Szevasz tavasz, csáó, szia, boldogság...!


Hogy lehet, hogy te mindig boldog vagy? „Minden reggel, amikor felébredek, választhatok: Boldog legyek ma, vagy boldogtalan? ... és én a boldogságot választom...

Egyszer valaki megkérdezte egy százéves bácsikától: „Hogy lehet, hogy te mindig boldog vagy?” Az öreg ezt válaszolta: „Minden reggel, amikor felébredek, választhatok: Boldog legyek ma, vagy boldogtalan? ...és én a boldogságot választom...” Hamvas Béla bölcselőfejedelmünk úgy véli: „A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj, neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied!”

Ne kívánj semmit gyorsan érni el, / És ne a kicsiny haszonra figyelj! / Mert aki gyorsan akar valamit elérni, / Az messzire nem juthat, / És mert aki a kicsiny haszonra figyel, / Az nem visz végbe nagy dolgokat.” /Konfuciusz/

A mosoly pihenteti a fáradtat, felbátorítja a félénket. Nem lehet sem megvásárolni, se kölcsönadni, se ellopni, mert ez olyan valami, aminek csak akkor van értéke, ha adják. Ha találkozol valakivel, aki nem tud többé mosolyogni, légy nagylelkű: ajándékozd meg mosolyoddal, mert ez senkinek sem olyan fontos, mint éppen annak, aki nem képes mosolyát másnak adni. / René Remacle: A mosoly/

Tudjuk megbecsülni, s ha kell dicsérni mások kiválóságát. Ami igazán jó, ami igazán nagy - ritka; de látni, felismerni a kiválóságot, nagy lélekre vall. A más iránt érzett megbecsülés egy neme az önbecsülésnek. Aki ismerni szeretné a többieket, legelőször ismernie kell önmagát. Az önismeret az ember fokmérője. Az okos ember tudja, hányadán állnak a dolgok, s hol a helye a világban - ez megvédi szívét a lassan, vagy a soha be nem gyógyuló sebektől, és szellemét az emberhez méltatlan gondolatoktól.    /Tatiosz/

A „nagy ő" láttán komor téli hangulatunk egyszerre vidámmá válik...

Úgy tartják, a tavasz kedvez a szerelmi láng fellobbanásának – és ezzel együtt a téli hónapok okozta depresszív kedélyállapot feloldásának. Hiszen az évnek ebben a szakában, amikor megújul a természet és növekszik a napos órák száma, fogékonyabbak vagyunk a pozitív érzelmekre.

Előfordul, hogy már nem hiszünk benne, és mégis elérkezik a nagybetűs szerelem. Van úgy, hogy első látásra, és olyan váratlanul köszönt ránk, hogy szinte megdermedünk tőle. Nem ritkán azt általunk a "nagy ő"- nek vélt személy varázserejének fogságába estünk, és azt is gondoljuk, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Vagy mégsem? De mindenképpen vigyáznunk kell rá...

A varázslatos szerelem

Minden gondolatunk körülötte forog, igyekszünk kimenni vele a szabadba, együtt gyönyörködni a megújuló természetben. Szerelmesek vagyunk – és úgy véljük, az év legszebb szakában úszunk a boldogságban. Amikor találkozunk vele, tekintetünk egymásba fonódik, kezünk érintkezik, lázas erőtlenség lesz úrrá rajtunk... Nincs is olyan szó, kifejezné érzelmeink hőfokát. Úgy érezzük, eggyé váltunk, elválaszthatatlanok lettünk, kitaláljuk egymás gondolatát. Meggyőződésünk, hogy szerelmünknek nincs határa, mert leküzd minden akadályt, átszeli a végtelen teret.

Ilyen varázslatos lehet a tavasz, ha eljön a szerelem – amit másoknak is kívánunk, mert azt hisszük, ez az emberi boldogság alfája és ómegája... Hagyjuk, hogy sodorjon az élet, mert úgyis csak ez az érzés uralja. Az állapot, amikor már nincs mit bizonygatni szerelmesünknek, mert csak adni lehet – micsoda békét, nyugalmat jelent! A szerelem varázsütésre mindent átalakít körülöttünk: ragyog a világ egy, a bensőnkben felgyúlt fénytől. Egy komor táj felejthetetlenné és titokzatosan széppé válik, mert ott találkoztunk vele, az igazival. Egy unalmas ember hirtelen rendkívül érdekes, szimpatikus lesz számunkra, mert ő mutatta be a „nagy őt" nekünk. Így komor téli hangulatunk egyszerre vidámmá válik.

Megtaláltuk énünk „másik felét"

Úgy érezzük, a természet újjászületésével együtt mintha mi is másodszor megszülettünk volna. A szerelem új embert faragott belőlünk, kedveset, nagylelkűt, nyugodtat. Mindenkit pozitívan szemlélünk, jónak látunk, mert az élet hirtelen szépnek tűnik fel előttünk, mágikus fényben tündököl. Nincs már különbség testi és a lelki vágyaink között, szédültek vagyunk, és úgy érezzük, mintha egy tündérmese kellős közepébe csöppentünk volna. Nem fáradunk bele a szerelembe, hiszen azt szeretnénk, ha ő folyton csak velünk lenne, hozzánk beszélne, őt hallgathatnánk. Tekintetünkben tükröződik mindaz, amiről csak reméltük, hogy részesei leszünk egy napon. Ezek után úgy érezzük: milyen könnyű szeretni, szinte nyilvánvaló... Hiszen megtaláltuk a rokonlelket, a „másik felünket", mert érzelmeink azonosak, mindenben hasonló az ízlésünk, ugyanazokat a könyveket, filmeket, ételeket szeretjük, ugyanazért a zenéért rajongunk... Mintha mindig ismertük volna egymást, ugyanabban a családban, együtt nőttünk volna fel. Azt hisszük, hogy barátaink először testvéreknek néznek minket, olyan harmóniát sugárzunk. Amikor egyedül vagyunk, félelem tölt el minket: ha ő nem lenne nekünk, már nem tudnánk létezni sem. Amikor csak néhány órára el kell válnunk, az maga a fájdalom, az élet érdektelenné, unalmassá válik számunkra.

Az azonosulni vágyás: előnyök és hátrányok

A szerelemben tehát gyakran megtörténik a csoda: a másikkal való azonosulás érzése. Mintha a szerelmes társ a tükörképünk lenne, saját megszépült énünket látjuk benne, ami felértékeli a kapcsolatot. Olykor mégis úgy tűnik: mindez túl szép ahhoz, hogy velünk megtörténjen... Félünk tőle, hogy valamilyen katasztrófa úgyis elválaszt majd egymástól minket, egyúttal arra gondolunk, hogy azt nem élnénk túl.

Pedig a szerelem vesztét éppen ez az azonosulási vágy okozhatja. A baj úgy lenne elkerülhető, ha ki tudnánk lépni a szerelmesünkkel történő "eggyé válás" gondolata okozta bezártságból. De ha már minden nyitottságunkat elveszítettük, próbáljunk meg változtatni magatartásunkon, akármilyen nehezünkre esik is. Mert meggyőzni magunkat arról, hogy az élet érdektelen őnélküle, hiszen egyek vagyunk vele: lemondást jelent a világ dolgairól mindkét fél számára.

Tudnunk kell, hogy a szerelmi vágy a hiányérzetből fakad, nem pedig a hasonlóságból. A nagy szerelmek ugyanis az újdonságból táplálkoznak, és attól maradnak fenn, hogy a szerelmi partnerek valami minden addigitól eltérőt nyújtanak, sőt, gyakran kiegészítik egymást. Így tehát nem háború, földrengés vagy légi katasztrófa veszélyeztetheti leginkább a szerelmi kapcsolatot, hanem a vágy alattomos elvesztése, az újdonság kielégítetlen igénye miatt. És a lappangó veszély akkor válik valósággá, amikor az egyik szerelmes úgy érzi: elég volt az azonosulásból, jó lenne már "nyitni" a világ felé, másokkal is találkozni, eljárni olyan helyekre, melyeket addig elhanyagolt.

Az egyéniség feladása: tegyünk ellene!

Amikor erőt vesz rajtunk a nagy érzés – el kellene gondolkodnunk rajta, vajon megéri-e saját énünk, szabadságunk egy részét feláldozni szerelmi kapcsolatunk vélt sikeréért. Hiszen amikor az egymásra találás varázsa elmúlik, ez a veszteség kíméletlen reakciót válthat ki bennünk: a vágyat, hogy megszökjünk a szédítő, túlságosan erős érzelem elől. Mindez pedig a korábban véglegesnek tűnő kapcsolat megingásához, majd szakításhoz vezethet. Mert ekkor döbbenünk rá, hogy mennyi mindenben térünk el a partnerünktől... és csak azért mutattunk mást, mert örömöt akartunk szerezni vele. Rájövünk, hogy az ízlésünk sem annyira hasonló, mint azt korábban hittük, és arra sem gondoltunk, hány kedvtelésünkről mondtunk le őmiatta. Mi mindent megváltoztattunk az életünkben, ami lehet, hogy csak károsan hatott.

De miért kellett szinte feladnunk egyéniségünket, lemondanunk olyasmiről, ami korábban hozzátartozott az életünkhöz? Azért, hogy a megvalósíthatatlan tökéletesség, az áhított szerelmi harmónia nevében gúzsba kössük magunkat? Biztosan nem ez volt a cél! Nem árt tehát tudnunk: a szerelem nem mérhető sem közös tulajdonságokban vagy ízlésben, sem az együtt töltött órák számában. Ha meg akarjuk előzni a bajt, a szakítást, tanuljuk meg szeretni a perceket a másik nélkül is, ne korlátozzuk szabadságát, és ismerjük el a köztünk lévő különbözőségeket. Csak hasznunkra válhat...