Közelebb szkíta-hun nemzeteredetünkhöz


A Soproni Petőfi Színház és a Soproni Balett ezúttal egy országosan is egyedülálló darabot mutat be: magyarságunk eredettörténetét, az Álmos legendáját viszi színre április 16-án. Méltó, nemes kezdeményezés a szkíta-hun-türk-avar gyökereinkhez vezető igaz történelemhez és igaz nemzettudatunkhoz. A táncmű 12 tételének dalait Szarka Gyula, a Ghymes együttes alapítója álmodta meg.

 

Hogyan fogadta, amikor felkérték: Ön szerezze az Álmos legendája című darab zenéjét? Mikor találták meg az ötlettel?

Az ötlettel Pataki András, a Soproni Petőfi Színház igazgatója keresett fel két évvel ezelőtt. Részemről egy éve kezdődött meg igazán az intenzív munka, amikor kézhez kaptam a forgatókönyvet. Ezt követte a stúdiózás, miközben mindig eszembe jutottak újabb és újabb gondolatok, dallamok, amelyeket feljegyeztem, majd kidolgoztam és beleépítettem őket a művekbe. A zenei anyagot 2015 nyarára kellett összeállítanom, hogy a rendező és a koreográfus tudjon vele dolgozni.

Milyen alapvető támpontokat adtak, illetve mennyire kapott szabadságot a dalszerzés során?

Nagyobbat kaptam, mint amekkorára gondoltam, valóban támpontokat adtak csak. A mű 12 tételből áll, ehhez kellett nekem is igazodnom, minden tételt egy mondat kísért, hogy mit gondol erről a rendező, másban nem is kötötték meg a kezem. Szerintem ez szerencsésen alakult, nem jó, ha túlságosan kötött a forma, de az sem, ha túl laza. Pont elég információt kaptam ahhoz, hogy elindulhasson az alkotómunka.

Mennyire tudott azonosulni a történettel?

Gyönyörű történetet dolgozhattam fel, a közös őstörténetünket, népünk bölcsőjét. Minden nemzet keresi a gyökereit, mindannyiunkat foglalkoztat, honnan származunk. Mindig is csodáltam Emese történetét, aki megszüli Álmost, és az ő méhéből származnak jövendő királyaink, fejedelmeink. Álmos egyesíti a törzseket, és ebből alakul ki a magyar nemzet. A turulmadár legendája is nagyon érdekes, amelyet évszázadokon keresztül örökítünk át egymásnak. A munka közben beszélgettem ismerősökkel is a témáról, és meglepedten tapasztaltam, hogy sokan nem is tudják, miről szól Álmos legendája. Szerintem érdemes lenne ezzel többet foglalkozni, hogy továbbra is megmaradjon a köztudatban. Jó, ha tudjuk, hogy a gyermekünknek miért adunk Álmos nevet, és nem mondjuk Rodriguezt. Sokféle hipotézis, vélemény kering a legenda körül, hogyan is kéne ezt értelmeznünk.

Az alkotás során mennyire vette figyelembe a különböző nézőpontokat?

Abszolút irodalmi szinten kezeltem a szöveget, amely Szálinger Balázs munkáját dicséri. Amikor megszületik egy nemzet, párhuzamosan létrejön vele az irodalma is. Innen táplálkoznak a jövő tehetségei is, Balassi Bálinttól kezdve, Petőfi Sándoron át, kortárs íróink és költőink is. Biztos vagyok benne, hogy a legendának történelmi alapjai vannak, az, hogy mennyi ebben a fikció, már részletkérdés. Én csak a mesével foglalkoztam, hogy egy kicsit közelebb hozzuk szkíta-hun eredettörténetünket napjaink emberéhez.

Hogyan választott dalokat a 12 tétel témájához?

Az ösztöneimre hagyatkoztam. A nyitányban először is fontos, hogy keretbe ágyazzuk a történetet, és a közönség számára világos legyen a téma. Ezt követően Emese táncát dolgoztam ki, amelyben az álom rész is van, ekkor történik a megtermékenyítés a turulmadár által. Álmos születése után a jövőbeli fejedelem megünneplése következik. A harci jelenet, melyben elesik Álmos apja, a pajzsra emelés, azaz a vezetővé választás, a vérszerződés, a hét törzs egyesítése, a kijevi csata, Álmos szerelme, majd a tőle való elbúcsúzás és az emberáldozat is külön tételben szerepelnek. A tragédia mellett a darab fináléjának is megvan a maga szépsége: a nemzetet tovább kell vinni, okulni kell elődeink hibáiból. A dalok szépen körülölelik az egész témakört.

A premier április 16-án lesz...

Voltam már próbákon, hogy minél dinamikusabban össze tudjuk hangolni a képi és a zenei világot. A főpróba egy nappal az ősbemutató előtt, 15-én lesz kisebb közönséggel. Már nagyon várom a premiert, kíváncsi vagyok, hogy fog kinézni az összkép a fényekkel, mivel lesz háromdimenziós vetítés is. Na, meg a közönség reakcióira is, hogy tetszik majd nekik az, amit megálmodtunk. Sopronban most 20 alkalmat tűztek ki a műsorra, ősszel Budapestre és más városok színházaiba is elviszik az előadást.

 

Min dolgozik még jelenleg?

Az Álmos legendájában nagyon sok munkám volt, hogy a 70 perces darab minden egyes másodperce izgalmas lehessen. Bár a lemezeladásnak manapság már nincs divatja, szeretnék készíteni ebből az anyagból egyet. Márciusban voltunk egy hosszabb turnén Erdélyben a Ghymessel, idén újra megrendezzük nyáron a mára már hagyománnyá váló Ghymes-fesztivált a Szent György-hegyen.

Magyar mondák: Emese álma

Messze keleten, a végtelenbe vesző, füves síkságon, békés, szép életet éltek a magyarok. Lassan terelgették nyájaikat legelőről legelőre a fű növése szerint, s asszonyaik, gyermekeik nehéz, hatkerekű sátorszekereken követték a nyájak útjait. Hosszú szarvú, fehér ökrök vonták a szekereket, serdülő leányok nógatták az ökröket, s a sátrak likán kék füst szállt föl az ég felé, ahogy odabent asszonyok főzték az ételt.

Férfiak, legények, serdülő kamaszok a nyájakat ügyelték lóháton, mások vadásztak, halásztak. Ez a nyájait terelgető lovasnép a csillagoktól tanulta a bölcsességet, és a puszták végtelen síkjától a türelmet. Nem építettek házakat maguknak. A szellős sátor tisztább volt és sokkal kényelmesebb, mint a megtelepedett népek alacsony földkunyhói, vagy sötét kőházai. Sátraikat színes szőnyegek díszítették, s öltözetük is jobb volt, mint a megtelepedett népeké. Szakértelemmel cserzett, puha bőrruhát viseltek a magyarok, s alatt a vászonból készült alsóruhát, amit abban az időben még sem a rómaiak, sem a görögök, sem a germán népek hírből sem ismertek.

Ősi szokás szerint a fiúgyermek hároméves koráig anyja sátorszekerén töltötte életét. Mikor betöltötte a három évet, kapott egy birkát, amin lovagolni tanulhatott, és egy gyermekíjat, hogy hozzászokjon a használatához. Birkáján ülve követte a nyájak mozgását, míg be nem töltötte a hatodik esztendőt, és apja megajándékozta egy csikós-kancával. Megesett, hogy a csikóval együtt szopta a kancát a gyerek is. Mire elérte a tizedik esztendőt, ismernie kellett harminchárom ősének a nevét. Megtanult lovat pányvázni, vágtató ló hátáról vadat nyilazni, értett a pásztorkodás minden csínjához, és futárszolgálatot végzett szükség esetén, vadászhatott egyedül, és a csatában apja fegyverét hordozta.

A csaták egyre gyakoribbak lettek a síkságon, míg végül is hozzá tartoztak az élethez. A régi jó idők elteltek már, amikor mindenki számára volt bőven hely a nagy síkságon, s csak kalandra vágyó legények portyáztak csatát keresve. Népek és nyájak megsokasodtak, s harc döntötte el, hogy ki él meg és ki nem. A gyöngébb törzseket észak felé szorították föl az erősebbek, ahol rövidebb volt a nyár és szigorúbb a tél s az élet nehezebb.

Pásztorkodó népek számára mindég a váratlan ráütés volt a legnagyobb veszedelem. A nyílt mezők nem nyújtottak menedékhelyet. Porfelhő jelent meg az ég alján valahol, s még a birkán lovagló kisgyermek is tudta, hogy csak veszedelmet jelenthetett…

Egy szép meleg, nyári napon szokatlanul kis létszámú törzs vonult lassan a síkságon, keletről nyugatnak. Csaba vezér leszármazottjának, Ügyeknek a törzse volt a vándorló csoport. Elöl a fiatal törzsfő maga vezette a harcosok csapatát táncos, fekete ménjén. Mögöttük, az első sátor-szekéren, fiatal asszonya, Emese. A szekérsort nem követték nyájak, mint máskor. Ügyek és Emese útban voltak a táltos szállásához, hogy áldást kérjenek házasságukra. Délről gyorsan közeledő porfelhő tűnt föl hirtelen. Jókora portya támadt reájok. Nem volt fejveszett kapkodás. Erős karok emelték be a szekerekbe a kisgyermekeket. A szekéroszlop megállt. Asszonyok, gyermekek íjak után nyúltak. A lovasok félkörben helyezkedtek el a szekerek és a támadók között. Nyilaik leszedték a nyargaló lovak hátáról a támadók első sorát. Gondosan célzott nyilaik süvítettek elő a szekérponyvák alól is.

Ügyek és emberei kardot vontak, csákányt markoltak. Tudták, hogy az ellenség túlerőben volt, és csupán a csoda menthette meg őket. De készek voltak meghalni, mindannyian. Egyszerre csak új porfelhő támadt nyugaton. Szélesebb, nagyobb, mint amit a támadók lovai vertek föl azelőtt. Gyorsabban is közeledett. Már hallani lehetett a paták dübörgését is… Megnyílt a porfelhő és hosszú, gonosz szarvak hatalmas erdeje jelent meg, sok ezer nyargaló, megvadult fehér marha, s kikerülve az ismerős szekereket… A hatalmas ökörcsorda mögött magyar csordások nyargaltak habzó lovakon, pattogó karikásokkal, vezetőjük megállította ágaskodó lovát Ügyek előtt.

- Hála legyen Úrnak - lihegte az ember -, idejében jövénk!

- Ki küldött? - kérdezte Ügyek.

- A táltos parancsa, uram - felelte a főpásztor -, Atilla vérének nem szabad elvesznie!

Másnap Ügyek törzse, az utolsó hun törzs, megérkezett a táltos szállására. Hatalmas tömeg gyűlt egybe az oltárkő körül, és üdvrivalgás fogadta Ügyeket, amikor leemelte Emesét a sátorszekérről. Ősi szokás szerint a fiatal pár egy tányérból evett, egy kupából ivott, s utána a talpig fehérbe öltözött táltos rájok adta az áldást.

- Nemzetünk Istene, Úr, áldd meg ezt az embert és ezt az asszonyt, hogy sok gyermekük legyen, és Atilla vére ne pusztuljon ki soha!

Azon az éjszakán a nász-sátor körül égő fáklyákkal a kezükben fiatal harcosok őrködtek, fáklyáikkal tűzfalat képezve a sátor körül, hogy Ármány, a gonosz, be ne osonhasson fiatal vezérükhöz és szép asszonyához. Az éjszaka közepén Emese fölébredt. Szeme végigjárta a sátor félhomályát, melyet csak a kintről beszűrődő fáklyák fénye világított meg. Nézte a sátor-oszlopok cifra aranyozását, a padló gazdag, puha szőnyegeit, a falakat borító selymek és bársonyok pazar pompáját. Ahogy Emese szeme körüljárta a sátor gazdag kincseit, boldog büszkeség töltötte el szívét. Magyarok törvénye szerint egyetlen felesége Ügyeknek, Atilla leszármazottjának.

Egyszerre csak úgy tetszett, mintha hatalmas szárnyak suhogását hallotta volna az éjszaka csöndjében. A sátor bejáratát fedő nehéz szőnyeg mögül mintha két tüzes szem, egy óriási madár szemei néztek volna reá. Sikoltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Mozdulni akart, hogy fölébressze álmából urát, Ügyeket, de nem tudta mozdítani karjait. Az óriási sas, a szent TURUL madár, reáereszkedett, és betakarta széles, fekete szárnyaival. A hatalmas szárnyak alatt Emese álmot látott. Kristálytiszta folyó indult el testéből, és folyni kezdett nyugat felé, egyre duzzadva, növekedve, míg valóságos áradattá válva áthullámzott hólepte hegyeken, és elöntötte a hegyeken túli gyönyörű rónaságot. Ott megállt a folyó s vizéből kinőtt egy csodálatos fa. Tiszta aranyból volt minden ága és minden levele annak a fának, és ágain aranygyümölcsök nőttek.

Álmában Emese lefeküdt a csodálatos fa alá, a szépséges-szép ország kellős közepén, és álomba merült. Amikor fölébredt, ura sátrában találta magát. Napsugaras, szép reggel volt, tudta, hogy csak álom volt az egész, de annak a különös álomnak az emléke vele maradt egy életen át. Kilenc hónapra rá fia született Emesének. Az álomra való emlékezés miatt ÁLMOS-nak nevezték el a gyermeket, aki később ÁRPÁD apja lett, azé az Árpádé, aki valóra váltotta Emesen álmát és elvitte a magyarokat, síkságokon és hólepte hegyeken át a hunok hajdani hazájába. Ahol még ma is élnek, több mint tizenkét évszázad után.