Erős állami cselekvés a közjó érdekében – párhuzamok 1919–1945 korszaka és napjaink közigazgatása között


Életünk során lényeges kérdésekben megszakítás nélkül választ keresünk a bölcső(dé)től az iskolán, munkán, egészségen, családon, nyugdíjon át a végső kegyeletig az államra háruló alkotmányos és kötelező közszolgáltatások megvalósítására rendelt szervezetrendszerben, vagyis a közigazgatásban. Mondhatjuk: az állam az emberek számára annyit jelent, amennyit a közigazgatása ér. No, hogy fest ez az összehasonlító historizálásban? Klatty ide!

E bevezető gondolatsor olvastán legott látjuk: újabb közérdeklődésre számot tartó témakört tűzött napirendre a VERITAS Történetkutató Intézet. A négy részre tervezett konferenciasorozat első, „Közigazgatás 1919–1945” címet viselő eszmecseréjét nemrég, április 1-én rendezte. A hallottak alapján egyáltalán nem tűnt áprilisi tréfának! A két világháború közötti időszakot kutató csoport vezetője, Ujváry Gábor moderálásával „az 1867–1994 közti idősíkból” aktualitásokkal összekapcsolva a Nemzeti Közszolgálati Egyetem két PhD-hallgatója: Megyesi Csilla (a VERITAS Intézet titkárságvezetője) és Boda Boglárka a XIX. századtól európai színvonalra fejlődött magyar közigazgatás Horthy–Bethlen-korszakbéli kérdéseit vették górcső alá.

A szakszerűség apostolai

Az előadásokat összekötő gondolataiban Ujváry Gábor – egyebek mellett – kifejtette, hogy bár a közigazgatás – mondhatni – mindennek az alapja, nélkülözhetetlen szereplője és tükre az össztörténelmi képnek, sajnos nemcsak a történész, de még a jogász kutatók, szerzők sem hatoltak be e területre – ezért figyelemre méltó a közigazgatási konferenciasorozat. Hozzájárul ahhoz, hogy ne fekete-fehér alapon közelítsük meg az emberi történéseket, s hogy ne alaptalan vádaskodások és értékítéletek szorítsák háttérbe a különböző felfogásokat, egyáltalán az igazságot. Ujváry hangsúlyozta: a közigazgatás szakszerű szervezés, a „szakszerűség apostola” pedig Magyary Zoltán volt, akit méltán tekinthetünk a modern magyar bürokrácia megalapozójának.

A kutatásvezető utalt a kortárs Klebelsberg Kunóra, aki a nemzetpolitika, kultúra, iskolaügy, vidékfejlesztés stb. területének volt elhivatott, messze kimagasló irányítója, de a kor kiemelkedő államfilozófusát, Kornis Gyulát is ideemelte „Az államférfi” című műve kapcsán.

Amit egyébként szintén ajánlott (vagy inkább kötelező?!) olvasmányként kellene forgatnia az utódoknak, amint Klebelsberg vagy Magyary írásait. Nem beszélve a követendő mintáról és cselekedetekről. E korszak számos olyan szellemi és gyakorlati nagyságot volt képes felsorakoztatni, mint az 1800-es évek reformkora.

Bevezetőikben az előadók kitértek arra, hogy a társadalmi együttélés alapvető kulcselemén, az emberek közötti együttműködésén alapuló, az életünk minden szegmensét átszövő honi közigazgatás, vagyis az állami cselekvés mindig időszerű, hiszen testközelben áll a társadalommal, akárcsak a politika. Ezen érintkezési pontok miatt a komplex állami tevékenységet végző szervezetrendszer rendkívül érzékeny (és „vérzékeny”) terület, mint döntéshozó, végrehajtó, szervező, szerteágazó testület. Naponta találkozunk olyan fogalmakkal, mint például közhatalom, közügyek, közfeladatok, állami, önkormányzati és köztestületi igazgatás, központi közigazgatás, jogalkalmazás, szervezés, köztisztviselő (vagy kormánytisztviselő), feladat- és hatáskör (statutum), illetékesség, állami felügyelet, tutela (gyámság), bürokrácia. Értjük ezt a nyelvezetet?

 

 

De nem csupán a fogalmak összetettek és sokértelműek, hanem a közigazgatással kapcsolatos kérdések is elevenünkbe vágnak. Például azzal, hogy hová forduljunk, miként intézzük ügyeinket, hogyan igazodunk el a hivatalokban, a hivatalos beadványok készítésében? Hogyan oldja meg a közigazgatás a közfeladatokat, s mekkora az emberek befolyása rá? Hogyan szolgálhatja a lehető legjobban az állam, a végrehajtó hatalom az egyént és a nemzetet? Mi a viszony a dolgozó munkájával való elégedettségi foka és teljesítmény között, milyen formális és informális körülmények határozzák meg az egyén helyzetét a szervezetben, hogyan születik a döntés, mi az ésszerű viselkedés jellegzetessége, a vezetés pszichológiai alapja? És e fogalmak, kérdések a Horthy–Bethlen-korszakban különösen izgalmasak, hiszen akkor is, ahogy 1990-ben egy teljes társadalmi fordulat, újjáépítés határozta meg a döntések és tettek fő irányát.

Gyökeresen más világ, európai status quo diktálta lépések

Mint Megyesi Csilla aláhúzta: miután 1920 után Trianon kényszere (új államszervezés) mellett a gyökeresen megváltozott európai status quo, illetve a motorizáció diktálta a lépéseket (ahogy korunkban a paradigmaváltás, az informatika s a digitalizáció) a megújítási folyamat a mindennapok részévé vált. Egységes szabályozást, egységes cselekvést követel a világ. Mindkét korszakforduló során előtérben állt az állam, a bürokratikus (közigazgatási) szervezetrendszer, a döntési-szervezési-ügyintézési folyamat és az ember, mint ügyintéző alkalmazott, illetve mint állami, köztestületi és helyi (önkormányzati) szolgáltatásra jogosult vagy arra szoruló úgymond jogalany. 1919–1945, 1990-1994, 1998–2002 között, majd 2010 után nagy hangsúlyt fektettek a kiválasztás-alkalmazás-előmenetel—képzés-továbbképzés-életpályamodell-felelősség folyamatára. Ennek, vagyis a korszerű Beamtenstaat (’hivatalnokvilág’) kialakulásához mintegy kétszáz esztendő kellett.

Ehhez persze személyes „motorizáció” is szükséges volt. Vagyis kellett a romba döntött haza talpra állítását ikonozáló állam- és kormányfő. Gróf Bethlen István és a kormányában a döntésalakítók közül korszakosan kiemelkedő Klebelsberg Kuno, aki „fölfedezte” magának – többek között – Magyary Zoltánt. De nyilvánvalóan ő sem ért volna annyit csapat, benne Kornis Gyula (alsó kép) és Pogány Frigyes nélkül. Együttesen azt vallották, ami a közigazgatásnak is alapja: mindenekelőtt való a pozitív, az aktív, a produktív, a konstruktív emberek szolidaritása, a munkás, az alkotó emberek összefogása, visszaszorítva a kritika túltengéseit és általában a negatív embereket. Mert ugye „ha a negatív emberek befolyása a közvéleményben felülkerekednék, ez végzetesen megállítaná a nemzetet a modern haladás útján”. Ez pedig azt jelentette – hangsúlyozta Megyesi Csilla –, hogy a politikai, gazdasági konszolidáció után a közigazgatás korszerűsítésének igénye is tudatos elemként jelent meg Bethlen kormányának politikájában. Ez magában foglalta (volna) azt is, hogy a közszolgálatban álló vezető, végrehajtó sohasem nőhet a szolgáltatásra jogosult vagy kényszerült egyszerű állampolgárra! A minsizter eredeti jelentése szerint: 'szolga'. A beosztottai is azok. Természetesen a szó nemes értelmében. Ahogy alázatuk sem szolgai, hanem hivatásuk iránti elkötelezettség.

A területet teljesen átlátó Klebelsberg ezért bízta meg Magyaryt, hogy szervezze meg az új állami bürokráciát (ami klasszikusan közigazgatást jelent Max Weber nyomán.). Mindketten több érvtizedes gyakorlatot szereztek az állami közigazgatásban, Klebelsberg belügyminiszterként is dolgozott, illetve a megbízás előtt Magyary jószerével minden jelentős, végeláthatatlan sokaságú ún. Klebelsberg-lépésben, alkotásban „tettestárs” volt. Tanulók és tanárok nemzedékeinek sora használta és használja azokat az alkotásokat, amelyek megteremtésében Klebelsberg kultúrpolitikai koncepciója mellett döntő szerepet játszott Magyary szervező zsenije. Klebelsberg kultúrára mondott „hosszú lejáratú váltó” kifejezését Magyary a tisztviselőkérdés gondozására, fejlesztésére ültette át, kiemelvén, hogy ezt számon fogják kérni az utódok a kormányon, tehát a felelősség óriási.

Jó törvények, jó „főnökök”, jó hivatalnokok, jó ügymenetek

Tisztában volt azzal, hogy hosszú távon jó törvényeket és döntéseket kell hozni, ám még rossz törvényekkel, rosszul felépített struktúrával is lehet egy országot jól kormányozni, ha a személyi állomány jól képzett, rugalmas és fegyelmezett. Ellenben a legjobb törvények, az optimális szervezeti felépítés sem ér semmit akkor, ha a szervezet dilettáns és szakképzetlen. Magyarán: a tisztviselői állomány professzionális magja a képzett, felelős közigazgatási alkalmazott, s nem a politikai vagy a szakértői réteg a lényeg. A maga rendkívül fontos szintjén döntést hoz, koordinál, szervez, végrehajt és ellenőriz, „ő” találkozik közvetlenül az ügyekkel, a polgárokkal, kiknek szemében ő testesíti meg a szervezeti hierarchiára épülő (formalizált) és írásbeliségre épülő semleges, pártatlan testületet. Magyary a bürokratikus magatartás ésszerű, pozitív vonásait hangsúlyozta: objektivitás, következetesség, pontosság. És elutasította e magatartás ésszerűtlen jegyeit, úgy, mint a kasztszellem kialakulása, az öncélú ügyintézés, a saját érdek túlhangsúlyozása.

Mindehhez Magyary Zoltán (mint Klebelsberg) katonatiszti hátterű családból érkezvén hozta magával a hivatástudatot, a céltudatosságot, szervezési-vezetési kultúrát, a kitartást, a szorgalmat, a fegyelmet és a tisztességet. Ilyen személyiség vagy az általa elképzelt hatékony szervezet és személyzet ma is feltétlen szükséges. Hiszen a tételek ma is időszerűek, szükségesek.

Magyary modern közigazgatásról vallott felfogása szerint „a közigazgatás is igazgatás, amelybe a tudományos munkaszervezés és üzemvezetés törvényszerűségei bevihetők, s ezzel hatékonysága hallatlan mértékben növelhető”. És: „a közigazgatás gazdaságosságának és eredményességének fokozása nem kívánja a jogállamiság feladását,” azaz nincs akadálya annak, hogy a közigazgatás egyszerre hatékony és jogszerű is legyen. A közigazgatás fejlődését tehát nem e két nézőpont közötti választás, hanem harmonikus egybefonódásával kell megvalósítani. Magyary felállította azt a tételt is, hogy a személyzet szükséges létszámánál a munka mennyisége, a munkaidő és az eljárási mód mellett, döntő tényező a személyzet minősége, amelyre viszont a személyzet kiválasztása, szakképzettsége és minősítése bír a legnagyobb jelentőséggel, persze hasonlóan lényeges a társadalmi tekintély, megbecsülés, így illetmény és ellátás szabályozása is.

„E kérdéscsoport nagyjelentőségű, de talán a kiválasztás a legfontosabb – hangsúlyozta Megyesi Csilla, megjegyezvén – e téren a tervszerűség és a körültekintés igen fogyatékos”. Akárcsak a közszolgálatban érdekelt három fél (állam, személyzet, közönség) összeegyeztetése. Nem volt ez másként a két világháború között sem. Ezért „szaporították és erősítették azokat a tényezőket, amelyek a színvonal emelésére alkalmasak” voltak a fő cél, vagyis a szervezet, valamint a személyzet működésének eredményessége érdekében. Egyik sincs a másik nélkül, s ebben fő szerep jut a „főnöknek”. A vezetői készségek, képességek minősége szintúgy örökzöld kérdés. Sajnos, kevés a jó válasz… Ezeket Magyary és kortársai is igyekeztek megtalálni. Ennek érdekében maga Magyary is számos országban járt, 1935-ben még a Szovjetunióban is – saját költségen!

Tudvalevő: Klebelsberg sem költözött be pesthidegkúti-ófalui házába, míg végig nem ellenőrizte a kifizetett számlákat! És a világválság idején a miniszterelnök, a miniszterek biciklivel vagy gyalog jártak be hivatalukba!  Azt is szem előtt tartották, amit az alapelveikben leszögeztek: a saját személyén kívül a családjában sem tűrheti el a törvénytelenséget, a törvénytelenséget, a tisztességelenséget az állami tisztviselő, üljön bármily magasan a Polcon!

Kíváncsi, alkotó szellemű, szorgalmas? Közjóért küzd, vagy csak tesz-vesz álmos?

A második kérdésre Magyary az eleven cáfolat, az elsőre maga a követendő példa! Kortársai szerint ui. szenvedélyes hivatalnok volt, s ez az oximoron nála valósággá vált: „a politika annyit ér, amennyit belőle a közigazgatás megvalósít” – vallotta. Ezért az általa vezetett ügyosztályon nem létezett délutáni szieszta, és ő nemigen fejezte be a munkát este kilenc előtt. Lévén kíváncsi és innovatív alkat, élénken figyelte a világban zajló folyamatokat, a vállalatigazgatás és a tudományos üzemszervezés forradalmi léptékű újításait.

Ezek összegzésében Magyary leszögezte: „Az állam az emberek számára annyit jelent, amennyit a közigazgatása ér.” Látván a modern gazdaság és társadalom problémáit megoldani képtelen európai parlamentarizmus csődjét úgy vélte: csak az „erős executíva”, a fölösleges jogi béklyóitól megszabadított növekvő állami szerepvállalás lehet a kiút. Az államrezonban viszont nem a totalitárius, hanem az angolszász típusú, erős, cselekvő államot állította mintaképül a modern tömegdemokráciák kihívásaival szemben tehetetlenkedő, ókonzervatív Magyarország elé. „A fő kérdés nem az, hogy a demokrácia vagy az autoriter rendszer jobb-e, hanem az, hogy a végrehajtó hatalom mint a mai állam legfontosabb funkciója, megkapja-e legeredményesebb működésének feltételeit” – hangzott egyik legfontosabb tétele. Ezt se nagyon cáfolni manapság.

A húszas években a Magyary által megismert-importált amerikai üzem- és irodaszervezési tapasztalatokat kezdték átültetni a magyar személyzeti politikába. Több törvényjavaslat, szabályozás készült (1927, 1929, 1936), amelyek a szervezetrendszer és a személyzet tökéletesítését célozta meg, emelni kívánta „a tisztviselők szellemi színvonalát, alaposabbá tenni a képzést”. 1931-ben maga Bethlen nevezte ki racionalizálási kormánybiztosnak Magyary Zoltánt. Ám ő a meg nem valósítások, elszabotálások miatt lemondott, és elméleti síkra terelte a szakterület brüsszeli központjában is nagy visszhangot kiváltó munkásságát.

A magyar polgári közigazgatás-tudomány legismertebb képviselője tanulmányaiban és Kiss Ferenccel írt fő műveiben rakta le a honi bürokrácia modern alapjait. Így pl. A magyar közigazgatás racionalizálása c. munkájában vagy a Szolgálati pragmatikában. Mivel Magyary a közigazgatás jogi, szervezési és társadalmi aspektusainak együttes vizsgálatára törekedett, 1931-ben létrehozta a Magyar Közigazgatástudományi Intézetet, amely a hazai közigazgatás kutatásának, korszerűsítésének és oktatásának szellemi központjává vált. Ám Magyary Zoltán nem csupán az elméletben mélyedt el alaposan. Elveit a pénzügy- és az igazságügyi minisztériumban igyekezett érvényre juttatni. (Ki is emelkedtek a többi közül! – a szerk.) Tatai születése és a főváros közelsége okán Magyary tesztterületként a tatai járásban mintamodellt alakított ki. A város szobrot emelt Magyary Zoltán emlékét őrizendő.

E modellben is főszerepet kapott a személyközi kapcsolatrendszer, benne az egymás ismerete, tisztelete, a megértő és tapintatos bánásmód együttes gyakorlata. A Maslow-piramis, a Pygmalion-jelenség ismerete/alkalmazása a közigazgatásban is meghonosítandó volt annak idején és ma is. Az intellektuális, érzelmi intelligencia, az ergonómia szintúgy, nem beszélve a rokonszenv-ellenszenv, a szeszélyesség, a csalódás, a hálátlanság bárminő üzemszervezésben fontos szerepéről (Vö. Fayol, 1923). A munkakedvet fokozó, az idegesítő körülményeket távoltartó körülmények a közigazgatásban is rendkívül fontos feltételek – sorolta a közigazgatás történeti-gyakorlati ismertetésében Megyesi Csilla.

Eredményesség értékszempontok szerint

Elmondta: erősítő tényező volt a nyilvános és pontos pályázati kiírás (ideértve a külföldi ösztöndíjakat is), a képességvizsgálat és az általános, illetve szakvizsgázás, a próbaszolgálat, az „államnyelv” és a külföldi gyakorlat ismerete, a megfelelő testi-szellemi állapot, az erkölcsiség, a teljes odaadás, az összeférhetetlenség, az önállóság, a kezdeményezőkészség stb. Sőt, a nemzethűség! Ez utóbbit is ideszámítva, lényegében napjainkban is e feltételek szükségesek. – a szerk.)

A felsoroltaknak szintén az eredményességet kellett (volna) szolgálniuk.

Magyary úgy tartotta, hogy „az emberek zöme nem jogász, ezért a közigazgatást nem jogszerűsége, hanem eredményei szerint ítéli meg”, más szóval így vallotta: „Az állam az emberek számára annyit jelent, amennyit a közigazgatása ér.” Ezzel kapcsolatban idekívánkozik (az állami szolgálatban hasonlóan európai viszonylatban is kiemelkedő elméleti felkészültséget és tapasztalatokat szerzett) Bibó István árnyaló felfogása: Az eredményesség addig érték, amíg maga is társadalmi értékszempontok uralma alatt áll.” Ez természetesen kikezdhetetlenül örökérvényű, klasszikus értékeket kell hogy jelentsen!

Biztató volt, hogy a háború előtti magyar közigazgatásban az egykori dzsentriket kispolgári, paraszti származású tisztviselők váltották fel, „az új réteg szelekciója iskolai végzettségen, diplomán alapult… az érdemeken alapuló előmeneteli (karrier) rendszer irányába mutattak”. Azaz ha nem szerveztek volna újabb világégést, világ-újrafelosztást, politikai paradigmaváltást a háttérhatalmak, összességében teljessé válhatott volna a meritokrácia, az érdemeken alapuló rendszer, amely mindmáig várat magára…

Boda Boglárka a közigazgatás szervezeti és személyi kérdéseit taglalta. Ő is kiemelte, hogy a minőség alapvetően a tisztviselőktől függött a két világháború között is. Rajtuk múlt a koncepciók, az egyes konkrét szabályozások alkalmazása. Ennek kerete – Max Weber-i értelemben – két modell, amelyek napjainkban együtt érvényesülnek. A Horthy–Bethlen-korszak közigazgatását a zárt rendszer jellemezte. Vagyis: védett szolgálat (fokozott büntetőjogi védelem) teljesedett ki, normativitás volt a meghatározó, „szabályszerű elbánásmód” övezte az alkalmazottat. További jellemzői: kiválasztás és kinevezés, életre szóló szolgálat, kiszámítható előmenetel a szenioritás alapján, 11 fizetési osztályban külön juttatásokkal (szolgálati lakás, lakáspénz, hadipótlék, közüzemi kedvezmények stb.) kibélelt, garantált fizetés és nyugdíjjogosultság, végkielégítés („havi kétszáz fixszel az ember könnyen viccel”, „nyugdíjas állás” etc.) Állami háztartási szemlélet hatotta át, s az állam gondoskodó hatalma a nyugdíjazás után is megmaradt. Nevezték „zsákmányrendszernek” is, mivel a személyes kapcsolat, a teljes lojalitás sokat nyomott a latban. Mindezek mit sem vonnak le értékéből, hiszen rendkívül fejlett központi és helyi bürokrácia működött; amelyhez anno odatartoztak a közüzemek is. 1945 után politikailag meghatározott, de viszonylag nyitott rendszer lépett érvénybe, majd 1990 után újra a zárt szisztéma felé mozdult el a rendszer jellege.

Egyházi, közösségi együttérzés és együttműködés

A konferencia keretében Tóth Eszter Zsófia, a VERITAS Intézet tudományos főmunkatársa idősebb Antall József (az 1990-es rendszerváltoztatás utáni első miniszterelnök édesapja) a II. világháborúban az 1939-es náci megszállás után/elől menekülő lengyelek befogadásában betöltött szerepéről beszélt. Id. Antall Józsefet menekültügyi kormánybiztossá nevezte ki a kormányzat, egyszersmind menekültügyi bizottságot alakított az üldözöttek egységes, hatékony kezelése érdekében, midőn menekülő lengyelek tízezrei vártak bebocsátásra az akkor újra megnyíló magyar-lengyel határon.

A menekítésben id. Antall József segítségére sietett Henryk Slawik, nemkülönben az évezredes hagyományú magyar-lengyel barátság alapján álló nemzet. 14 befogadó tábor létesült, saját sajtó jelent meg, (lengyel nyelvű orvossal) saját kórházat és Balatonbogláron iskolát nyitottak, a hivatalosan internált katonák dolgozhattak. A 48 szülők nélkül érkezett gyermeket biztonságoban elhelyezték. A biztonságot jelző tény továbbá: 95 lengyel újszülött látott napvilágot magyar földön.

Id. Antall József és Henryk Slawik humanitárius küldetése nem csekély veszéllyel járt, hiszen Magyarország a III. Birodalom szövetségese volt, a közigazgatás szakterületein jó néhány náci, német orientációjú döntéshozó vagy ügyintéző működött. Azaz: csak a hivatalos utakat, módokat megkerülve lehetett bármit tenni az üldözöttekért. Mondhatni, hogy nemritkán kettős közigazgatásról beszélhetünk, amikor lengyel menekülteket kellett beengedni, elhelyezni, sőt tovább engedni, kiszöktetni. Hiszen a távozók az ún. szövetséges hatalmak országaiba mentek, ott a nácik ellen szervezett alakulatokhoz csatlakoztak. Ily módon egy történetírásilag, históriás szempontból rendkívül izgalmas feltáratlan területről van szó…

Tóth Eszter Zsófia köszönetet mondott Zinner Tibornak, a VERITAS II. világháború utáni korszakot kutató csoport vezetőjének az adatközlésekért, majd a hivatalosan távol lévő kollégája, Sáringer János helyett felolvasta a tudományos főmunkatársnak a konferenciára szánt előadását. Ez a világháború után újraszervezett magyar külügy, diplomáciai közigazgatás kérdéseit boncolgatta.

A világháborús lengyel menekültkérdéshez hasonlóan a hivatalos és nem hivatalos egyházi közigazgatásból is javarészt azt ismerjük, amit eleddig Soós Viktor Attila feltárt a kutatásai folyamán. A Nemzeti Emlékezet Bizottság egyháztörténésze rámutatott: napjainkban sem csitulnak a magyar és magyarországi egyházak üldözötteket segítő-mentő szolgálatáról szóló - méltatlan - viták (politizáljon - ne politizáljon, mentett, tett eleget stb.), holott egyértelmű tény: az egyházfiak, a hívők a lehetőségekhez képest mindig nyomban az üldözöttek, menekültek megsegítésére siettek, rengeteg életet megmentettek, vállalva a kockázatot, dacolva az életveszéllyel is. Ez annak fényében még inkább természetes(nek kellene lennie), hogy az egyház és egyházpolitika nem külön életet élő szegmens, hanem szerves része a társadalomnak. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy az egyházi közigazgatás működése, így az egymás közti kommunikáció sem volt egyszerű akkortájt, nemcsak a hadműveletek, a lelassult közigazgatás, így a postai forgalom miatt, hanem a nácik kíméletlen fennhatósága és a nácibarátok közreműködése miatt (az írás, a futár elfogása halálos bizonyítékká válhatott stb.). Soós vázolta a Szent Kereszt Egyesület, valamint az 1944. október 31-én közzétett Dunántúli Főpásztorok Memorandumát is, amely a Dunántúl megmentésére irányult. Ennek érdekében Apor Vilmos győri püspök egészen Edmund Veesenmayer íróasztaláig elment.

Szó esett arról is, hogy míg némelyek magatartását óvatosság, távolságtartás jellemezte, addig mások szembeszálltak a náci megszállással, a nyilas hatalomátvétellel, köztük Mindszenty József, aki határozottan támogatta Apor Vilmos 1941-es kinevezését, amit több évtizedes szerteágazó, gazdag, áldozatos egyházi munkálkodása előzött meg. Mint ismeretes, Győr 72. püspöke nem sokáig vezethette egyházmegyéjét. a város a háború előrehaladtával mind fontosabb hadi központtá vált, egyre sűrűbben érték repülőgépes bombázások is.

Az üldözötteket is folyamatosan segítő püspök mindig azonnal a találatok, pusztítások helyszínére sietett, hogy főpásztorként teljesítse hivatását. A végzet 1945. Nagypéntekjén érte utol– ekkor szovjet katonák törtek rá arra a pincére, ahol idősek és nők százai találtak menedéket. S bár őket Apor Vilmos bátran védelmezte, végül halálos lövés találta el.

A hozzászólók között Boross Péter volt miniszterelnök fölvetette, hogy a témakör jelentőségére való tekintettel megfontolandó egy kibővített konferenciát szervezni. Fontos elemezni a szakterület középfokának helyzetét, a főjegyző, jegyző, a választott testület, a közigazgatási egység szerepét, illetékességét, egymáshoz való viszonyukat, a törvényi kötelezettségeket (pl. üzletek neve, tevékenysége magyarul való feltüntetése), a mulasztásokat stb.

A VERITAS Intézet Tanácsadó Testületének elnöki tisztét is betöltő politikus külön szólt a bürokráciacsökkentésről, amelynek lényege nem az intézményi átszervezés, megszüntetés, hanem folyamatelemzés nyomán a munkamenet korszerűsítése.

Hangsúlyozta a közigazgatás egyes szakterületeinek jelentőségét, föltérképezését is. Vagyis: valóban közhasznos volna egy új ún. nagykonferencia. Kiváncsian várjuk a folytatást!

Kép, szöveg: Székely Tibor