Meghalt Fidel Castro, mi lesz a kubai örökséggel?


Szóval, hová menetelt el a zsarnokűző, majd zsarnokká vált, viszont virtigli kommunista, Fidel Castro? Mennyország vagy pokol? Csak azért írunk róla, mert rengeteg tanulságot hordoz magában a Castro-jelenség, pl. azt, hogy a kommunisták sincsenek különleges anyagból, és világszerte (nálunk is) szépszámú és alakzatú utódaik dacára sem lehet teljes a világuralmuk, bár erősen törekszenek rá. Globaligazdiék konzekves ellenzéke, Kuba ereje: hihetetlen függetlenség- és szabadságszeretet, amiből nem kíván veszíteni. Sok minden mást viszont meg kell tanulniuk.

"Azért vagyok itt, hogy elmondjam népünknek, Amerikában élő barátainknak és a világnak, hogy ma, 2016 november 25-én, 22 óra 29 perckor meghalt a kubai forradalom főparancsnoka, Fidel Castro Rúz" - jelentette be remegő hangon Raúl Castro a National állami tévében. Bátyja halálának okáról nem mondott semmit. Annyit közölt még, hogy fivére akaratának megfelelően helyi idő szerint elhamvasztják, és a temetést szervező bizottság részletes tájékoztatást ad majd a gyászrendezvényekről. A temetés időpontja egyelőre nem ismert. "Mindig előre, a győzelemre!" - fejezte be tájékoztatását Raúl Castro. (Vannak vezetők, akik örökös harcban állnak. Gyanítjuk elsősorban önmagukkal, csak azután a világgal...)

Helyszíni jelentések szerint Fidel Castro halálának bejelentése után Havanna utcáit nem özönlötték el gyászolók, nyugalom volt a fővárosban. Az egyesült államokbeli Miamiban azonban - ahol a kommunista rezsim elől elmenekült jelentős kubai közösség él - sokan vonultak az utcára, kubai zászlókat lengettek, örömmámorban úszva táncoltak, fazekakkal és serpenyőkkel doboltak. Diktátort búcsúztattak. (?)

Mindig kedveltem az ellenvéleményeket. Íme, egy a frissek közül! „Kiváló vezetőnek” nevezte az elhunyt Fidel Castrót Justin Trudeau kanadai miniszterelnök a Comandante halála kapcsán. Trudeau apja, Pierre Elliot Trudeau néhai kanadai miniszterelnök barátjának tekintette Fidel Castrót, azt írta közleményében: „Noha ellentmondásos személyiség volt (ki nem az?) , mind hívei, mind becsmérlői elismerték a kubai nép iránti odaadását és szeretetét, a nép pedig hosszú időn át ragaszkodott a Comandantéhoz”. Ezt is írta Trudeau: „Legendás forradalmár és szónok volt, aki jelentősen felfejlesztette a szigetország oktatási és egészségügyi rendszerét. Apám nagyon büszke volt arra, hogy barátjának hívhatta, és amikor ő elhunyt, alkalmam volt találkozni Fidellel. (Fidelito az egyik koporsókísérő volt 2000-ben Pierre Trudeau temetésén. A NATO-tagországok vezetői közül az idősebb Trudeau volt az első, aki a kubai forradalom után - 1976-ban - ellátogatott a szigetországba, és ott egy alkalommal nyilvánosan éltette Castrót.) „Megtiszteltetés volt találkozni Fidel öccsével (Raúl Castro jelenlegi kubai vezetővel) és három fiával is, amikor nemrég Kubában jártam” - írta a kanadai miniszterelnök, aki az említett kubai hivatalos látogatáson magával Fidel Castróval nem találkozott. Bár Fidel Castro valóban nagy népszerűségre tett szert Kubában azzal, hogy a szegényeknek is hozzáférhetővé tette az iskolákat és a kórházakat, az ellenzéki hangok elnyomásával rengeteg ellenséget szerzett magának. Trudeau nyilvánvalóan sokkal elismerőbben szólt az elhunytról, mint a legtöbb nyugati vezető, akik vagy elítélték Fidel Castro jogsértéseit vagy szemérmesen kerülték a forradalmi vezető eme oldalát - jegyezte meg a Reuters hírügynökség. A kezdeti rokonszenv később átcsapott ellenszenvbe sokhelyütt -ez sem ismeretlen a (szociál)pszichológia ismert tétele ez. S a legproblémásabb az, hogy eleve a kiindulási pont hibás: nem empátiával, hanem a maguk szemszögéből szemlélik személyét a Castro-elemzők. Szomorú, hogy pl. nálunk (is) internetes főszerkesztő (vagy helyettes?) közismert frázisokat, iskolás tételeket mantráz mandinerből a HÍR TV vitaműsorában. De ha már így tesz, akkor kövesse azt a lenini tézist, miszerint "konkrét helyzet konkrét elemzése" a célravezető. Ugyan mit tehetett volna az a kubai, akinek nyakába zúdítottak minden időben mindenféle gyarmatosító átkot, és nem állt mellé sem Nyugat, sem Kelet, illetve keletnek az a része igen, amely az európai kontines-félsziget belső, tágasabb térfele s a Nyugat s az USA által hozzácsatolt "kapcsolt Részek"  voltak az idő tájt. Ma is aktuálisan terelgeti e volt béketábort a megmondó Nyugat a maga érdekei szerint.

Justin Trudeau közleményét megrökönyödéssel és gúnnyal fogadta több amerikai, köztük a kubai származású Marco Rubio floridai szenátor. Mi ebben a szokatlan? Az észak-atlanti – Washingtonnak farkcsóváló kör számára „nem a mi kutyánk kölke” volt Fidel Castro, és vice versa. Az Egyesült Államok és Kuba közeledésében Kanada is szerepet játszott azzal, hogy helyszínéül szolgált a titkos tárgyalásoknak, mielőtt 2014 decemberében bejelentették, hogy a két ország viszonya normalizálására készül.

Szóval, földi pályafutásának kilencedik évtizedében eltávozott Fidel Castro, aki évtizedeken át volt kubai elnök, miniszterelnök, a hadsereg parancsnoka, pártvezető. Jómódú értelmiségiből szocialista forradalmár, a népet felszabadító gerillából százezrek életét megnyomorító diktátor lett. Elűzött egy zsarnokot, majd maga is azzá vált. A harmadik világbeli országokért kampányolt (ma ki pártolja őket? A migránsszervezők?!) miközben csaknem kirobbantotta a harmadik világháborút. Szívügye volt a közegészségügy és az oktatás (világszínvonalúvá tette, a közellátást ingyenessé, a foglalkoztatottságot teljeskörűvé), de lévén forradalmár, katona, kommunista nem tette kizárólagossá a civil szabadságjogokat, kevéssé tűrte az ellenvéleményeket. Ami "természetes" azoknál, akik világmegváltó terveket szőnek.De hát tudvalevő, hogy a világot a kétezer esztendővel ezelőtt már megváltották... Az ellenzék kérdésére sem könnyű a válasz, mert ugyan a kételkedés, kérdezés lenne a dolga - ám konstruktív módon. Ennek fel- és beismeréséhez pedig elképesztő empátia és józan ész kéne. Miután egyik oldal sincs a bölcsek kövének birtokában, kínzó kérdés továbbra is. kell-é ellenzék, s ha igen, milyen és mekkora? Biztos, hogy kell egy nem-konstruktív vagy a hatalom által szervezett-támogatott kvázi ellenzék? Mit gondolhatott erről Fidel Castro? Ha ezt vesézzük, azt tartsuk szem előtt, hogy (s ez a lényeg!) Fidelito elsősorban és döntően kubai nacionalista volt, aki ha balol­dalinak számított is, kommunista azért lett, mert az Egyesült Államok túl közel volt, a Szovjetunió meg kellemesen távol. Életét arra tette fel, hogy hazáját felszabadítsa az elnyomás alól. Ez majd' hat évtizeden át sikerült is neki, bár valódi szabadságot, igazi jó­létet nem tudott teremteni - különben kedves,  szeretetre méltó - népe számára. Nagy kérdés, hogy ez elsősorban rajta, az Egyesült Államokon, vagy a zavarosban szívesen halászó Szovjetunión múlott-e.

„Minden kizsákmányoló, minden kiváltságos úgy gyűlölte a kommunista szót, mint a bűnt, elátkozták a kommunista szót, és éppen ezért, amikor Marx és Engels az új forradalmi elméletet nyújtó Kommunista Kiáltványukban, melyben az emberi társadalom és az emberi történelem tudományos magyarázatát adják, azt írták, hogy : „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”, akkor a kiváltságos osztályok valóban olyan igazi félelemmel tekintettek ezekre az eszmékre, mint a kísértetekre.” (Részlet Fidel Castro 1965. október 3-i,  a Kubai Kommunista Párt tagjait bemutató beszédéből)

Szocialista forradalmat ott lehet kirobbantani, ahol elég hajtóerőt adnak hozzá a kizsákmányoltak. Az ideológiai töltet viszont többnyire jómódú értelmiségiektől származik. Fidelito egy gazdag földbirtokos törvénytelen gyermekeként született egy cselédlánytól, de az apa hamarosan elvette az édesanyját, aki hét utódot szült az idősebb Castrónak, köztük Fidelt (1923. augusztus 23-án) és Raúlt.

Fidel ízig-vérig latin férfi volt, bőbeszédű, gesztikuláló, patetikus és olykor komikus, aki világmegváltó álmait ügyesen egyeztette össze a gyakorlatiassággal. (Kádár Jánossal ne hasonlítsa össze senki, mert Kádár nem ízig-vérig magyar, de még közép-európai sem. És se tanult, se művelt, se bőbeszédű, se gesztikuláló, se humoros, s egyáltalán vonzó, színes személyiség se volt! Ilyen alkatok nemigen jellemzik a magyar közéletet ma sem.)  Castro ugyan kegyetlenségeket elkövetett, de nem volt eredendően kegyetlen, és a szadista diktátorokkal szemben a teljhatalmat elérve nem fokozta, hanem mérsékelte az elnyomást. Fénykorában az életet habzsoló macsó volt, de idős korára környezettudatos, filozofálgató emberré vált, aki még a melegek elleni törvénytelenségeket is meg tudta bánni.  Élete úgy kezdődött, mint egy latin-amerikai szappanopera, és úgy folytatódott, mint egy gerillafilm.

A szigetország egyik legelőkelőbb gimnáziumában tanult; tanárai okos, tehetséges diáknak tartották, de őt főleg a sport érdekelte. A jezsuita nevelők a spanyol nyelvű katolicizmust felsőbbrendűnek tartották, mint a pénzközpontú angolszász világot; ez nagy hatással volt Castróra, s egyébként sem volt vak a szigetországban uralkodó állapotokra, elsősorban a szegénységre. 1945-ben beiratkozott a havanai egyetemre, jogi tanulmányokat folytatott. Azután feleségül vett egy gazdag polgárlányt, Mírtát, s népes familiát hoztak össze. S Fidel mindinkább a "nagy forradalom" ügyének szentelte életét.

Ehhez ennek előtte huszonévesen előbb Dominikában, majd Kolumbiában próbált meg fegyveresen harcolni az Amerika-barát diktatúra ellen, de mindkét vállalkozás kudarcba fulladt. Utóbbi kalandja azért figyelemre méltó, mert az ak­ciót Juan Perón argentin elnök kormánya szervezte meg. A fiatal Castro már ekkor erősen baloldali volt, Perón elnök pedig antikommunista. Ennél azonban Latin-Amerikában meghatározóbb az Egyesült Államokhoz való viszony, azaz az amerikai gazdasági és politikai befolyás szenvedélyes elutasítása és az ellene folytatott permanens függetlenségi háború. Ebben a frissen végzett kubai jogász és az argentin tábornok-elnök lélekben egyazon oldalon állt. Vajh, nálunk miért nem tudott kialakulni egy ilyen nemzeti elkötelezettségű, haza-központú, nemzetével együtt gondolkodó és cselekvő értelmiségi, valamint vezetői réteg, s miért az internacionalizmus és az akkor épp aktuális szovjet seggnyalás telepedett ránk?! (Ilyen hátsó fertály és hátsó szándék ma sem hiánycikk...)

Az is egyvetendő, hogy nálunk a közéleti előképekkel állandóan csak idióta ideológiai vitákba gabalyodunk. A nyugati felfogással szemben ott egyértelmű s nem árt emlékeznünk: Juan Perón (bal képen)  volt sok későbbi latin-amerikai politikus előképe. Szembeszállt az amerikai diktátummal, korlátozta az észak-amerikai mintákat követő közép­osztály kiváltságait, és látványos akciókkal támogatta a szegényeket. Liberális szemmel „populista” volt, de azok a milliók, akik a történelemben először tőle kaptak iskolai oktatást, ingyenes egészségügyi ellátást, némi önbecsülést, nem háborogtak az ilyesfajta populizmus ellen. A demokráciát pedig azért sem kérték rajta számon, mert az addig is csak szavakban létezett a számukra.

Fidel Castro radikalizmusában túllépett Perónon, több szabadságot vett el népétől, ugyanakkor szélesebb körben adott számára jó oktatást, egészségügyi és szociális ellátást. De alapjában véve ő is az a tipikus latin népvezér volt, aki az Amerika elleni szabadságharcot és a szociális igazságosságot a demokratikus értékek fölé helyezte. Nyilván őszinte hittel vallotta magát marxistának, de ez nagyon latin-amerikai, nacio­nalista szenvedéllyel átitatott marxizmus volt. Akik ma Európában tisztelettel gyászolják, s akik undorodva említik a nevét, egyaránt az egyik utolsó „kommunista vezetőt” látják benne. De amíg az Egyesült Államok nagyvállalatai, lob­bistái, diplomatái és helyben toborzott ügynökei továbbra is saját „hátsó udvarukként”, kvázi gyarmatként kezelik Latin-Amerikát, addig még számos hasonló népvezér tűnhet fel a térségben. Feltehetően ők már nem nevezik magukat kommunistának, legfeljebb szocialistának, de az ilyesfajta jelzőknél fontosabb vonásuk marad az Egyesült Államokkal szembeni nemzeti függetlenség kivívása és a szegénység mérséklése. Azt sem árt nem feledni: az USA gazdasága jórészt a latin-amerikai térség nyersanyagának és lakosságának csaknem két évszázados folyamatos kizsákmányolásával vált óriás­sá. Ha kellett, lefizette, ha kellett, puccsal megbuktatta és megölette a helyi vezetőket. Olykor, mint Panama esetében, új államokat kreált saját céljai érdekében, és a térség „banánköztársaságait” valóban a banánt termeltető United Fruit irányította. Ez a vállalatbirodalom buktatta meg puccsal és a CIA segítségével 1954-ben Guatemala demokratikusan megválasztott kormányát. Amelyet egyébként az a fia­tal Che Guevara is lelkesen támogatott, aki az amerikai puccs hatására vált aztán progresszív orvosból radikális gerillává. Egyébként 1952-ben Fidel Castro is elindult volna egy polgári reformer párt jelöltjeként a kubai választásokon, de ott már a választásokat sem tartották meg, az amerikaiak által támogatott puccsal Fulgencio Batista vette át a hatalmat. Meglehet, Kennedytől Obamáig több amerikai elnök is megpróbált javítani a Latin-Amerikával fenntartott viszonyon, ám a segélyek eltörpültek az onnan kinyert szuper extraprofit mögött, és a nagy vállalatbirodalmaik érdekeivel szemben végső soron minden amerikai politikus tehetetlen. Kubának különösen megalázó szerep jutott, hiszen az ország Batista alatt az amerikai maffia bordélyházaként szolgált. Castro mai legvadabb kritikusai között sincs senki, aki kétségbe vonná, hogy Batistánál kegyetlenebb és egyben korruptabb zsarnok még Latin-Amerikában is kevés akadt.

Ezért ott és akkor jó okuk volt arra, hogy belássák, demokratikus úton nem lehet megtörni az Egyesült Államoknak és helyi bábjainak a hatalmát. Ennek okán kötődött szoros, aztán eltávolodó szövetség Che Guavara és Fidel között. De Che-vel ellentétben Fidelt nem a szocializmus, hanem az Amerika-ellenesség hajtotta. Voltaképpen sikeresen ellenállt a világ csendőrének szellemi és anyagi gyarmatosító akaratával (nincs behódolás, idegenimádat, államadósság, adósrabszolgaság, hitelcsapda, Wall Street- és Bank of England függőség, bábkormány, bábhadsereg, kvázi ellenzék; hatalmi gyökerű másságtisztelet, család- és ifjúság-, egyáltalán közösségi értékrombolás!)

Az ifjú Castrot egyre jobban foglalkoztatták a kubai nacionalizmus, a szocializmus és az antiimperializmus kérdései; végül az összes energiáját a politikának szentelte, ami nála nem igazán karrierizmus, harácsolás, dölyfösség, a Tízparancsolat permanens megszegése, a 7 fő bűn buzgó gyakorlása volt, hanem megszállott hitbuzgalom,  elszánt tettvágy, melyek lehetnek előrevívő "rakéták", de torpedórombolók is... (Lásd Marx, Lenin, Sztálin...) Comandante Fidelito (ahogy többnyire szólították) ott volt, amikor a Dominikai Köztársaságban puccsot indítottak az ország diktátora, Rafael Trujillo ellen, és ott volt Kolumbiában, amikor 1947-ben kormányellenes harcok dúltak Bogotában. Még ebben az évben csatlakozott a Partido Ortodoxóhoz; az antikommunista párt reformokat ígért Kubának. A pártelnök, Eduardo Chibás az 1948-as választásokon a kormányzati korrupció felfedésével kampányolt, illetve azzal, hogy távol tartja a hatalomtól Fulgencio Batistát, aki korábbi elnökként a visszatérést tervezgette. Chibás erőfeszítései kudarcot vallottak, a szövetségeseire sem számíthatott; egy rádióműsor élő adásában lőtte agyon magát, amiért nem tudta megtartani az ígéretét. Jobb felső kép: Jó diktátor - holtig tanul. Hm... egy vezérnek sem árt, ha tanult, művelt, tájékozott, eszét és nem a zsebét nézi... Ilyen pedig elenyésző számban fordul elő, mint a fehér holló, de legalábbis a havasi gyopár.

Castro Mirta Díaz Balarttal, kötött házasságot, aki egy gazdag kubai politikuscsaládhoz tartozott. A házasság jobb életkörülményeket és politikai kapcsolatokat jelentett Castrónak, de egyre jobban elmélyült Marx munkásságában is. Úgy döntött, megpályáz egy széket a kubai kongresszusban. Csakhogy bekövetkezett, amitől Chibás tartott: Batista 1952-ben puccsal megszerezte a hatalmat, eltörölte a szabad választásokat. Castrónak nem maradt sem politikai mozgástere, sem pénze, amiből eltarthatta volna a családját.

Batista Amerika-párti diktatúrát épített ki, ami az antiimperialista Castróra úgy hatott, mint a bikára a vörös posztó. Saját szervezete, a Movimiento (Mozgalom) 1953. július 26-án megtámadta a Moncada-laktanyát, Kuba második legnagyobb katonai támaszpontját. A felkelés elbukott, a résztvevőket megkínozták, majd tárgyalás nélkül kivégezték. Castro tárgyalása egy kórteremben zajlott. A később szokásos többórás szónoklataihoz hasonlóan itt négyórás védőbeszédjét a következő szavakkal zárta: La historia me absolverá!

Vagyis: a történelem igazolni fog! A tárgyaláson Castrót 15 év börtönbüntetésre ítélték, de (a később is szokásos több órás beszédeihez hasonlóan terjedelmes) szónoklata nyomán a népszerűsége megugrott, és Batista az Egyesült Államok nyomására kénytelen volt kegyelmet hirdetni. Castro 1955-ben elhagyta Kubát, és Mexikóba szökött, de a forradalmi eszméiről nem tett le. Ellenkezőleg: öccsével, Raul Castróval, és elvtársával, a szintúgy felső körökhöz tartozó származó s tehetős családból származó, majd "világforradalmárrá" (értsd: elszánt, közönséges nemzetközi terroristává "fejlődött") Ernesto Che Guevarával megszervezték a Július 26. Mozgalmat. Hozzáláttak a pénzgyűjtéshez és a katonai felkészüléshez.

Castro máig töretlen népszerűsége a sikertelen puccskísérletek ellenére is egyre nőtt. A mérsékelt ellenzék idővel az ő oldalára állt, míg maga Castro a radikális baloldaliak felé húzott. A szocialista országok számára ez megkönnyítette a döntést: innentől fogva támogatták Castro hatalomra jutását. Batista 1958-ban szükségállapotot hirdetett ki, és elhalasztotta a választásokat – válaszul Castro totális háborút indított. Batistát a térség diktátorai fegyverszállítmányokkal támogatták, de hiába volt 12 000 katonája, Castro 1000 gerillája taktikai előnyben volt az általuk jól ismert terepen. A mozgalom végül 1958 szilveszterén, a Santa Clara-i rohammal aratott döntő győzelmet: a forradalom után Batista elhagyta Kubát, és vissza sem tért. Az ideiglenes kormányt 1959. február 16-án váltotta fel Fidel Castro uralma.

 

 

 

 

 

 

A hatalomátvétel véres és könyörtelen volt. (Hol nem?) A beszámolók szerint mintegy 2500 közkatonát végeztek ki; Che Guevara késő éjjelig fennmaradt, hogy számolatlanul írhassa alá a reakciósnak bélyegzett foglyok halálos ítéleteit. Tízezreket küldtek munkatáborokba. Ez a Che a jelképes hős, forradalmi ikon?! Nem inkább elvakult-szadista, tömeggyilkos terrorista?! Dehogynem! S akkor kérdés: miért húzzák magukra az anarchista, folyamatos konfliktusokba keveredő, megosztó karakterű Che-t ábrázoló pólót sokan?

Az Egyesült Államok akkor még nem ellenezte a változásokat, és Castro is nyílt levélben biztatta Kuba meglátogatására az amerikai turistákat. Hamarosan azonban hozzálátott az ültetvények, bankok és vállalatok államosításához, amit az USA már nem nézhetett tétlenül. 1960-ban embargót vezettek be, majd 1961 januárjára minden diplomáciai kapcsolatot megszakítottak Kubával. Attól tartottak, a vörös forradalom a térség más országaira is átterjedhet. Nem is volt alaptalan feltételezés, elvégre Che Guevara végsőkig hitt a szocializmus exportjában, amit Fidelito sem tartott volna szűk határok között. Mint kelet- és közép-európai rokon elvtársaik, ám ezek inkább a zsebükre ügyeltek! De közülük lényegében csak a magyar elvtársak voltak internacionalisták, "béketáborbeli" tettestársaik először voltak nacionalisták, sőt soviniszták, s csak azután nemzetköziek.

A gazdasági blokáddal az USA - s persze politikai bűntársa, a CIA - létrehozott egy szovjet érdekszférát, Floridától 150 kilométerre. A következményekkel persze számolt, de úgy tervezte, hogy kihúzzák a méregfogat - vagyis eltávolítják Castrót a hatalomból. 1960 márciusától a CIA Guatemala és Nicaragua területén 1500 emigránst képzett ki egy inváziós akcióhoz. Azzal számoltak, hogy a disznó-öbölbeli partraszállás után az emigránsok eljutnak a jól védhető Escamblay-hegységig. Elnyúló küzdelemre számítottak, de a CIA remélte, hogy a lakosság az emigránsok oldalára áll, az USA pedig jó ürügyet kap a katonai beavatkozásra.

Bal képen: Akár a mi 56-os lányunk... Kubában ma sem áll távol a nőktől az aktív hazaszeretet, amely a fegyverforgatáshoz való értést is magában foglalja. Értelemszerűen emellett elsősorban természetes nőies nők... Nincs ön- és világmegváltó otromba feminizmus, van viszont család- és gyermekközpontúság. Meg tánc, huncut mosoly és csók... Végtére is egy viszonylag jól megőrzött természeti környezet öleli őket körül. Amit irigylésre méltó módon megőriztek amolyan félparadicsomi állapotok áldásainak. Ezért is vonzó turisztikai célpont Columbus óta... (Itt szállt partra először Amerikában.)

Miután az '59-ben hatalomra került forradalmárok földreformot vezettek be, államosították a bankokat és nagyvállalatokat, külpolitikailag pedig a Szovjetunió felé nyitottak - mindezzel sértették a csakis önmagára kényes amerikai érdekeket, az Egyesült Államok gazdasági embargót rendelt el Kuba ellen, majd 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat. Válaszul Kuba egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait a szocialista országokkal s elfogadta a Szovjetunió segítségét, amely a kubai cukor fejében kőolajat szállított Havannának.

A J. F. Kennedy elnökölte Egyesült Államok megkezdte a katonai intervenció előkészítését is, a Központi Hírszerző Hivatal (CIA) Guatemalában 1500 kubai emigránst fegyverzett fel és képzett ki. 1961. április 15-én hat kiszolgált, kubai felségjellel ellátott B-26-os amerikai gép Nicaraguából indulva bombázta Kuba városait és repülőtereit.  Április 17-én az emigránsok partra szálltak a sziget déli partján, a Zapata-mocsár nehezen védhető vidékén fekvő Cochinos-(Disznó)-öbölnél, 160 kilométerre Havannától. A támadás két ponton, az elkeskenyedő öböl belső végén és a bejárat keleti partjainál indult.

Az invázió szervezői által kidolgozott változatok közül a legrosszabb esélyeket felvázoló is azzal számolt, hogy egy tekintélyes csoportnak sikerül elérnie a közeli Escambray-hegységet, ahol védelmi pozíciót alakíthatnak ki és segítségért folyamodhatnak az Egyesült Államokhoz. Abban is bíztak - mint kiderült, hiába -, hogy a lakosság a partraszállók mellé áll és Castro-ellenes felkelések robbannak ki. Az intervenció gyorsan és látványosan kudarcba fulladt: Kennedy amerikai elnök a bombázásokat követő nemzetközi tiltakozás miatt leállíttatta a légi támogatást, így a kubai légierő elpusztította az utánpótlást szállító hajókat. A szovjet harckocsikkal és csehszlovák könnyűfegyverekkel felszerelt kubai hadsereg három nap alatt megsemmisítette az expedíciós erőket, amelynek tagjai közül 120 meghalt, a többiek csaknem valamennyien fogságba estek. Fidel Castro kormánya április 20-án bejelentette a támadás leverését.

A foglyok közül ötöt - még a forradalom előtt elkövetett tetteikért - fél év múlva kivégeztek, sokat hosszú börtönbüntetésre ítéltek, több mint ezret élelmiszer és gyógyszerszállítmányok ellenében visszaengedtek az Egyesült Államokba. Castro győzelme kemény csapás volt Kennedy elnökre, míg Kuba számára a csata, amelyben véderejének 156 embere vesztette életét, sorsdöntő eseménynek bizonyult. A forradalom szocialista irányú fordulatot vett, felgyorsult a közeledés Moszkvához. 

Így tehát a CIA szerzett egy jó barátot a Szovjetuniónak. Azaz: a szovjet hírszerzés és haderő támogatásával a hazájukat védő kubaiak, katonák és civilek Castro vezetésével hosszútávú diadalt arattak Uncle Sam felett. Kennedy pedig nem csekély hadi veszteséggel s még hatalmasabb arcvesztéssel szállt ki az incidensből. Kuba végleg a hruscsovi Szovjetunió szövetségesévé vált. A feszültséget tovább fokozta, hogy a szovjetek 1962-től nagy hatótávolságú rakétákat telepítettek Kubában, amivel csapást mérhettek volna az USA-ra. Balra: Commandante Castro Nyikita Hruscsov szovjet vezetővel: Magasba lendült kezük nem ismeretlen a históriában: itt és most (hic et nunc) Venceremos! Vagyis: Győzedelmeskedünk!

Ez azután diadaldallá lényegült, mint a Guantanamera. "Egyenes derékkal jöttünk..." S ezt követően ez Guantanamóra torzult... Ami súlyos politikai, sőt értelmi fogyatékosságokra mutat rá - mindmáig. Az következő két kép az USA által létesített-fenntartott, hírhedt guantanamói camp (láger) "névjegye"...

A kubai rakétaválsággal elkezdődtek a hidegháború legforróbb hetei. A katonai vezetők és a CIA napokon át győzködték Kennedyt, hogy indítson támadást Kuba ellen, de erre nem volt hajlandó. Október 21-én a briteket, majd az egész világot tájékoztatta a konfliktushelyzetről, másnapi tévébeszédében pedig az amerikai lakosságot próbálta megnyugtatni a feszült helyzetben. Az amerikai haditengerészet még aznap blokádot vont Kuba köré, aminek a megsértése azonnali háborút provokált volna ki. Még sosem tűnt ilyen közelinek a harmadik világháború, mint akkor. Kennedy ekkor jól taktikázott, ugyanis a nyilvánosság bevonásával megszűnt a patthelyzet, és az ENSZ közvetítésével a két szuperhatalom megkezdhette a tárgyalásokat. Október 26-án a szovjetek felajánlották, hogy lebontják a kubai rakétaállásokat, ha az USA garantálja, hogy nem nyúlnak a kommunista Kubához. Kennedy abba is beleegyezett, hogy leépítik a Törökországban fenntartott amerikai rakétabázisokat, ahonnan közvetlen csapást mérhettek volna a Szovjetunióra. Október 28-án Hruscsov bejelentette a rakéták hazaszállítását; a válság ezzel véget ért.

Forradalmi kivitel Latin-Amerikába

Castro dühöngött, amiért a két szuperhatalom az ő feje fölött kötötte meg az alkut, de nem sokáig tétlenkedett. 1965-ben összevonta a Kubai Kommunista Pártot a saját forradalmi szervezetével; természetesen ő lett a pártelnök. Jó ideig pedig miniszterelnök és hadsereg-főparancsnok is. A vezérek, vezetők már csak ilyenek: önmaguk hite szerint mindenhez értenek... Többnyire persze az derül ki, hogy voltaképpen semmihez sem konyítanak, de akkorra már vagy megbuknak, vagy elpatkolnak, avagy még inkább: elpatkoltatják őket. A történelemben megszámlálhatatlan ilyen idióta önjelölt kivagyi "király" tündököl. Tündöklés és bukás - hervadhatatlan öröknóta (Lásd Shadows gitáregyüttes.) Persze nincs ez másként az élet egyéb területein sem: statisztikailag az egy főre eső tehetségtelen vezető száma min. kettő...

Az USA félelmei beigazolódtak: Castro teljes gőzzel támogatta a szocialista forradalom exportját - csak éppen nem az Egyesült Államokba, hanem latin-amerikai és afrikai országokba. Bár a szovjet kormány továbbra is támogatta Kubát – a cukorexportjuk jelentős részét a szovjet tömb országai vásárolták föl –, a sikertelen beavatkozások komoly terhet róttak a kubai gazdaságra.

Az Egyesült Államok beleegyezett, hogy nem próbálják megdönteni a Castro-rezsimet, ám a CIA többször is megpróbálta eltenni láb alól a pártelnököt. A kubai hírszerzés szerint legalább 638 merényletet kíséreltek meg ellene. Mindennel próbálkoztak: robbanó és tbc-vel mérgezett szivarral, gombafertőzött búvárruhával és maffiaszerű leszámolással... Castro élvezte a helyzetet; mint mondta, ha a merényletek elkerülése olimpiai sportág lenne, egy csomó aranyérmet szerzett volna. E kísérletek a legócskább-gagyibb hollywoodi gengszterfilmek világát idézik, de valódi CIA-tisztek tervelték ki és próbálták meg végrehajtani. A legromantikusabb Marita Lorenz esete: Castro egykori szeretőjét azzal küldte vissza Kubába a CIA, hogy mérgezze meg a kubai vezetőt. Marita azonban Havannában ellágyult a régi szerelemtől, felfedte a tervet Castro előtt, aki patetikus gesztussal kezébe adta a pisztolyát, hogy ha akarja, ölje meg. Fidel ekkor nyilván élete nagy, romantikus szerepét játszotta el, a latin férfiét, aki az imádott nő kezébe helyezi az életét. Viszont ezek után visszaengedte Marita Lorenzet az Egyesült Államokba, amit egy Sztálin-típusú diktátor sohasem tett volna meg.

A Castro-rendszer sajátosan, latin-amerikásan értelmezett szocializmusa  sok évszázados gyarmati sorscsapásait, elmaradásait persze nem tudta, nem tudja behozni egyhamar, de kétségkívül számottevő eredményeket ért el.

(Csak úgy mellékesen: nálunk nincs szegénység, elmaradás? Az elszegényedés, a megélhetés, a munkahely-vesztés gyötrő félelmeiről nem is beszélve! Még jó, hogy kikapcsolhattuk magunkat - mondjuk - a Tanú vagy a Csinibaba c. filmekkel, a rockzenével. Egy ízben a javarészt tudatmódosításra bevetett, együgyü sémákra fabrikált jenki filmek helyett egy kubai vígjátékot sugárzott a tévé egy amerikai migráns rokontól kapott dollárörökségért ügyeskedő kubai családról - csatakra könnyeztük magunkat a nevetéstől, annyira eredeti, emberi volt. Akár magyar vagy pl. szerb film is lehetett volna (lásd a Duna-menti cigányok életfilmjét, a Macskajaj-t egy  fiatal párról és fölöttébb firnyákos nagypapáról, egyáltalán egy nagycsaládok alkotta különös közösségről Kusturicza konzseniális, valóságszagú és vérbő humora révén végig élvezhető alkotásában, amelyet számtalan díjjal ismertek el nemzetközi szinten.)

 

 

 

 

 

 

 

 

A régi szép időket, az egyedülálló, hamisítatlan karibi, kubai stílust, hangulatot, életérzést zenében páratlanul közvetítő, világhírű Buena Vista Social Club (Havana) együttes többször járt nálunk is. Mi eredeti (2013-ban) kubai környezet után 2014-ben a Margit-szigeten csodálhattuk megint cirka három éve a Budapesti Nyári Fesztivál keretében. Fenti fölvételünkön a sokszínű zenekar "magjának" tagjai láthatóak, középütt az örökifjú Omara.

A mai kubai életet Magyarországról nézvést olyasminek képzelhetjük el, mint az 1980-as évek "gmk-s" ún. velünk élő szoci időszakát - latin-amerikai stílben, a könnyed, salsa, rumba, tangó ritmusú, színekkel, illatokkal, zenével. A fegyveres felkeléssel hatalomra jutott s hosszú életűnek bizonyult Castro-rendszer sajátosan értelmezett ún. szocializmusa alatt több mint tízezer iskolát és rengeteg kórházat nyitott. Az e szolgáltató nagy alrendszereket érintő folyamatos korszerűsítés nyomán igen magas szintre emelte. Kuba mindenki számára elérhető, ingyenes egészségügye, gyógyszergyártása világszínvonalú; idejárnak tanulni orvosképzésre É-Amerikából is! Az írástudatlanság 2 százalék (Magyarországon jelenleg 30% fölött van a funkcionális analfabetizmus – egy Klebelsberg Kuno, Hóman Bálint és az ún. cucilizmus után!), a csecsemőhalandóság 1,1 százalék alá csökkent. Pszichiátriai osztályok csak névleg vannak, ui. a szigetországban jószerével ismeretlen az idegesség, a depresszió s mindenféle lelki-idegi betegség, az öngyilkosság és a válás is roppant ritka. Viszont természetes a vegyes házasság (nem lehet visszaélni s handarikázni rasszizmussal), ennek köszönhetően szintén természetes a „kendermagos” lurkó. Egyáltalán: rengeteg a gyerek! Még spanyolul is áldásnak nevezik, isteni adománynak s a legnagyobb földi boldogság forrásának tekintik.

Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy az egészségügyi ellátás, az oktatás, a tömegközlekedés a kubaiak számára teljesen ingyenes és kimondottan jó színvonalú, a kedvességről és a Rákosi-korszak máig húzódó hálapénznek hiányáról nem is szólva! Kubai egészségügyis föl sem fogja, ha hálapénzről hall, maga a fogalom sincs szótárukban. Az oktatás ugyanez: nem lehet iskolatípusokkal, tankönyvváltozatokkal ügyeskedni! Ellenberger a tanári tekintély nagyon is kézzelfogható! Társadalmilag hangsúlyozott.

Tény, súlyos gond a szegénység, van jegyrendszer  és sorbanállás ma is. De mindezt alig árnyékolja be a szegénység, valami hihetetlen mély gyökerű függetlenség- és szabadságszeretet, jó kedély, nyitottság, nyugalom (csak szótárból ismerik a depressziót!), ezáltal igen magas (a magyarnál 17,5 évvel hosszabb!) átlag életkort élnek meg. Magnana, azaz majd, holnap, nyugi a leggyakoribb szavuk. (Mint az oroszoknál a szicsasz.) S diktatúra ide-oda, a családot védik sok a gyerek, tisztelik az időseket, az iskolát és a munkahelyet (teljeskörű a foglalkoztatottság, az iskolázottság, az egészségügyi elláts, a közbiztonság!) Ez a latinos életkerekség a szemrevaló nőkben is megmutatkozik: lapos fenekű nincs köztük csakis csupa gömbölyded és életvidám lány- és asszonynépség...

Meglehet, az első időkben üldözött ellenzéknek sem kell már nyugtalanul hánykolódnia, a papoknak sem aggódniuk: meghatározott módon működhet mindenféle egyház, létezhet ellenzék, van internet stb. Józan belátás szerint sokkal több kárt okozna ott is a saját érdekében kizsákmányoló, népbutító globaligazdi által dömpingelt határtalan, szabályozatlan, lassaiz fair módra gyeplőtlen, személyiségromboló fogyasztói zombi s egyéb élet- és kultúrmocsok-áramlás. Nem?

Annak idején sokan elmenekültek Kubából, hogy az alig 150 kilométerre lévő Floridában kezdjenek új életet. A nyolcvanas években Castro még rá is erősített a trendre: az elmebetegeket, börtönlakókat és nemkívánatos személyeket hajóra pakolta, és útnak indította őket Amerika felé. A buzikat egy szigetre telepítette.

Socialismus o muerte - szocializmus vagy halál

A Szovjetunió összeomlását a szocialista államszövetség széthullása követte, de Castro még ekkor is kitartott. Az oroszok segítségére ezután nem számíthatott, viszont az olcsó importolaj és a rájuk rohadó exportcukor megroppantotta a gazdaságot; Kuba piacának 85 százaléka gyakorlatilag eltűnt, így kilőtt az infláció és a munkanélküliség. Castro arra kérte az amerikaiakat, hogy oldják fel az embargót, de erre nem voltak hajlandók.

Mivel a szabad piac nem segített, kénytelen volt megteremteni azt: lazított a viszonyokon, engedélyezte a vállalkozást, elfogadott fizetőeszközzé tette az amerikai dollárt, és a turizmust is bátorította. De a jelmondata változatlan maradt: „Szocializmus vagy halál.” Mellesleg: milyen választási lehetőséget kínált Észak-Amerika vagy a Nyugat? Az újabb gyarmatosítást? Amit miránk is ránk lőcsöltek "rendszerváltás" ürügyén, jól előkészítve, rózsadombi paktummal lemutyizva, az egész fordulatot a nemzet nélkül lepacsizva végrehajtva? Ezzel ágyaztak meg a "demokráciának". Olyan is lett, amilyen... Persze ha rosszak a számok, a képlet, hogyan jöhetne ki jó eredmény? Színtiszta matek. Megvezetett millióknak is. 

A kétezres évekre Castro egészsége megromlott, így 2006-ban öccsére, Raúlra (bal kép) ruházta át a vezetői szerepet – kezdetben csak helyettesként, majd 2008-tól véglegesen. 2011-re Castro a pártfőtitkári pozíciójáról is lemondott; a választásokat Raúl nyerte meg. Majd nyitott: végigjárta a lehetséges szövetséges államokat is, tágaabbra engedte a gazdasági vállakozást (elsősorban a turizmus terén).

A Comandante-nek többször is halálhírét keltették. Épp ezért élt meg magas kort? Az általa testvérének tekintett és vele közösen 36 országot tömörító, pánlatin-amerikai államszövetséget létrehozó Hugo Chavez 2006 szeptemberében látogatta meg. (Jobb oldali kép)

Ekkoriban már sem az ország irányításában, sem a világpolitikában nem vállalt jelentős szerepet, de a fél évszázad alatt szerzett befolyása megmaradt. Az elmúlt években találkozott Mahmud Ahmedinedzsád iráni elnökkel, illetve az országba látogató Benedek és Ferenc pápával. És bár Barack Obama - több mint 80 év után első amerikai elnökként - nemrég Kubába látogatott, ám nem találkozott Fidel Castróval. Nem mintha a Comandante ezt a szívére vette volna. Mint írta: „Nincs szükségünk semmilyen ajándékra a birodalomtól.” Oppsz, nesze neked demokráciaexportőr, gyarmatosító globalizmus! (Vagy inkább galibalizmus?)

A kubai Capitol (alsó kép) nagyobb, mint az amerikai.

 Ennél csak a karibi gyöngyszem szigeten élők honszeretete, büszkesége és nyugalma több, fenségesebb és szilárdabb. Ez még a művészetekben sokszínű és gazdag kubai kultúra olyan tájain is megmutatkozik, mint a testfestészet. Köszönhető mindez a havanai nemzetközi repülőtérnek is nevet adó José Marti nemzeti költőnek - ő a kubai Petőfi, aki érzékenyen ézékelte a természeti és az emberi szépségeket. De buzgón és kiemelten okítják a tanárok a nebulóknak hazájuk tömény szabadságharcos történelmét, irodalmát, művészetét. Számos művet kell ismerni - fejből!

Castro termetes, jó kiállású férfi volt, szívesen mutatkoztak vele ismert személyek, művészcsillagok, írók.

Szemükben a kubai társadalmi modell a nyugati baloldal számára példaértékű és reménykeltő volt. Fidelitot a kor "új emberét" köszöntötte Fidelben Maria Vargas Llosa, Gabriel Garcia Marquez, Italo Calvino, Marguerite Duras, Juio Cortazar, Jean Paul Sartre, Simone de Beauvoire. Fidelito világszinten ismert " államilag szentesített barátságot" ápolt  volt a Kubába telepedett Ernest Hemingway-jel, aki itt írta Az öreg halász és a tengert. Az író halála után házát Fidelito személyesen minősítette múzeummá (képünkön) , amit azóta is államilag tartanak fenn turista célpintként. Allen Guinsberg, Susan Sonntag, Norman Mailer "új esélyként" tekintett Castrora. Aki a szovjet rendszertől eltérő, de az amerikai hiénakapitalzmussal kiegyezni nem akaró erőt képvisel. Viszont nyilván nem rajongott érte - a kezdetben még Castrót támogató - Herberto Padilla költő és Armando Walladares költő, akit börtönbe is záratott, majd francia nyomásra kiengedett az Államokba. 

Remek társalgónak tudták, természetes humorérzékkel. A politikán kívül másik szenvedélye azonban a sport, a tenger és a szivar volt (Kuba a fantasztikusan finom szivarokról és rum, táncairól is kiváló országimázst tudhat magáénak. A jobb oldali kép arról árulkodik, hogy némely "kedves vezetőnek" - vadászat, álszemérmesen rejtett fényűzés - mellett szokása volt az odakacsintás is. Mert juj, de népbarátok, közvetlenek vagyunk, ugyebár!

Fidelito Castro Comandante 90 évet élt, jóval többet, mint a létező szocializmus, amelynek egykori huszadik századi, évtizedeken át regnáló első emberei közül utolsóként halt meg.

Kuba Castro-nélküli jövője? Ottjártunkkor azt az általános hozzáállást szűrtük le, hogy nem kérnek globaligazdiból, sem az amerikai álomból", de a nyugati „jóléti demokráciából” és a visszatérő emigránsok lenyúlásából sem. Van egy olyan, elsősorban 30–40-es korosztályú, erőteljes menedzseri, gazdasági képzettségű és felfogású katonatiszti, értelmiségi réteg, amely nem adja föl kiváltságait és föltehetően továbbviszi a castrói örökséget. Minden bizonnyal kevésbé uniformizál, sokallta inkább reformizált formában.

Kuba jövője máris napirenden!

Fidel Castro csak néhány órája hunyt el, a legfontosabb, egyben legizgalmasabb kérdés az: mi lesz most Kubával Fidel nélkül? Milyen forgatókönyvek léteznek a Fidel utáni életre, ezek közül melyik lép életbe a halála után?

 

 

 

 

 

A környező világtól hermetikusan elzárt szigeten mindig is tisztában voltak azzal, hogy egyedül nem tudnak megmaradni, ezért a néhai Fidel is készült erre az eshetőségre. A Szovjetunió és a szovjet tábor felbomlása utáni évtizedekben a kisebbik Castro fivér, az országot 2008 óta elvileg irányító Raúl végiglátogatta azokat az államokat, amelyek ellenséges viszonyban álltak az amerikaiakkal – Szíriát, Líbiát, Iránt, Észak-Koreát és Kínát –, és tanulmányozta is a rendszerek tartósságának okait.

Szíria és Líbia már nem lehet követendő példa, de Irán és Kína igen, már csak azért is, mert ez a két ország gazdasági modelljével bizonyította, hogy képes ellenállni az amerikai nyomásnak, és lakossága képes alkalmazkodni a gazdasági kihívásokhoz. A kubaiak egy része ezzel ellentétben csak most tanulja újra a félig-meddig igazi, de egyelőre védett piaci körülményeket – az utóbbi időben elkezdett gazdasági reformokkal. A legfontosabb persze politikailag az, megáll-e Raúl a saját lábán. Egyelőre semmi értelme belpolitikai nyitással, netán bármiféle többpártrendszer kialakulásának lehetőségével számolni. Inkább a Kubai Kommunista Párt átrendeződését, belső mozgásait érdemes figyelni. Mostanra az „ifjabbik” Castro fivér a megújulás jegyében jóval fiatalabb miniszterekre és vezetőkre cserélte a párt és a kormány legfontosabb kádereit, tagjait. Értelemszerűen már a saját embereit ültetve a vezető pozíciókba. Ugyan, ki ne így lépegetne a politikai sakktáblán?

Kulcskérdés az utód személye is: ki léphet Fidel, majd az őt váltó, immár 85 éves Raúl helyébe? Fidel hat fia közül Alejandro (képünkön jobbra) az idén májusban közölte, hogy testvérei közül senki nem vágyik politikai szerepre, kizárta tehát az utódlásban való részvételüket és a „dinasztiaalapítás” lehetőségét is. Ezen a téren Raúl Castro egyetlen fia, Alejandro Castro Espín jöhet számításba, akit a kubai emigránsok a folytonosság képviselőjeként tartanak számon. Nem is járnak messze az igazságtól, mert a 41 éves mérnök Alejandro nemzetközi kapcsolatokból is kapott képzést, s mindez arra is utalhat, hogy talán egy újabb latin-amerikai elnökdinasztia formálódik. Ezt erősíti, hogy amikor Obama és Raúl tavaly Panamavárosban találkoztak a VII. Amerikák csúcstalálkozóján, ő is részt vett a tárgyalásokon.

Feladták a leckét Amerikának. Ami a diplomáciai kapcsolatokat illeti: Kína immár tíz éve támogatja Kubát, miközben Vlagyimir Putyin nemcsak elengedte Kuba tartozásait, hanem 2009-ben jelképes üzenetet is küldött Washingtonba: Havannában is épült egy ortodox katedrális.

Feladták a leckét az Egyesült Államoknak. Alig két év telt el azóta, hogy Barack Obama, a leköszönő demokrata elnök és Raúl Castro bejelentette: 53 év elteltével helyreállítják a diplomáciai kapcsolatokat (a jövő héten pedig már a közvetlen repülőjáratok is elindulnak a két ország között), mert biztos arra számítottak Washingtonban, hogy ezt a döntő lépést használhatják fel a kétoldalú viszony teljes rendezésére.

Ehhez azonban a demokratáknak, azaz Hillary Clintonnak kellett volna nyernie november 8-án, nem Trumpnak – állítja több elemző. Az építőipari mágnás csapatában ugyanis vezető szerephez jutottak a Kuba-ellenes tábor hívei. Ezt igazolja, hogy a leendő elnök bevette a stábjába a Kubával szembeni blokád egyik keményvonalas támogatóját, Mauricio Claver-Carone-t. Ő pedig már nemegyszer kritizálta keményen írásaiban Obama Kuba-politikáját. Arturo Lopez-Levy (Nocsak! Még egy „kubai”?), az Egyesült Államokban élő kubai politológus azt reméli, hogy Trump is belátja, egyáltalán nem érte el célját a Kuba ellen több mint ötven éve bevezetett embargó, és a szigorítások helyett inkább további nyitásra van szükség, mert a többi versenytárs, például Kanada és az Európai Unió is ugrásra kész. Mire? Az idejét múlt, önző, szűklátókörű, önáltató, bérenc és haszonleső politikájával, antidemokratizmusával, antihumanizmusával? Ugyanakkor eleddig egyetlen lépést sem tett Kuba karanténba zárása, vagy pl. Guantanamo náci támaszpontjának felszámolásáért. Be kellene látni végre: csak békére, együttműködésre van szükség és nem világ csendőrére; továbbá turizmusra, közös vállalkozásokra és fesztiválokra - és nem hazudozásra, puszta frázisokra, ígérgetésekre! Lőporbűz és vér helyett borra, buja parfümre, ínyenc étkekre, táncra, ölelésre... És nem managna...!