2016: díszpolgárok, emlékérmesek Budapest zöld szívében


Immár XVII. alkalommal öltött ünnepi díszt a Klebelsberg Kultúrkúria mellett második legnépszerűbb művelődési központunk, a „Marczi”: június 19-én átnyújtották az idei díszpolgári, posztumusz díszpolgári címeket, valamint a II. Kerületért Emlékérmeket az arra érdemesültnek tartott kerületi polgároknak.

A Marczibányi Téri Művelődési Központban rendezett jeles ünnepségen megjelenteket Láng Zsolt polgármester köszöntötte, mégpedig 10. alkalommal, s erre az évtizednyi múltra emlékezett vissza beszédében. Hangsúlyozta: az eddig elért eredmények, az ilyen kiemelkedő események tükrözik: a napi küzdelmek fáradozásai ne voltak hiábavalóak. A hely, a lakó- és élőhely jelentőségét, fontos érzéseit pedig a szintén kerületünkben élt-alkotott valóságjáró-látó írónk, Móricz Zsigmond szavaival támasztotta alá. Kiemelte: nem egyszerűen egy kerületről van szó az itt élők szemében, hanem az otthont nyújtó élettérről, arról a városrészről, amely Budapest zöld szíve.

A II. Kerület Díszpolgára címmel – mint ismert – azon itt élő személyeket tüntetik ki, akik a művészeti, tudományos, sport vagy közéletben kimagasló teljesítményt nyújtottak/nyújtanak; életművükkel kerületünk jó hírnevét öregbítik, értékeit gyarapítják.

A II. Kerületért Emlékérem azon személyeknek, csoportoknak, társadalmi vagy gazdasági szervezeteknek kijáró adományozás, akik/amelyek a kerület fejlesztésében, a társadalmi, szociális, kulturális és gazdasági élet bármely ágazatában hangsúlyozottan hasznos munkát végeznek és maradandó eredményeket érnek el.

A Dolhai István által vezette Marczibányi Téri Művelődési Központban történt kitüntetések átadása előtt egyperces néma felállással emlékeztek meg az idén márciusban elhunyt Kertész Imrére, az ez idáig egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas íróra, aki 2003-ban lett a kerület díszpolgára.

Sarepta: a cselekvő szeretet élő példája

Ezután következett az ünnepélyes díjátadó, melyen az elismeréseket Láng Zsolt nyújtotta át. A II. Kerületért Emlékérmet elsőként az a közösség (Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon) s annak 15 éve vezetője, Sztojanovics András vehette át, aki – ismertette a méltatást Nagy Judit háziasszony, műsorvezető - fáradságot nem ismerve, a hit erejével, feltétlen szeretettel nap nap után gondoskodik rászoruló társainkról. Az elismerés száz idős és száz középsúlyos, súlyos, halmozottan fogyatékos ember áldozatos gondozásának szól. A Sarepta kitüntetése a hívő emberek elismerése, akik Istenbe vetett bizalmukból táplálkozó szeretettel naponta megvalósítják Jézus tanítását: „Amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek.” Mint elhangzott, Sztojanovics András hatalmas szervezőerővel biztosítja a gondjaikra bízott emberek elhelyezésének méltó körülményeit, és előteremtette a máriaremetei új épülethez szükséges (1,3 mrd-os) forrást. Híven lépve az ilyen tevékenységek kezdeményezőjeként számon tartott Sztehlo Gábor nyomdokaiba, aki a vészterhes időkben (háború, nyilas uralom, Rákosi-korszak) sem hőkölt meg a nehézségektől. A Sarepta közösség napjainkban végzett tevékenysége szintén a cselekvő szeretet élő példája.

Az evangélikus szeretetközösség tiszteletére a Pasaréti Református Templom Palló Imre nevét viselő Kórusa – Cseri Zsófia vezényletével – egyházi kórusműveket adott elő.

A nagybőgő mágusa

E rendkívüli, korábban kapott különleges cím birtokosa Járdányi Gergely nagybőgőművész, akiről egyik lemeze kapcsán az olasz kritika azt írta, hogy „a világ egyik legjelentősebb nagybőgőművésze”. A magyar és a nemzetközi zenei élet kiválósága – mint elárulta – zenei családba született (az épp fél évszázada elhunyt Járdányi Pál zeneszerző, zenepedagógus, népzenekutató és Devescovi Erzsébet hárfaművész fia), ám inkább a műszaki pályát választotta; azután egy barátja, közös zenélésük s a tőle kapott nagybőgő nyomán mégis zenész lett. Elsőként ő doktorált s habilitált a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, egyúttal hazánkban így a legmagasabban minősített nagybőgőtanár. Járdányi Gergelyt virtuóz játéka, Giovanni Bottesini nagybőgőművész életművének máig egyetlen s majdnem teljes feltárása, a II. kerület emlékezetes koncertjei teszik elismert személyiséggé.

Ehhez szerintünk lokálpatriotizmusa és egyéni humora is hozzájárul. A díjról való értesítésről szóló „polgármesteri hivatal értesítése (sövényvágási baj, helyi adó?) nem papíron, hanem személyesen érkezett – jaj, mekkora lehet a baj?)…” A művész tiszteletére a Mező Péter hegedűművész által vezetett Accord Quartett adta elő Járdányi Pál 1. vonósnégyesének 2. tételét.

„Ilyen fiatalok kellenek nekünk!”

Ezt követően teljes színt váltott a színpad: a nemzeti trikolór színeivel megvilágított háttérből előtűnt az egyik legismertebb, eredeti, hamisítatlan magyar jelkép: az 1956-os lyukas zászló. Indoka: a hatvan esztendővel lezajlott forradalom és szabadságharc legfiatalabb mártírjára, a II. kerületi Mansfeld Péterre emlékeztek, illetve ítélték oda a posztumusz díszpolgári címet.

Mansfeld Péter családjával a Borbolya utcában lakott, a Medve utcába járt általános iskolába, vasesztergályosnak tanult, s az általa alapított Rózsadombi Kinizsi Futballegylet kapitánya volt… Tizenötévesen csatlakozott a Széna téri felkelőkhöz; a fegyvert, gyógyszert, élelmiszert szállított. 56 eltiprása után „betyárcsapatával” illegális akciókat hajtott végre. Konokságát, (ki)tartását a börtönben sem sikerült megtörni. Büszkén vállalta volt parancsnoka, Szabó (János) bácsi dicséretét: „ilyen fiatalok kellenek nekünk!” A társaival a Fő utcai törvényszék épületében fogvatartott Mansfeld Pétert kommunista népügyészek, vérbírák – mindenáron „ellenforradalmi eredményességre törekvő” - ítélete alapján végezték ki 1959. március 21-én.

A „kádári terror legirgalmatlanabbul elítélt és kivégzett” áldozatát, mint embert, fivére, Mansfeld László hozta kicsit közelebb, amikor átvette a Péternek ítélt posztumusz díszpolgári címet Láng Zsolttól. László felidézte, hogy bátyja tehetséges, jószándékú, vidám fiúként élt. Direkt parádés kivégzést rendeztek neki kivezényelt nyilvánosság előtt, 11 nappal a 18. születésnapja betöltése után, az ún. tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóján. 13 percig vergődött a bitófán… Mansfeld László elmondta, hogy sok forradalmár, felkelő megbecsülése elmaradt. Az egykori ítélkezők (teljes) elszámoltatása is; jólétben éltek s élnek… Mansfeld Péter öccse fölvetette azt a régóta kísértő kérdést: miért hamisítják a magyar történelmet, miért nem iktatják ki a történelemhamisítókat?

Ezt kiadónk-szerkesztőségünk is több ízben nekiszegezte felelős székekben ülő döntéshozóknak, mellékelvén a történelemírást és –oktatást hitelesítő, korszerűsítő koncepcióit. Tucatnyi képviselő kapta kézhez, köztük „szolgálók” (miniszterek, s attól följebb s lejjebb…) Mi történt? Semmi? Válasz? Semmi. Egy-két elkenő, udvariaskodó, semmitmondó, ha épp nem fölényeskedő, vállveregető válasznak szánt bűvészkedést leszámítva. Nemzetpolitika, nemzetstratégia, korszerű, közép-európai „tejtestvéri" alapú történelemtanítás? Ugyan! Legyintett az előttünk lévő sorban ülő, kerületi „alapítóatya”. Később megismételte, finom falatok kíséretében…

Kár, hogy nem hallotta Mansfeld László. Ő kijár bátyja 201-es parcella-béli sírjához, s annyit mond: Peti, nem tudom, meddig tudok még kijárni hozzád, de örökké nyugodj békében!

A ma is megrendítő pillanatokat az Irgalmatlanul c. film jelenetei, az ebből idézett rövid színpadi megjelenítés tette érzékelhetőbbé Földessy Margit rendezésében, Lakatos János és Suhajda Dániel előadásában. Mansfeld Péter végül a meggyalázottság és elhallgatás évtizedei után vált jelképpé. Erre emlékeztet a nevét viselő emlékpark, a Veronika parkban 2004-ben felállított szobra.

Mansfeld mártíromsága a kádárista megtorlás embertelenségének, kegyetlenségének legfőbb szimbóluma. Az antisztalinista szabadságharcosok (főleg a pesti srácok) emlékére elsősorban elengedhetetlen volna egy (trianoni mellett) állami, központi 56-os emlékmúzeum létesítése – a Corvin moziban. (Mozi van, lehet másutt is). Egyszersmind kérdés: miért nincs szobra Szabó bácsinak, Angyal Istvánnak, Iván Kovács Lászlónak etc.?!

Az elegáns, fegyelmezett, hiteles színjátszás egyik utolsó lovagja

Bár ezúttal nem volt esős vasárnap, azért az Esős Vasárnap, no meg A Noszty fiú esete… és A kőszívű ember fiai Baradlay Richárdja megelevenedett a színpadon: Mécs Károly személyében, aki feleségével, Rátkai Ildikóval hosszú ideje kerületünk lakója.

Nemcsak a női nézők, de róla szóló kisfilmben pályatársáról való, a szintén II. kerületben élő Béres Ilona szerint is amorózó színművész mindig elegáns, választékos, meggyőző erejű, sokszínű, klasszikus alakja a magyar színháznak s filmnek, nemkülönben a rádiónak és tévének. (Inkább hajdan, mikor még írtak, rendeztek, bőségesen sugároztak magyar műveket!)

A hazai magyar színművészet meghatározó szereplője jelentős színpadi és filmes alakításokkal ajándékozta meg közönségét. Kivételes orgánumával, daliás, huszáros szerepeivel hitelesen és sikeresen keltette életre Jókai, Márai, Illyés, Várkonyi vagy Shakespeare figuráit. Mécs Károly színpadi és filmes jelenlétét a maximális teljesítés, a hitelesség és emberi tartás jellemezte. Mindez - „ikonikus szerepei, magyarsága, magyar nyelv szeretete mellett – példamutató a jelen s jövendő magyarsága számára”. Bőven követhető és pótlandó hiány!

Köszöntőképpen Mécs Károlyt a pályatárs, Söptei Andrea által elmondott Juhász Gyula versét (Anch’ io), majd a jó barát, Rolla János hegedűművész három zenésztársával Mozart megkapó vidámsággal cikázó D-dúr divertimentóját „vehette át”. A méltatást és a díszpolgári címet Mécs Károly színművészi mivoltához híven - egy rövid rögtönzött műsorszámmal köszönte meg.

Zágoni Mikes - Türk - Kaltenbrunner