Múltidéző: száz év: Ferenc József, a „felkent gyilkos” – hatvan év: a véreskezű szovjetista Kádár


„Ünnepelni fogom mindig e napot, melyen fönséged iránt való hű szeretetemnek és a magyar nemzethez való élénk ragaszkodásomnak nyilvános jelét adhatám.” Ki szónokolt eképpen a reformkor derekán, negyvennyolchoz közeledve: egy igaz magyar, az uralkodóházhoz is lojális hazafi? Meg fognak lepődni, ha ide kattintanak!

Hogyan szónokolt a reformkor derekán, negyvennyolchoz közeledve egy igaz magyar, az uralkodóházhoz is lojális hazafi? Valahogy így: „Ünnepelni fogom mindig e napot, melyen fönséged iránt való hű szeretetemnek és a magyar nemzethez való élénk ragaszkodásomnak nyilvános jelét adhatám.”

A fenti veretes szöveg, bármily meglepő, nem Széchenyitől, Wesselényitől vagy háromszoros nagyságú hazánk más jeles történelmi alakjától származik, hanem a későbbi „koronás hóhértól”, Ferenc Józseftől. Az ünnepi, a haza ragyogó jövőjéről is említést tevő beszédet 1847 októberében, István nádor beiktatási ünnepségén mondta el a kiejtésére igen ügyelő tizenhét éves főherceg. Első nyilvános magyarországi szereplése érthetően hatással volt a liberális reformellenzék vezéreire; benne fedezték fel hirtelen a vágyva vágyott nemzeti királyt, akinek jövendőbeli uralkodása magában hordja egy új virágkor lehetőségét. Kevésbé ismert ténye a történelemnek, hogy maga a későbbi nagy ellenség, Kossuth Lajos nem sokkal a forradalom kitörése előtt, 1848. március 3-án, a pozsonyi országgyűlésen szokásos dagályos nagyotmondásával úgy említette az alig 18 éves Ferenc Józsefet, mint akit „első föllépésekor e nemzet szeretete magáévá tett, egy fényes trónus öröksége vár”. Őszinte vágyszavaknak tűnhettek akkor csupán mindezek, hiszen nem is az ifjú főherceg, hanem édesapja, Ferenc Károly, az éppen uralkodó – a feladatai ellátására ténylegesen alkalmatlan – V. Ferdinánd öccse volt a trónörökös.

Mai felfogásunk szerint kegyetlen, rettenetes vérfürdővel kezdte s voltaképpen azzal (az I. világháborúval) fejezte be a svájci rablólovag, Rudolf (az első Habsburg-uralkodó) s utódainak hosszú uralkodását folytató I. Ferenc József. Nem gyűlöljük, különösebben nem is szeretjük, hosszú uralkodására esetleg fájdalmas nosztalgiával tekintünk, de csupán az Osztrák–Magyar Monarchia alatt elért fejlődés okán. Ennek „motorjai”, elképesztő mennyiségű magyar tudós, lángelme a liberális alkotmányos monarchia keretei között. Az OMM nem volt minden világok legjobbika, mégis: egyáltalán nem nevezhető a „népek börtönének”, kellő előre- és rálátással, körültekintéssel, összefogással akár egy újtípusú államkonglomerátum is születhetett volna Trianon helyett. Mondjuk, egy osztrák-magyar-cseh-horvát-szerb ötösfogat, vagy lengyellel, ukránnal kiegészítve hetesfogat vezette Kárpátia konföderáció. Amilyenről ma is születnek új értekezések.

S akkor minden nép egyszerre lett volna nemzete fia, egyben egy birodalom szereplője. S nem sok kis szegény, szerencsétlen, folyamatosan átvert Európa-széli számkivetett. A Monarchia csírája lehetett volna már akkor egy visegrádi 4-eknek, pontosabban annyinak (8-aknak, 16-oknak).

A száz éve, 1916. november 21-én elhunyt Ferenc József tevékenységét máig előszeretettel hasonlítják Kádár Jánoséhoz. Pedig a különbség óriási. Azonosságuk ennyi: mindketten külső katonai-hatalmi támogatással kerültek hatalomra, mindvégig a szuronyok hegyén ülve kormányoztak, középszerűek voltak, a bölcs elme szikrája nélkül. Az igaz, mindketten tök hülyék voltak a kultúrához, gazdasághoz, külpolitikához és szociálpszichológiához, nem voltak műveltek-csiszoltak, viszont szerettek vadászni s ál-magyarbarátot játszani. A népek pedig bedőltek e meséknek, mítoszoknak. 

Vérbe fojtott szabadságharc

Vissza históriás időkhöz: 1848. márciusa után hamarosan gyökeres fordulat állt be. Szinte napra pontosan kilenc hónap múlva, 1848. december elején az országgyűlés Kossuth kezdeményezésére trónbitorlóvá nyilvánította az Olmützben az uralkodást átvevő, a forradalom ellen szervezkedő udvari kamarilla élére álló, a Magyarországgal szembeni kemény kéz politikáját képviselő Ferenc Józsefet. A folytatás jól ismert: a (dekabrista mozgalom okán forradalomtól tartó és az európai uralkodókhoz kötődő rokoni szálak miatt) segítséget nyújtó orosz cár mega-hadseregével vérbe fojtott szabadságharcot addig páratlan megtorlássorozat, Haynau rémuralma, majd Bach abszolutista kormányzata követte. Magyarország önállósága megszűnt, területét megcsonkították és az örökös tartományok közé sorolták. A gyilkos Habsburgnak, véreskezű hóhérnak tekintett, Arany János által A walesi bárdokban megénekelt uralkodó gyűlölet tárgya lett nemcsak a magyar nép, de az arisztokrácia nem kis részének körében is.

Aztán valami lassan, először alig észrevehetően megváltozott. Az 1848-ról soha le nem mondó, de józan Deák Ferenc és köre kerekedett felül a honi Eljött 1867, a kiegyezés esztendeje, majd pedig szintén Ferenc József jogara alatt a magyar történelem egyik legsikeresebb fél évszázadnyi korszaka következett, a sokat emlegetett középkori dicsőségre emlékeztető. Nemcsak azért, mert az ország elitje egy nagyhatalom egyik felének képviselőjeként tevőlegesen beleszólhatott a nemzetközi politikába. Hanem azért is, mert agrárországból agrár-ipari országgá váltunk, és olyan gazdasági fellendülés indult útjára, amelynek öröksége máig velünk van, elegendő akár a századforduló nagy építkezéseire gondolni. A Monarchia iránti általános nosztalgia is ezeken a tényeken alapul.

Ferenc József halálának centenáriuma egybeesik másik nagy össznépi nosztalgiánk kezdetének kerek évfordulójával: az akkor még gyűlölt Kádár János – szintén trónbitorló, ám korona nélküli hóhér – hatvan évvel ezelőtt került hatalomra. A két pályaív úgy tűnik, egybevágó, hiszen a maga módján Kádár is kiegyezett a nemzettel, nyomában pedig biztonság, Illyés Gyula talányos szavaival „szélárnyékos időszak” következett. A kettejük közti párhuzam gondolata ebben a nyugalmas, szélmentes, de árnyékos periódusban, a hetvenes években merült fel először, sokan – nem függetlenül persze a korabeli suttogópropaganda hatásától – a boldog békeidők megismétlődéseként élték meg a rendszer delelőjét, a hozzá kapcsolódó Ferenc József-reinkarnációt pedig Kádár Jánosban fedezték fel. (Tény, hogy konszolidációra, nyugalomra, jólétre s jól-létre nagyobb energiával törekedhetne vége a mai kormány!) Joggal jegyzik meg a hasonlóságokból kiindulva a kiegyezést követő korszakkal, illetve az első világháborúval foglalkozók: ha Plutarkhosz ma írná meg a Párhuzamos életrajzokat, akkor Kádár János társa feltehetően Ferenc József lenne. Ez egyáltalán nincs így! S kiváltképp nincs így egy másik párhuzamkodással: ui.

Kádár politizálását, helyzetét egyébként szokás volt az egykori erdélyi fejedelmével, Bethlen Gáboréval is összevetni. Kétségtelen, hogy mindhárom politikai pályában találhatunk látszólag egy irányba mutató mozzanatokat, felfedezhetünk azonos jegyeket. Azért érdemes megállni ezen a ponton egy pillanatra, mert hármuk rövid összehasonlítása, a körülmények, eredményeik egymásra vetítése közelebb vihet a Ferenc József-jelenség megértéséhez.

Bethlen 1613-ban idegen erők, a Porta fegyveres támogatásával szerezte meg Báthori Gábortól a fejedelemséget, megválasztása a szultán képviselőinek fenyegető jelenlétében történt meg. A támogatás ára Jenő és Lippa várának átadása volt a töröknek. Amikor az utóbbi helyőrsége vonakodott kivonulni, maga Bethlen támadt haddal saját katonáira, hogy a feltételt teljesíthesse. Érthető tehát, hogy uralmának elején igen népszerűtlen volt az Erdélyben utóbb tündérkertet építő, gazdasági és kulturális felvirágzást, biztonságot hozó fejedelem. Az általa kiküzdött eredmények halála után is fennmaradtak, a gazdag örökség később II. Rákóczi György kalandorsága miatt ment veszendőbe.

A hármójuk közötti párhuzam ezen a ponton dől meg. Ferenc József élete egy, az ő közreműködésével kirobbantott, utóbb elvesztett, a Monarchiát is maga alá temető világháború kellős közepén ért véget. Egészen más okokból nem állja meg a helyét a királyt a pártfőtitkárral összevető felvetés. A különbség ugyanis, ha megkaparjuk a felszínt, óriási: míg Ferenc József érája a felzárkózásé, a felemelkedésé, addig Kádáré nemcsak a hanyatlásé, de a leszakadásé is. A dualizmus időszakában, ha csak a GDP utólag rekonstruált adatait tekintjük, kitűnik, hogy korábbi lemaradásunkat fokozatosan dolgoztuk le a társország Ausztriához képest: míg az egy főre jutó bruttó hazai termék 1870-ben az osztrák szint 66 százaléka volt, addig 1910-ben már a 77 százalékát tette ki.

Páratlan gyarapodás

Az egy lakosra jutó GDP a dualizmus békeidőszakában 52 százalékról 57-re emelkedett Nyugat-Európához képest Magyarországon. A növekedés ütemében később beállt változás drámai: 2001-re ugyanez a szám 37 százalékra zuhant a Nyugat, de ami még szembetűnőbb, Ausztria esetében is. A törést, mint a mély tudásra s elemzésre törekvő történésztekintély, Romsics Ignác akadémikus megjegyzi, nem Trianon hozta, hanem egyértelműen a szocializmus időszaka, a legjelentősebb leszakadást pedig a hetvenes évek, az a bizonyos kádári delelő. (Jellemző adat összehasonlításképpen: 1870-től az ezredfordulóig az egy főre jutó magyar GDP 6,8-szeresére, a velünk akkor hasonló fejlettségi szinten álló Finnországé pedig 28-szorosára nőtt.)

Kádár János pályaíve látszólag egybevág a Habsburg uralkodóéval, de a párhuzam több szempontból sem állja meg a helyét. A szocializmus leszakadást hozott, a kiegyezés felzárkózást.

Történelmünknek ezért is kivételes, tünékeny pillanata a Ferenc József-i időszak: fejlettségünkben ekkor közelítettük meg leginkább Nyugat-Európát. Ha ezt produkálná a jelenlegi rendszer, valószínűleg „nagy nemzedékként” vonulhatna be a nemzetemlékezetbe a mai politikai elit. Ennek persze egyelőre nyoma sincs!

Hogy utólag mégis többre becsüljük a nemzeti mitológiának Ferenc Józseffel ellentétben sajnos részévé vált „Kádár apánkat”, abban döntő szerepet játszik, hogy a pártfőtitkárral szemben a magát Isten kegyelméből uralkodónak tartó rideg, hivatalnoktermészetű Ferenc Józsefet egyáltalán nem befolyásolta a saját és rendszere népszerűsége. Sőt nemegyszer a vélt államraison érdekében ellene is dolgozott ennek.

Hiába reklámozta alakját a korabeli sajtó, hiába hirdették nagyságát alkalmi díszkapuk például a koronázás negyedszázados ünnepén olyan szövegekkel, hogy „a legelső magyar ember a király” vagy „boldog fejedelme csak boldog hazának lehet”, hiába adtak példának okáért olyan apróságról is, mint a király hurutos megbetegedése, napi aggódó helyzetjelentést a lapok, Gerő András történész joggal állapíthatja meg, hogy ennek ellenére sem válhatott igazi „magyar Habsburggá”, soha nem lett teljesen a „miénk”, mint akár a bécsi udvarban korábban csak „der kleine Rakoczi”-nak gúnyolt József nádor.

Az össz-Monarchia érdekeinek megfelelően Ferenc József ugyanis maga szabott határt a nemzeti király mítoszának. Nem azzal a ma is gyakran emlegetett ténnyel, hogy hálószobájában a szabadságharc leverésének témáját feldolgozó festményeket tartott – ez még egy uralkodónak is a magánügye –, hanem hogy felfogását a nyilvánosság előtt sem rejtette véka alá. Amikor például – Gerő hívja fel erre megint csak a figyelmet – Jansky tábornok a budai Szent György téren álló, a honvédség ellen a várat a császáriak élén védő Hentzi generális emlékművét megkoszorúzta, és ebből hatalmas botrány kerekedett Magyarországon, az uralkodó Janskyt előléptette, és nyugdíjaztatta az ügyről a magyar kormánynak panaszt tevő Edelsheim-Gyulai tábornokot. Örök sérelemként élte meg a hazai politikai elit hajlíthatatlanabb része, hogy Ferenc József jelenlétekor a királyi palota előtt nem a magyar trikolórt, hanem a fekete-sárga lobogót lengette a szél, és az uralkodó Magyarországon is ragaszkodott – a Himnusz mellett – a gotterhalte eljátszásához. A legfájdalmasabb tüskét a k. und k. hadsereg természetszerűleg nálunk is érvényes német vezényleti nyelve jelentette. Ennek megváltoztatása azonban a rendszeresen felmerülő magyar reformszándék ellenére is illuzórikusnak tűnt. Leginkább azért, mert a harmincéves háborúban a gátlástalan, hatalomvágyó katonai zseni, Wallenstein herceg által megteremtett közös haderőt több évszázados hagyományai alapján nem bármiféle nemzeti közösség vagy birodalmi eszme, hanem a dinasztiához való hűség tartotta össze.

Ferenc József halálával az első világháború kellős közepén azonban nemcsak a hadseregbeli bajtársi szellem, a sokat emlegetett nemzetek feletti esprit de corps indult lassú erodálódásnak, hanem a soknemzetiségű Monarchia összetartó abroncsai is érezhetően meglazultak. Ahogy Herczeg Ferenc emlékezéseiben írja, a császár-király jelenléte olyan természetesnek tűnt a Monarchia fölött, akár a napé; eltűnése hatalmas űrt teremtett, amelyet az ifjú utód, a jó szándékú és békevágyó Károly személye nem pótolhatott.

Se szeretni, se gyűlölni nem tudjuk

Az összeomlást az egykori uralkodóház trónfosztása, száműzése, tartós népszerűtlensége követte az utódállamokban, még a leginkább lojális Magyarországon is. Megrázó történelmi eseményeknek, a második világháborúnak, a szocializmus korszakának kellett ránk köszöntenie, hogy más szemmel nézzünk mi, egykori közép-európai alattvalók Prágától Bécsen át Zágrábig a Habsburgokra. Ebben alapvetően két tényező játszott szerepet legalábbis Magyarországon: egyrészt a boldog békeidők iránt megerősödő tartós nosztalgia, másrészt az immár birodalom nélküli trónörökös, a volt uralkodók közül intelligenciájával, bölcsességével messze kiemelkedő, 2011-ben elhunyt Habsburg Ottó népszerűsége. Ami nem volt annyira nehéz a számtalan féleszű, degenerált, szűklátó körűen nevelt, önző, kapzsi, dölyfös, erőszakos Habsburg között.

Hiába szelídült ugyan „felkent gyilkosból” még életében Ferenc Jóskává az egykori király, hiába az uralkodását övező nosztalgia, személyére máig erős ambivalenciával tekintünk. Sem elfogadni, sem elutasítani, sem szeretni, sem gyűlölni nem tudjuk: a csehek esetében a trialista állam megteremtésének elmulasztása, a magyarokéban pedig az 1849-et követő megtorlás emléke nem engedi máig a vele való teljes azonosulást. Halála legendás: a kötelességtudó uralkodó egyenruhában, íróasztalánál ülve várta az orvost és az utolsó kenetet feladó papot.