Mi illik 56 szelleméhez? A félbehagyott rendszerváltoztatást be kell fejezni!


Ekként kell „’56-ot győzelemre vinni, nemcsak a jogszabályokban, az emlékezetben, szobrok állításával”, hanem a fejekben és a lelkekben – tegyük hozzá: és a zsebekben is! Ne az legyen, miszerint „virulnak a közhelyek, és szürkülnek az ünnepek, a gomblyukakban virág helyett lóhere”…

A vidéki és pesti srácokról, no és lányokról (!) nem lehet eleget beszélnünk! Igyekezzünk minél inkább megérteni mozgatórugóikat. Az a baja a mai magyar oktatásnak, nevelésnek (család, iskola, egyház, politika, pszichológia, irodalom, film, zene stb.), hogy nem érti a mai tizenévesek lelkét és nem érti, nem beszéli nyelvét! Jószerével megszólítani tudják a tizen- és huszonéveseket, nemhogy hatni rájuk. Ez végzetes hiba!

Hat évtizede a márciusi leheletű Október Debrecenben (tüntetés, lövések) 

 

 

 

 

   

    

és Szegeden (egyetem, MEFESZ megalakulása) kezdődött: (Ez valahogy mindig kimarad...)

 

 
 
 

   

  

 

               MEFESZ-kiáltvány: a szegedi szikra!

Hatvan esztendeje tartozunk ezzel a pesti srácoknak és a szentesi hősöknek is – mondta Lázár János az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából állított emlékmű –avatásán, hozzáfűzve: itt az ideje, hogy törlesszük feléjük közös adósságunkat. A politikus az ún. rendszerváltoztatásra utalván úgy fogalmazott: a szuverenitásunkért, a magyaroknak kijáró tiszteletért még harminc évvel az elmaradt forradalom után is harcolnunk kell. Mai eszükkel sokan hajtanák végre máshogy

’89-et is: forradalmibban, megalkuvást nem ismerően, ’56-os módra.

– Kádár János gyilkos, kollaboráns és hazaáruló volt – szögezte le a miniszter, hozzátéve: ezt még mindig fájóan sok honfitársunk nem tudja. Az ’56-osok mindenekelőtt szuverén Magyarországot akartak. „Hogy lehet az, hogy a magyar szuverenitás képviseletére ismét a nagyhatalmi morgás, meg a szankciók kilátásba helyezése a válasz? Igaz, most nem orosz tankok, hanem brüsszeli határozatok és eljárások formájában” – hangsúlyozta Lázár János.

A Jobbik az ún. politikai elitet és az  MTA-t bírálta

A Jobbik szerint „vörös hályog” van a magyar politikai elit és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) szemén, amelyet el kell távolítani. Szávay István, a párt országgyűlési képviselője hétvégi sajtótájékoztatóján azt mondta, nem valósultak meg azok a célok, amelyekért 1956-ban küzdöttek, és 26 évvel a rendszerváltás után sem történt meg a teljes szembenézés és leszámolás a kommunista múlttal.

Hozzátette: alapvető törvények hiányoznak ehhez, amelyet sem az MSZP–SZDSZ kormányok, sem a kétharmados Fidesz-kormány nem hozott meg. Ezek között említette azt, hogy továbbra sem nyilvánosak az ügynökakták és nem számoltatták el az előző rendszer bűnöseit, felelőseit. A képviselő kitért arra is, hogy az MTA eddig nem foglalt állást arról, hogy kikről lehet közterületeket, közintézményeket, egyesületeket elnevezni. Ezért most kettős mércével mérnek. Ennek példájaként említette, hogy Lukács Györgyről lehet, Hóman Bálintról viszont nem lehet alapítványt elnevezni.

Szávay Magvasi Adriánnal, a Jobbik Budapest 7. országgyűlési egyéni választókerületének elnökével, az alfahir.hu portál főszerkesztőjével – közösen vörös sálat tett Lukács György szobrára, amellyel a szemét takarták ki, ezzel szimbolizálva a vörös hályogot.

 

 

 

 

 

 

Vasútikocsi-barikádok a Kalefen (balra) és a Széna téren (jobb alsó képen)

 

 

 

 

Próbáljunk változtatni azon, hogy „virulnak a közhelyek, és szürkülnek az ünnepek, a gomblyukakban virág helyett lóhere!”

Üzenet mindenkihez!

56 szellemétől idegen az eltitkolt vagy félreírt történelem és annak tanítása, 56 szellemétől idegen az idegen érdekek kiszolgálása (lásd: TTIP!), az anyaföld, a jövő veszélyeztetése, 56 szellemétől idegen az önérdek, az önkarrier, az önreklámozás és a (fal)mellé(ki) beszéd, idegen a korrupció, a háttérjáték, a kultúra és az oktatás-nevelés nem kellő mértékű támogatása. 56 szellemétől idegen a mutyi, a gagyi! 56 szelleméhez ma is idegen a lelki, szellemi és spirituális drog! 56 szelleméhez a magyar nemzeti érzület, a kultúra és iskola pártolása, a család és a rászorultak védelme, az idősek tisztelete, a munka és munkahely, a méltó bérezés biztosítása illik!

Idézzük újra, kibővítve: „A félbehagyott rendszerváltást be kell fejezni, ’56-ot győzelemre kell vinni, nemcsak a jogszabályokban, az emlékezetben, szobrok állításával, hanem a fejekben és a lelkekben” és a zsebekben!

Robin Hood – Lúdas Matyi – Buga Jakab Igazság-Világszövetség

*

Az 1956-os forradalom és szabadságharc (valójában ez volt a „nagy októberi forradalom”!) kerek évfordulója csábítja (hegeli kifejezéssel élve) a „héj-magyarokat” az aktualizálásra, a napi sanda politikai szándékokra, a hamis történelmi párhuzamolásra. De vajon hol fedezhető föl (miben, kiben lakozik most) a hatvanadik évfordulón 1956, a magyar történelem legmegrázóbb, a világ csodálatát kivívó forradalmának és szabadságharcának lelke, szelleme? Mert van ilyen biztosan, máskülönben mivel lenne magyarázható a szabadságvágy váratlan, vulkánszerű kitörése, minden józan megfontolást, mérlegelést félresöprő áradata, amely – ha csak rövid időre is – olyan látható egységet teremtett, amilyenről a ma politikusai csak álmodozhatnak – mondja kollégánk, Szabolcs, s vele mindannyian – önálló, gondolkodó, értelmiségi magyarok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

56 ott volt, van s lesz a mag-magyarokban!

Azt tudjuk, hol nem bukkan fel ’56 szelleme – a hadonászó pártelnökök pódiumai környékén. Nem lesz ott a bálvánnyá dermedt vezetők papírból mereven felolvasott, mesterkélt emelkedettséggel terhelt szónoklataiban, a rutin közleményekben, hivatalból szervezett megemlékezéseken. Nem lesz ott az ünnepen a szónokokat kifütyülni utcára igyekvőkben. Ez a fajta zaj-, pontosabban szellemi-lelki-spirituális szennyezés méltatlan mindenkihez. Nem hárítható demokratikusnak mondott közegben-közéletben sem. A „hol zsarnokság van, ott zsarnokság” ellenpéldájaként „ahol demokrácia van – ott demagógia van” fals felfogásában sem.

Ilyen (világ)jelentőségű ünnephez nemcsak ünneplő öltözetet ölteni illik, de a lelkeket is meg kell fürdetni. Mosdatlan szájjal ne menjen ünnepelni senki!

A politikai véleménykülönbségeknek, azok kifejezéseinek is kell hogy legyen kultúrája,! Ahogy az éppen kormányzó hatalom és az épp ellenzék képviselői is kizárólag nemzeti, közösségi elkötelezettség, hazafiasság, felelősség, szolidaritás, szociális szolidaritás, közjó-szolgálat, műveltség-kulturáltság, felkészültség, tisztesség, tisztaság révén válhatnak valódi népképviselőkké, köz-elfogadottságú közszereplőkké!

Különben menjenek el kufárnak, maffiózónak vagy szürke kisembernek. Szóval, ahová valók…

1956-ban egy tagolt, sokszínű társadalmat rántott egybe a forradalom, amelynek tartós győzelme ezt az egységet is gyorsan megbontotta volna. A tökéletes pillanat ellobban, egyszeri és megismételhetetlen. A szellemi előkészítésben kulcsszerepet játszott az értelmiség, a kommunista párt reformszárnya; a polgári pártok és mozgalmak varázsütésre aktivizálódtak október végén; a nagyhatalmak által jóváhagyott, eltervezett november 4-i szovjet beavatkozás-megszállás után – a fegyveres ellenállás megtörésével – pedig a munkástanácsok álltak a szabadságküzdelem élére. ’56 lényegét veszíti el, tagadja meg, aki egyetlen elemet ragad ki belőle: forradalmunk és szabadságharcunk nem­(csak) demokratikus szocialista, nem­(csak) polgári demokratikus, nem­(csak) a közvetlen demokrácia vegytiszta formájának megvalósítására tett heroikus kísérlet volt. Hanem valódi népi forradalom, az alávetett, megszállt ország szabadságától, tulajdonától, a tisztes meg­élhetés lehetőségétől, a normális élet reményétől megfosztott népének a lázadása. A világtörténelemben is ritka pillanat, amikor egy nép egységesen azt mondja: elég volt! Jellemző, hogy nem is volt vezetője a forradalomnak, „csak” ismert és névtelen hősei, mártírjai. A miniszterelnök inkább csak hagyta magát sodródni az eseményekkel, nem vezette, hanem követte népét, s vállalt mártíromságával lett aztán a forradalom egyik szimbólumává. Nyilvánvaló: Nagy Imre sem azonosítható, vehető egybe 1956-tal. De hová lettek a vidéki, pesti srácok és lányok, a munkástanácsok, 56 igazi, valódi főszereplői, hősei?

Hogyan másként is lehetett volna leverni egy ilyen forradalmat, mint a világ akkor legerősebb hadseregének a második világháború legvéresebb csatáit idéző támadásával, sortüzekkel, a Haynaut sokszorosan leköröző, az emberi aljasságnak teret nyitó kegyetlen megtorlással, a társadalom egyidejűleg történő megfélemlítésével és lekenyerezésével? De ’56 szelleme mindezt túlélte, itt járt közöttünk győzedelmesen 1989-ben. Túlélte az ötvenedik évforduló ál-szocliberek szervezte gyalázatát is. Ugyan mi árthat neki ezek után? Talán mai thermidori konvent-követők, a belső törleszkedők-helyezkedők, a mutyizók…

56 mindig ott lesz a kisebb közösségek csendesebb főhajtásain, ott a nem puszta kötelességből szervezett iskolai megemlékezéseken, ott a virágokkal borított emlékhelyeknél. Az évtizedekig legfeljebb suttogva elmesélhető történetekben, Cseh Tamás hangjában… (miért nem tőle kölcsönöztünk 56-os „himnuszt, miért kellett erre egy idegen, 50 millió semmiért?!) És ott van a kevésbé ismert, nem hivatásos alkotók, szemtanúk, résztvevők visszaemlékezéseiben.

Ha ki kellene választanunk egyetlen olyan sűrű pillanatot a történelem hömpölygő időfolyamából, amikor nemzetünk megmutatta magát a világnak, nem kétséges, 1956 őszének néhány hete az. Ezt tudni elég a méltó emlékezéshez, hogy vigyünk hírt a csodáról, amely egyszer az életben adatik meg egy népnek,, hogy önmagára leljen, példát mutasson a világnak, s erjedést indítson el a gyarmatokon, a világban.

*

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket…

Gerendatöréskor szálka-keresőket…

Az uzsoragarast fogukhoz verőket…

A hitetleneket s az üzérkedőket…

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket…

Csak egy éjszakára…”

(Gyóni Géza: Csak egyéjszakára…)

Két 56-unk van. Van egy őszinte és nyílt, őszinteségében és nyíltságában tisztességes 56, ennek képviselői holtan vagy börtönben, vagy emigrációban végezték. És van egy szubverzív, szervezett 56, amivel megalapozták - beugrasztották - az őszinte és nyílt 56-ot. Ezt tükrözi az alábbi gondolatmenet.

Nekünk van ötvenhatunk!

 

Nekünk van '56-unk! Az egyik legjobb dolog, ami a miénk!

Ha eszembe jut, mosolygok, pedig rengetegen meghaltak és utána... De '56 csodálatos, mi vagyunk benne, bárki, aki kiment tüntetni, elszavalt egy verset, gyógyított sebesülteket, sőt, még a Molotov-koktélokat is mi dobáltuk, egyszerű emberek. Nem katonák, hanem járó-kelők, akik egyszer csak üvegekkel vették fel a harcot a tankok ellen, a világ legnagyobb hadserege ellen.

Felmásztunk a harckocsira és meggyőztük a vezetőt, hogy álljon át, lyukat vágtunk a zászlóba és úgy gyűjtöttünk pénzt a tér közepén, hogy senki nem vett el belőle, a kitört üvegű kirakatból se vitt el senki semmit.

Összefogtunk és pár napra győztünk! Ez a mi ünnepünk és nincs rá példa máshol!

Nem fogom elfelejteni a gyalázatot sem, ami utána történt. A hősök ezreinek tönkretételét, életek elvételét, nemcsak akiket kivégeztek; hanem akiknek elvették a szabadságát, a munkáját. Ezek az emberek sokszor teljesen egyedül maradtak, elhagyta őket a család is, aztán alkoholizmusba menekültek. Tönkretették őket. Ezt nem felejtem a biszkubéláknak.

De ma ünneplünk, magunkat ünnepeljük; és olyan büszke vagyok egyenként mindenkire, aki akkor élt és aki ma él, és dobog a szíve velem együtt a büszkeségtől!

Egy jellemző hozzáfűzés: Ha a politika tisztességes, egyenességre törekvő lenne, ha más mintákat mutatna, ha a hatalmi küzdelmek nem szentesítenék az eszközöket majd minden határon túl, nem lennének ilyen szintű egymásnak feszülések, egyszerűen azért, mert mások lennének a felülről jövő minták - a politikának, politikusoknak nagyon nagy a felelősségük ezen téren. Nincs nekünk, meg nektek!