejtette korábban, hogy a még élő áldozatokat megszólaltató, személyes hangvételű történeteket bemutató játék- vagy dokumentumfilmek nagy előrelépést jelentenének az ismeretterjesztésben.

Ezt követően Menczer Erzsébet, a SZORAKÉSZ elnöke beszélt arról, hogy az emlékezetpolitika olyan, amilyen közvetítő szerepet játszik az iskola és a média. Ezeknek az elmúlt 26 évben – tapasztalata szerint – „nem létező szerepe” volt. Nézzük meg a kereskedelmi adókat, mit sugároznak 56-ról, Március 15-éről, a Nemzeti összetartozás napjáról? „Maximum a főzőversenyig jutnak el” – vonta le a végeredményt az elnökasszony, hozzátéve, hogy ha a holokausztnak ott a Páva utca, a politikai foglyoknak a Kisfogház, akkor a „gulágosoknak” miért nincs, miért ne lehetne központi emlékhelyük?! Ne legyen tehát kettős mérce!

A SZORAKÉSZ szerint se legyen kettős mérce

Az emlékműről szólva Menczer Erzsébet (képünkön jobb szélen) vázolta: azt a fehér márványoszloppal szemben egy égbenyúló fekete gránitoszlopként képzelik el, szögesdróttal körbevéve, többnyelvű felirattal, s elé fektetve egy fémből készített Nagy-Magyarországot ábrázoló „térképet”, rajta a GULÁG–GUPVI-sorsban érintett települések neveivel. „Lehet, hogy egy nagy egybefüggő »pötty«« lesz az egész?” – kérdezte az elnökasszony.

A Lágerjáratról, azaz a kezdeményezésükre megalkotott utazó vagonkiállításról a Magyarországi németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének elnöke, Matkovits Kretz Eleonóra beszélt. A vidéki városok közül először a ceglédi vasútállomáson mutatkozott be a G-típusú, korhű marhavagonban berendezett különleges tárlat. A szervezők bíznak benne, hogy jó néhány iskola tart itt rendhagyó történelemórát, hiszen fontos, hogy a fiatalok még jobban megismerjék a történelem eme feketefoltját. S bizonyára azt is remélik, hogy a helyes szöveg alatt nem más hajdani rémtettek képeit vetítik majd...

Egyszóval, kell egy központi helyen álló, művészi kivitelű, jól látható, világos üzenetű, többnyelvű, gondozott emlékmű/emlékhely az önálló, minőségi magyar emlékezetpolitika jegyében! Egyszersmind szükséges a 70 esztendő, ezzel együtt a történelmi tudat megtisztítása új, reális tankönyvek, elfogulatlan és folyamatos médiamunka, valamint egy önálló GULÁG-GUPVI kutatóintézet révén – ekként összegezhető végső üzenete a harmadik, utolsó nyilvános társadalmi pódiumbeszélgetésnek, amelyet a GULÁG–GUPVI-évre a kormányzat, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) által létrehozott GULÁG-GUPVI Emlékbizottság Gulág Programirodája rendezésében tartottak meg az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő (EMET) székházában.

Remélhetőleg elhangzik a közüzenet az Alkotmány utcából a Kossuth térig…

 

Oszlánszki Tamás Tibor

Kép: EMET-fotó, MTI, Megamédia-Elitmédia Képtéka