Zétényi-könyvbemutató: ártatlanul, jeltelen sírban – a Kristóf-ügy


A Nemzeti Jogvédő Szolgálat kiemelkedő alakja, Zétényi Zsolt ügyvéd, jogvédő évek óta védelmezi a történelem során ártatlanul elítételteket. Nevéhez fűződik – többek között – Kristóf László rehabilitáltatása, akit 1959-ben koncepcionálisan vádolva a hírhedt 1944. júliusi Ságvári-esettel ártatlanul kivégeztek – szolgálatteljesítés miatt… A meggyilkolt csendőrtörzsőrmester sorsát és a kort foglalta össze a szerző egy kötetben. Erről tartottak pódiumbeszélgetést a Magyar Napló könyvesboltjában, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója, Szakály Sándor moderálásával, Medvigy Endre irodalmi kutató, szerkesztő közreműködésével..

Már Szakály Sándor fölvezetése közben is fölvetődött a kérdés: miért a húsvét előtti Nagyhéten kerítettek sort erre a bemutatóra? Mindössze annyi történt, hogy a könyv elkészülte utánra tervezett fórum túl közel került a nagyon korai ünnephez. Ami tény: a Nagyhét sem egy vigalmi időszak, s mindkét esetben egy ártatlan kényszerít halálba az emberi gonoszság – fejtette ki véleményét erről Zétényi Zsolt. Ideológiailag s jogilag mindkét esetben rendkívül rafinált, csavarintos módon, ám egyértelműen koncepcionálisan vezetik a keresztútra s gyilkolják meg az áldozatot. Medvigy Endre megjegyezte: Zétényi mindig a meghurcoltak mellé áll, s megmutatja tiszta, ártatlan arcukat, miként tette ezt Kristóf László esetében is, aki nem volt Ságvári Endre gyilkosa. A politikai bosszúért kiáltó új rend, végrehajtó szerve a népbíróság halálra ítélte az ártatlan, nógrádi „szegényparaszti” származású Kristófot, mint „osztályidegent” (?!)  Rehabilitálását testvére, Eszter kezdeményezte, ő kereste meg Zétényi Zsolt jogvédőt.

Ellenállt a hatósági intézkedésnek, támadott, majd menekült Ságvári a budai cukrászdában

Az akkori csendőr- és rendőrnyomozók az állami és a társadalmi rend védelméről szóló, 1921. évi 3. törvénycikk alapján végeztek tény- és tettesfelderítést azok esetében, akik tiltott hatalom propagálásával a fennálló hatalom erőszakos (fegyveres) megszerzése és kizárólagos gyakorlása érdekében szervezkedésben vettek részt.

* Okulván az 1919-es-vörös terror-rémuralomból kifejezetten a kommunisták „felforgató” tevékenységének visszaszorítása céljából léptették életbe az 1921. évi III. törvényt, azaz a rendtörvényt. E jogszabálynak megfelelően mindenféle forradalmi tevékenység, osztályharcos politikai magatartás vagy bármilyen, a rendszer legitimitását radikálisan megkérdőjelező irányzat puszta létezése büntetendő volt. A törvény segítségével az államrend sikerrel verte vissza a KMP képében megjelenő világforradalom „vörös ördögének” minden ármánykodását. A jogszabályt, lévén a teleki–bethleni konszolidáció terméke, békeidőre szabták, ezért csak néhány éves szabadságvesztéssel fenyegette az állami és társadalmi rend megdöntésére irányuló cselekmények elkövetőit. Súlyosabb alkalmazását a statáriális bíráskodás bevezetése tette lehetővé, amely jellegéből adódóan provizórikus volt. Ez az 1945-ig hatályban volt jogszabály a szélsőjobb és a szélsőbal mozgalmait, szervezkedéseit egyaránt felelősségre vonta. (Az állam mindenhol, minden időben védi önmagát.) Ságvári Endrét tehát a rendtörvény megsértése miatt kereste a hatóság. Négy rendőr-, illetve csendőrnyomozó 1944. július 27-én az illegalitásban élő (egyébiránt jogvégzett!) Ságvári Endrét felismerte, aki Szabados Lajos nevű (amúgy besúgó) elvtársával beszélgetett a Budakeszi út elején álló Nagy Béla-féle cukrászdában. A rendszerellenes akciókat szervező, szemináriumokat vezető, röplapokat gyártó-terjesztő stb. Ságvári Endre, az Endrődön kipattant „hűtlenségi ügy" elsőrendű gyanúsítottja 1942 tavaszán törvényen kívülre helyezte magát. A hatóságok persze keresték. Ezért számított fordulatnak a cukrászdában való felismerése.

Ezután a detektívek telefonon (kétszer is) közölték elöljárójukkal, hogy kik beszélgetnek a cukrászdában és utasítást kértek, mire felettesi parancsot kaptak: feltétlenül őrizetbe kell őket venni. A tűzparancsot Juhász István adta ki. (A hatalmi fordulat, majd bosszúállás során őt is kivégezték a bolsi pribékek. Egyébiránt hivatalból kötelesség volt akkor is ez az eljárás. Ha pedig a parancsot netán megtagadják, vagy futni hagyják a delikvenst – az mindenhol, mindenkor súlyos következményekkel járó függelemsértés, szolgálati mulasztás. Az is tény viszont, hogy miután a járőrözés, terepfölderítés szokványosnak indult, a nyomozók nem vittek magukkal bilincset és elegendő fegyverzetet.)

A hatósági intézkedés szabályszerűen kezdődött, Ságvári először fedett igazolvánnyal próbálta igazolni magát, ám közölték vele, tudják, hogy valójában kicsoda ő.

(Ugyanis ezt megelőzően Ságvári több ízben összetűzésbe került a jogrenddel, a hatóságokkal (pl. illegális akciók). A Tompa utcai nyilasház elleni terrorakcióban való verekedése miatt 8 hónapra rács mögé került. Bár velünk együtt, mint Medvigy Endre is hangsúlyozta, egyáltalán nem vélekedünk pozitívan eme politikai irányzatról, de egy békés, polgári környezetben elkövetett támadás súlyosabb büntetést követelő bűntett! Az, hogy Ságvári a vörös terroristák sorait erősítette szintúgy nem tartozik a pozitívumok közé. Jogvégzett lévén jogi, politikai eszközökkel kellett volna védenie, érvényre juttatni vélt igazát, nemde? De szélsőségessége miatt a szocdemek is elfordultak tőle. Különben tény: ha szigorúbb büntetést kap „Tompából”, ha rács mögött is, de megérte volna a háború végét. Ságvári ellen 1942–1944 között többirányú nyomozás folyt, ez idő alatt három ízben adtak ki ellene elfogatóparancsot.

Fölvetődik még: ez a terroristából kommunista szentté faragott figura miben emelkedett ki? Hány náci-német szállítmányt, megszállót likvidált, mennyi illegális kommunistát, zsidót vagy egyáltalán ártatlan embert bújtatott, mentett meg? Szóval (mai szóval) harminckét néven is internacionalista vörös terrorista volt? Némiképp cinikus is, hiszen a róla fabrikált legendák egyike szerint a csendőrök a haldokló Ságvárit személyazonosságáról kérdezték, mire „csendőrpertuban” azt felelte: „Harminckét nevem volt, találjátok ki, melyik az igazi.”

A hatósági felszólításra – noha nem volt jogos védelmi helyzetben – Ságvári előrántotta nagy tűzerejű fegyverét, és lövöldözni kezdett. Az őt lefogni s megkötözni próbáló deketívek közül hármat eltalált. Palotás Ferenc megsebesült, a sofőrként közreműködő Pétervári János rendőr őrmestert gyomorlövést kapott, amibe nem sokkal később belehalt. Kristóf László csendőr törzsőrmester Ságvárival dulakodott, hogy nadrágszíjával megkötözze, szintén lövésektől eltalálva lábán, vállán, terült el a földön. Ságvári kirohant az épületből… Ha gyorsabban fut kb. 50 métert (ehhez átlagon felüli fizikummal bírt), és ha egy épp arra járó katonának sikerült elgáncsolnia, feltartóztatnia, talán el is tűnik a Szilágyi Erzsébet fasorban.

Jogászi szakvélemény szerint Ságvári (noha jogvégzett volt) a jogtalan lövöldözésével maga adott okot rá, hogy fegyvert használjanak ellene, vagyis: előidézte azt a helyzetet, amelynek végül áldozata lett. Jelenünk végtelenített véleményszalagú vitájában pedig egy ízben Ungváry Krisztián történész azt találta mondani, „ha (Ságvári) nem ránt pisztolyt és esetleg túléli 1945-öt, akkor az ÁVH vezetője is lehetett volna”. Ajvé!

Végül Cselényi Antal rendőrnyomozó ejtett az "ellenállón" halálos lövést. (Cselényi (Zimmer) a háború után külföldre menekült, és nem is tért haza. Ő úszta meg egyedül élve a Ságvári-ügyet. 1971-ben, 68 évesen Kanadában halt meg.)

Tény- és jogszerűen: Ságvári nem tekinthető hősnek, hanem közvetett és közvetlen módon felelőssé tehető azok haláláért, akikre igazoltatás közben lőtt rá a budai cukrászdában. Ne keverjük össze az objektív körülményeket és tényállást a kreálmányokkal, mítoszokkal!

A szerző kifejezését („nagyon bokros-ügy”) kölcsön véve Szakály professzor úgy fogalmazott, hogy a Kristóf-ügy olyan, mint a finn–szovjet háború, amely úgy kezdődött, hogy a finnek visszalőttek… (Ez esetben a kezdőlövéseket Ságvári dr. adta le.) Szakály Sándor történészprofesszor frappáns felütése rávilágít az 1944. június 27-én kezdődött, majd 1959-ben folytatódott, illetve 2006-ban lezárult Kristóf-ügy bonyolultságára. A jogi tényállás ugyan egyszerűnek tűnik, ám a politika (az illegálisan államellenes tevékenységet folytató Ságvári 1945 utáni  kommunista bálvánnyá (idollá) válása, az 1945-48-as hatalom- és rendszerváltás, az 1956-os forradalom és szabadságharc stb.) alaposan megcsavarták a történteket. Kristóf Lászlót 1959-ben – a jogszerű rendőrségi fegyverhasználat folytán meghalt – Ságvári Endre 1944-ben történt meggyilkolásának koholt vádja alapján halálra ítélte a kádárista katonai bíróság, s az ártatlan embert kivégezték. A 1990-es fordulat után testvére, M.-né K. Eszter kezdeményezte Kristók rehabilitálását, az ügyet Zétényi Zsolt vállalta el. A Legfelsőbb Bíróság 2006-ban fölmentette Kristófot az emberölés vádja alól.

Zétényi könyve az 1959-ben és 2006-ban lefolytatott eljárás adatai alapján ismerteti, elemzi az 1944-ben történt letartóztatási kísérlet történeti tényeit, az 1958–1959-ben folyt büntetőeljárás (nyomozás, bírósági tárgyalás) dokumentumait, a 2006-ban kezdeményezett rendkívüli perorvoslat történetét, a család visszaemlékezéseit, és kitér a jelentős sajtóvisszhang legfontosabb elemeire. Az ügy jelentős jogtörténeti és társadalomtörténeti adalék a „borzalmas” XX. század eseményeinek megítéléséhez. Zétényit az a jogászi meggyőződés vezette/vezeti, hogy egy kriminális cselekményt lehetséges és szükséges a kriminalisztika és büntetőjog eszközeivel tárgyilagosan feltárni, illetve objektíven minősíteni, bármennyire behálózzák politikai és ideológiai elemek.

Márpedig kétségtelen: e per helye is a kommunista rendszer idején az ún. Horthy rendszer kiszolgálói körébe sorolt rendvédelmi szervezetek tagjai ellen 1944-től folytatott igazságügyi megtorlás tényei között van. Már az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1690/1945. M.E. számú a csendőrség feloszlatásáról és az államrendőrség megszervezéséről szóló rendelete kizárólag a csendőrség esetében állapította meg egy szervezet testületi felelősségét, tagjait további felelősségre vonásnak és nyugdíjmegvonásnak téve ki, az érintettek 95%-át nem igazolták.

Ezt tetézte meg az 1956 utáni megtorláshullám, melynek folyamán a szovjet támogatással újra megkaparintó kommunisták tervszerűen, módszeresen üldözték, illetve fogták el, zárták börtönbe, végezték ki, az ún. „ellenforradalmárokat”, kiválasztottan a hajdani „horthysta reakció”, köztük az egykori rendvédelmi embereket, így a csendőrség tagjait, akik a bosszúban tobzódó kommunisták szerint előkészítették az „ellenforradalmat”. Ez volt a vád alapja Kristóf ellen is. A Hadtörténelmi Levéltár állományában lévő iratok szerint Kristóf László v. csendőrnyomozó törzsőrmestert tizenketted magával állították bíróság elé a Katonai Főügyészség B.VII.020/1959. sz. vádirata alapján. A szovjet megszállók és magyarországi helytartóik, kiszolgálóik által vezérelt népbíróság Mátyás Miklós hadbíró vezette népbírósági testülete a valószerű, ártatlanságot tanúsító tényállás dacára halálos ítéleteket hozott. Kristófot két társával együtt halálra ítélték és felakasztották.

Holott még a hivatalos indokolásban is csupa pozitívum szerepelt. Tény: a nógrádverőcei szegényparaszti-iparos családból származó, a csendőrnyomozói pályán szép ívet befutott, tisztességes, szorgalmas, vidám ember volt Kristóf László. „Nagyon kedvelt tagja volt a társaságnak. Közös kirándulások szervezője, a társaság középpontja. Szerepelt a színdarabokban, Móricz Zsigmond biztatta a fiatal műkedvelőt, hogy próbálkozzon meg a színészettel. Bár nagyon szeretett volna színész lenni, mégsem hagyta magára a szüleit – mondta róla Zétényi doktor. Még az ítéletben is ez szerepelt: „A háború befejezése után beilleszkedett a társadalomba, jogkövető magatartást tanúsított." Kellő alappal vélhette, hogy tizennégy év eltelte után már nem vonják felelősségre - jogszerű - cselekménye miatt. Mégis megjelentek 1958-ban házában a rendőrök. Kristófot (is) besúgás „buktatta le”. Rögtön ráébredt a már addig lezárt eljárások ismeretében, hogy a Ságvári ellen foganatosított intézkedésben való részvétele miatt igen súlyos következményekre számíthat. Ezért menekülni próbált, elsőre sikerült is, a háza előtt, az utcán egérutat nyert. Ám hajtóvadászat indult ellene.                   Képünk egy katonacsoportkép, ahol Kristóf trombitával a kezében ül. A m. kir. Honvédségből jelentkezett csendőri szolgálatra.

Nagyszámú rendőr, karhatalmista eredt Kristóf László nyomába... Csak megsebesítve (megint a lábát lőtték meg) voltak képesek elfogni. Ezt figyelembe véve Kristóf magatartása: „a menekülés és az annak sikere érdekében elkövetett cselekmény olyan csekély súlyú, jelentőségű volt, hogy nem igényelte a bűnösség megállapítását és büntetés kiszabását”. Ez a Legfelsőbb Bíróság szerint jellemzően pánikreakció volt.

Történészi és jogászi vélemények szerint a (bár megalapozatlan, ám) rendkívül súlyos ítélettel mutatta meg az önkényuralom erejét azokkal szemben, akiket – mint az elmúlt utolsó polgári államrendszer erőszakszervezetének tagjait – szívesen büntettek volna „ellenforradalmi” bűncselekményekért, de mivel erre a vádlottak alig adtak okot, így kénytelenek voltak elővenni a „régi bűnöket”. Az ítélet indokolásának kibontható értelme szerint ez volt a vádlottak legfőbb bűne, vélt társadalomra veszélyességük egyszerűen múltbeli közhatalmi státusukban rejlett. A csendőrségi ügyek az ÁVH I/2-c alosztályától a Belügyminisztérium II. főosztályának 5.(belső reakció elleni) alosztályához kerültek, ahol 1958-tól Hollós Ervin alezredes vezette háborús és népellenes bűncselekmények elleni megtorlást, neki súlyos szerepe volt megelőzőleg is az 56 utáni megtorlásban.

A csendőrperek megalapozására végzett részletes belügyi kutatásokat, melyek fölhasználásával az (56-os forradalomról és szabadságharcról célirányosan Kádár-védőre fabrikált "történetéről" is ismert) mártírvédő és mártír-mítoszgyártó Hollós számos művet adott közre a Horthy-korszak erőszakszervezeteiről. Mégsem sikerült valódi, jelentős összefüggést létrehozni a csendőrök múltja, háború alatti ténykedése és az 1956-os forradalom között, ezt bizonyítja a Kristóf ügy is. A bűnösségét mindvégig határozottan tagadó, emberi méltóságát megőrző vádlott nem jelentett könnyű feladatot dr. Mátyás Miklós hb. őrnagynak, akinek nevét csakúgy, mint a másodfokon eljárt dr. Ledényi Ferenc hb. ezredesét, számos ártatlan ember vére szennyezte be. A kommunista vérbírák közé tartoztak ők is, akárcsak Olti Vilmos vagy épp Major Ákos (Major Tamás fivére.) Volt, akit csak "mosolygó halálként" emlgettek, mást pedig nemes egyszerűséggel "vicsorgó vadállatnak".

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bizonyítási kényszer, hatalmi arrogancia, megtorlás,leszámolás…

Nemcsak egy-egy ártatlant hurcoltak a vádlottak padjára előre megfontolt szándékkal, aljas indokból, hanem egy korszakot, egy szervezetet vádoltak - hangzott el a könyvbemutatón is. Kristóf László v. csendőrnyomozó törzsőrmester és társai ellen emberek törvénytelen megkínzása és kivégzése által elkövetett háborús bűntett és más cselekmények vádjával lefolytatott, a Budapesti Katonai Bíróság B.I.065/1959.sz. 1959 szeptember 12-én kelt ítéletével és a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága Katonai Kollégiuma Különtanácsának Kt. 094/1959. sz. 1959. november 25-én kelt ítéletével elbírált büntető ügyben Kristóf László I. rendű vádlottat bűnösnek mondták ki emberek törvénytelen megkínzása által elkövetett háborús bűntettben, fogolyszökés bűntettében és hatósági közeg elleni erőszak bűntettében, mindezért halálbüntetésre és vagyonelkobzásra ítélték, s az utolsó szó jogán nagyhatású hazafias felszólalást tartó Kristóf Lászlón a jogerőre emelkedett halálbüntetést 1959. november 28-án végrehajtották. A jobb alsó képen: Kristóf László a rabkórházban, kivégzése előtt 1959 karácsonya előtt

Zétényi Zsolt kitért arra is, hogy különös módon (?!) a bonctani anyagok, így a szakmai kiválóságként számon tartott Tamáska Loránd (nem kollaboráns laboráns) által készített boncolási jegyzőkönyv, további jogi anyagok eltűntek; a jegyzőkönyvekről az ÁVH gépiratos másolatot készített ki tudja, miért…

A Kristóf-ügy elkerülhetetlenné teszi a népbírósági jog és a népbírósági joggyakorlat újra szemügyre vételét, a népbírósági és általában a pártállami büntető ítélkezéshez való viszonyunk újragondolását, a Ságvári Endre személyével kapcsolatos, adott ügyben adódó megfontolásokat, a per visszhangjának értékelését, különös tekintettel a legitimitás és legalitás, azaz a hatalom elfogadottsága és a szabálykövetés kapcsolatára.

A felülvizsgált ítéletek a népbírósági jog alapján, abban meghatározott tényállás mérlegelésével születtek. Ezek a szabályok a második világháború után határozott erkölcsi és politikai igénnyel születtek meg, mondjuk ki nyíltan: az erkölcsi és politikai megtorlás, elégtételszerzés, nem kevés esetben karriervágy vezette őket.

A népbíráskodás eljárási és szervezeti viszonyai, amelyekben pártok által küldött személyek, s túlnyomó arányú laikus elem határozott élet-halál fölött egy politikai gyűlölettől és történelmi bosszúvágytól áthatott csoportok által uralt társadalomban, idegen katonai megszállás alatt, a Szovjetunió jelentős befolyását érvényesítő és képviselő önkényuralmi kommunista párt dominanciájával, ezen szervezeti és eljárási keretek önmagukban, a régi büntetőjog trónfosztása nélkül is súlyos aránytalanságok és igazságtalanságok okozói lettek volna…

Félretették, mellőzték a klasszikus büntetőjog szabályát, a nullum crimen sine lege elvét, melynek értelmében kizárólag az elkövetése idején hatályos törvény által bűncselekménynek nyilvánított magatartás büntethető, kiegészítve a nulla poena sine lege szabályával, amely szerint csak az elkövetéskor törvényben meghatározott büntetéssel sújtható a cselekmény elkövetője. Ezen szabályok, a helyreállított jogrend, jelen alkotmányosság mércéjével megmérvén történt perújítás, felülvizsgálat és új jogi minősítés Kristóf László ügyében is, kimondva az ártatlanságot. Mi értelme az igazságszolgáltatásnak hosszú évtizedek után? A felmentő ítélet, a tisztázó eljárás arra jó, hogy aki úgy kívánja, egy nagyon súlyos bűncselekmény, a háborús bűntett árnyvetülése nélkül tisztelhesse Kristóf László emlékét. s persze nem élhet tovább semmiféle előítélet az 1945 előtti rendszer rendvédelmi szervezeteivel, kiváltképp nem a 90-95%-os felderítési eredményességet felmutató rendőrséggel, avagy a csendőrséggel szemben sem. Hogy szertefoszlott egy – a népbírósághoz, ítélkezéséhez hasonlóan – bolsevik-kommunista-szocialista abszurd, groteszk mítosz? Hát istenem, idővel mégiscsak a víz tetejére jön az olaj… értékrendbeli helyére kerülnek dolgok, embereke, szerepek… Zétényi Zsoltnak egy kegyetlen-véres korszak tükörképét mutató könyvében is. Omnia vincit veritas.

Kép, szöveg: osz – ta –ti

Kép: Megamédia, Elitmédia, Báthori Bendegúz