Ha nem is beszélünk róla, de mindig gondoljunk rá, hiszen máig érinti mindennapjainkat


E gondolatot Kosáry Domokos, az Akadémia volt elnöke hangsúlyozta élete egyik utolsó interjújában Trianonról. A fel nem dolgozott traumákra adott jellegzetes reakcióként értelmezhetjük részben Juhász Gyula verséből kölcsönzött szavait.

Hazánk XX. századi történelme igencsak bővelkedik a fel nem dolgozott történelmi traumákban. Már rég ideje volna, hogy tárgyilagosan beszéljünk a viharos eseményekben gazdag múlt századról, és a családi emlékek összeérjenek egy sokszínűségében is egységes nemzeti emlékezetté. Kosáry Domokos példáján keresztül: ő a felvidéki Selmecbányán született. A selmecbányai bányászati és kohászati főiskolán tanító édesapja nem volt hajlandó felesküdni az új csehszlovák államra, így szülőföldjéről kénytelen volt távozni családjával. Az Ipoly hídján át egy kis kofferrel, gyalogosan érkeztek az új hazába. (Nem sokkal később a selmecbányai főiskola is követte volt tanárát, és kényszerűen Sopronba költözött.) A Kosáry-család és a selmecbányai főiskola története nem számított különlegesnek: több száz ezer menekült érkezett abban az időben az elcsatolt területekről. Többségük – Kosáryékhoz hasonlóan – egy szál bőrönddel vágott neki az útnak. A budapesti pályaudvarok hónapokig az egzisztenciájukat vesztett tömegek átmeneti szállásaként működtek. Magyarország tíz legnagyobb városából nyolcat veszített el, köztük a magyar kultúra olyan valóságos és szimbolikus helyeit, mint Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Kassa és Szabadka. De hát hová máshová sorolhatnók Brassót, Nagybányát, Selmecbányát, Nagyszombatot, Pozsonyt stb.?

A nagyhatalmi szándékkal, támogatással kikényszerített Trianont a széles magyar közvélemény súlyos sokként élte meg a két világháború közötti Magyarországon. Érthető okokból. Talán még mai (ál)ballibekből is előcsalogatná a szunnyadó nacionalistát, ha holnap Somogyországot a horvátoknak, Baját és Szegedet a szerbeknek, a Tiszántúlt a románoknak, Nyíregyházát az ukránoknak és a Kisalföldet Szlovákiának ítélné egy pártatlan nemzetközi döntőbíróság. Vigyázat, ha nem lesz progresszív, aktív hazafiság, nemzetszaporulat, korszerű, magas nívójú oktatás-nevelés – akkor újabb Trianon fenyeget. S az már a végső lesz… Árnyéka egyre nő…

A két világháború között a revíziós politikának nem volt alternatívája. Az akkori vezetők felelőssége nem a revíziós politika, hanem a mindenáron való revíziós politikai gyakorlat folytatása volt. Az alapvető erkölcsi szempontokat és a józan mérlegelést is a revízió ügyének rendelték alá. A parlamentáris hagyományokkal rendelkező Magyarország számára a totalitárius Németország vállalhatatlan partner volt. Horthy számára a háború kirobbanása előtt még világos volt, hogy az angolszász hatalmak óriási tartalékokkal rendelkeznek és egy elhúzódó német-angolszász konfliktusban az angolszászok az esélyesebbek. A revízió érdekében mégis a náci Németország mellett kötelezte el magát. A következmények ismertek.

Joggal ítéli el most az utókor a két világháború közötti revíziós politikai gyakorlatot. Azonban a dualizmuskori magyar politikai elit Trianonért való hibáztatása tévedésen alapszik. Az akkori magyar politikai elit valóban nem érzékelte a nemzetiségi kérdés súlyát, enyhe asszimilációs politikát folytatott és természetesnek vette a magyar elsőbbség elvét a Kárpát-medencében. De ez legfeljebb a mai szemmel számít ön- és közveszélyes nacionalizmusnak. Tisza Istvánék egyáltalán nem tűntek ki a korabeli Közép-Európában nacionalizmusukkal. Tisza még Eduárd Beneshez képest is toleránsnak számított nemzetiségi kérdésekben, a későbbi román és a délszláv királyságban uralkodó megközelítéshez képest pedig egyenesen ultraliberálisnak volt mondható.

Trianon előtt a magyar politikai elit egyetlen döntő hibát követett el, és az nem a nemzetiségi politika volt. Hanem az, hogy a magyar katonai alakulatok – ahogy az később a II. világháborúban is történt – nem a hazát védték, hanem nagyhatalmi játszmák részeként nemzetközi színtereken teljesítettek szolgálatot. A háborúba való belépéskor ez még tulajdonképpen érthető volt, mert a kiegyezéssel létrejött duális hatalmi struktúrában nem volt önálló magyar külügy és hadügy. A monarchia elkerülhetetlen bukását látva Károlyi Mihálynak azonban már teljes erejével egy ütőképes hadsereg felállításával és az ország katonai védelmével kellett volna foglalkoznia. Ehelyett hadügyminiszterével, Lindner Bélával együtt szerencsétlen megnyilatkozásaikkal és döntéseikkel demoralizálták a hadsereget.

Lehet, hogy Károlyi szándékai pozitívak voltak, de felelőssége mérhetetlen! Tisza-gyűlöletéből fakadóan elhomályosulva nem látta át az antant ármányait, bedőlt a wilsoni propagandának, hagyta magát átverni kunbéláék által s kiengedte a hatalmat a kezéből, a gonosz szellemét pedig a palackból… Amit pedig 1920 után tett, az még ennél is rosszabb, gonoszabb... Tökéletesen rossz pillanatban tökéletesen melléfogva, balfácánul cselekedett. Azt, hogy hazánkban ekkor még lett volna önvédelmi potenciál, meglepő módon a Magyar Vörös Hadsereg bizonyította be a Károlyi-kormány bukása után, amikor Stromfeld Aurél vezetésével sikeres katonai akciókat hajtott végre a Felvidéken. De ilyennek vehető a Kratochvil Károly vezette Székely Hadosztály, idesorolható a Rongyos Gárda is. Kiemelkedő, követendő példa (lehetett volna) Sopron és környéke, Balassagyarmat, Somoskőújfalu és Zajta. Vajh, miért nem lépett működésbe az önvédelmi reflex a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki stb. magyarjaiban. Külföldi példa is akadt: Törökország. A Párizs környéki béke másik nagy vesztese Törökország lett volna, de Kemál Atatürk honvédő háborúban elérte, hogy Anatólia teljes egészében Törökország része maradjon.

A történelmi Magyarország, a Habsburg Birodalomhoz hasonlóan soknemzetiségű birodalmi keret volt. Szétesésese a nemzetállamok korában talán törvényszerűnek tekinthető, bár lehetett volna (korábban!) föderalisztikus megoldásokat találni a nemzetiségiekkel együttműködve. Az viszont már nem volt törvényszerű, hogy a magyar nemzetiségűek harmadát az utódállamokhoz csatolták. Az elcsatolt magyarok több mint fele közvetlenül a trianoni határok másik oldalán, a trianoni határokon belül maradt magyarokkal egy tömbben élt. A trianoni békeszerződés kárvallottja a magyar nép volt, de az új határokkal az egyetemes emberi értékek és Európa stratégiai érdekei is sérültek.

A Párizs környéki békék ugyanis köztudottan destabilizálták Közép-Európát. Az egymással civakodó és egymás ellen kijátszható kisállamokkal egy olyan katonapolitikai űr jött létre a térségben, amely valósággal beszippantotta ide előbb a náci Németországot, majd negyven kövér évre a Szovjetuniót. De maguk az új államok sem állták ki az idő próbáját. Csehszlovákia békésen, Jugoszlávia polgárháborúban hullott darabjaira. Az egyedüli sikertörténet Románia. A román asszimilációs politika elérte célját. Románia ma már –Székelyföld kivételével – homogén nemzetállamnak tekinthető.

A trianoni békeszerződés az államhatárok mindkét oldalán negatív folyamatokat indított be. Mi hajlamosak vagyunk csak a magyar tendenciákra figyelni, pedig az utódállamok sem jártak jobban. Az utóbbiak önigazolást kerestek, és biztosítani akarták, hogy szerzeményük immár örökre övék maradhasson.

A sovén Romániában állami rangra emelték a „sumerológiát”. A román őstörténet homályos szakaszait a dáko-román elmélettel próbálták áthidalni. A Belgrád központtal létrehozott, és a két világháború között a szerb király fennhatósága alatt álló Jugoszláviát a szerb dominancia jellemezte. Ez a kreáció a nagyszerb sovinizmus melegágyának bizonyult, amely a II. világháború utáni Európa egyetlen és igen súlyos háborús konfliktussorozatába torkollott. A szlovákok pedig hiába állnak kulturálisan és habitusban – a lengyelek és a horvátok mellett – a legközelebb a magyarokhoz, a szlovák sovinizmus bizony még évtizedekig mérgezheti a magyar-szlovák viszonyt.

Az önigazoló ideológiák természetüknél fogva rendre gyakorlati cselekvésben végződnek. Az utódállamok kivétel nélkül erőteljes beolvasztási (asszimilációs) politikát folytattak, folytatnak nyíltan s rejtetten. Az etnikai arányok megváltoztatásának békés eszköze a betelepítés, erőszakos eszköze a kitelepítés, esetenként a tömeges likvidálás vagy „szibériai táboroztatás” volt. Erdélybe és a Vajdaságba közel annyi embert telepítettek az elmúlt kilencven évben, mint amennyi eredetileg ott élt a békeszerződés pillanatában. Erdélyből nyomtalanul eltűnt a nyolcszáz éves szász kisebbség. A Vajdaság etnikai sokszínűsége hasonlóképp ma már a múlté. Romániában a magyar kisebbség Székelyföld kivételével az eltűnés küszöbén áll. Ha ez mégsem következik be, akkor az olyan embereknek lesz köszönhető, mint Böjte Csaba.

Mi Trianon üzenete a ma embere számára?

Először is az, hogy ha hazánk (s nem csupán Magyarország, az ország, ahogy politikusok, „értelmiségiek” folyton mondják hazánk helyett) fontos keretet jelent az életünkben, akkor áldozatot kell hoznunk érte. Általában csak annyit, hogy tanulunk, dolgozunk, kiállunk egymás mellett, egymásért és tiszteljük a másikat, a törvényt, az íratlan szabályokat, befizetjük az adókat. De vannak olyan pillanatok – szerencsére nagyon ritkán –, amikor fegyveres önvédelemre van szükség. Ha ezt a pillanatot nem ismerjük föl, és nem cselekszünk, akkor később a lehetőségek jelentősen beszűkülnek.

Másodszor az, hogy hibás az a katonapolitikai stratégia, amely Magyarország önvédelmét kizárólag szövetségesi viszonyaira alapozza. Ez a stratégia az elmúlt száz évben minden alkalommal megbukott erkölcsileg is, és soha nem volt képes megvédeni hazánk elemi érdekeit. Magyarországnak morális alapokon álló, önálló önvédelmi potenciálra is szüksége van.

Harmadszor az, hogy a történelem irracionális elemeket is tartalmaz. A magyarellenességhez nincs szükség magyarokra. Trianon nemcsak a magyaroknak, hanem Trianon nyertesei számára is feldolgozandó traumát jelent. Kassán – érdeklődés hiányában – már régen nem lesz magyar iskola, amikor még mindig jelentős magyarellenes csoportok lesznek a városban.

Negyedszer az – ahogy Koszovó példája is mutatja –, hogy jobban oda kell figyelnünk a demográfiai folyamatokra. Hosszú távon az ember sokkal erősebb a fegyvereknél és a gazdaságnál.

Végezetül, van egy ötödik üzenete is Trianonnak a ma embere – nem csak a magyarok, hanem minden európai - számára. A jelenlegi demográfiai folyamatok alapján ugyanis reális fordulat, hogy Európa a távoli jövőben három nagy tömbre bomlik: Bécstől Walesig lesz Mohamedland, Szlovákiától Bulgáriáig Romaland, és az Ukrajnától Vlagyivosztokig Szlavoland.

A jelenlegi államok területi egysége nem lesz feltétlenül veszélyben, azonban politikai és kulturális folytonossága annál inkább. És bizony az is felér majd egy Trianonnal, midőn a pozsonyi parlamentben a lovári lenne a hivatalos nyelv, az Eiffel-toronyból pedig a müezzin hangja szólna. A jelen EU-politika alapján nem is oly távoli jövőben… Mint a magyar népmesében: aki nem hiszi, járjon utána! Úgy 3-4 évtized múlva… 

                                                         (konzervatorium)