Magyar karácsony: karácsony = ’solymárok ünnepe’


Az igazi, nagy ünnepek a sámánhit szertartásai szerint a napjárással összefüggő, állandó ünnepek voltak, mint a karácsony. A Karácsony ünnepe az ősi hitvilág legnagyobb napjai közé tartozott, épp úgy, mint a kereszténységnél az Ige megtestesülésének földi születésének legszentebb megemlékezése. A sámánperek folyamán sokszor felbukkan a vallató kérdés a pogány magyarság ünnepeire vonatkozólag, sokszor pedig a tanúvallomások egy-egy elejtett mondata világit rá a karácsony fogalmára, mint egy titokzatos, misztikumba burkolt, keletről hozott kincsre. A karácsony az ősi hitvilág mélyértelmű és a sámánok által megáldott napmadarak, így a kerecsensólyom, a turul ünnepe. Áldott, békés, bejglis, boros, kegyelemteljes Karácsonyt kívánunk minden kedves KILÁTÓ-olvasónak!

Karácsony szavunk a sajátunk, egyáltalán nem szláv szó!  Csak azért magyarázzák bele aszlávot, hogy ezzel is tovább gyengítsék a magyar öntudatot, amelynek rég föl kellett volna ébredni félezer esztendős kábaságából. Ha megszabadulna a "polkorrekt" és egyéb politikai tudatmódosító szerektől (drogoktól), megélhetési maffiapolitikusoktól s nem másoktól várná a "szendegés" félbeszakítását, átváltván azt önálló, saját gondolkodásra, cselekvésre, összefogásra - akkor nem lenne ilyen munkahely-, megélhetés-, biztonság- és jövő-kiszolgáltatott! Akkor észrevenné, hogy egy globaligazdi által fenntartott, tehetségtelen, hiú, helyezkedő, hazudozó, harácsoló, áruló bűnbanda élősködik rajta, hívják is bármilyen pártnak vagy vezetőnek, főnöknek és sleppnek! Ne vakulj, magyar! Ébredj, magyar! Erről is üzen Karácsony. MInden évben. Minden úton-módon. Már "csak" értő fülekre, agyakra és szívekre vár...

A téli nappihenővel egybeeső ünnep szimbóluma a kozmogónikus, égen lejátszódó és az emberi képzeletet ősi idők óta izgató változásoknak. A téli napjárás ekkor a legalacsonyabb és az éltető fényforrás mintha lázas, bágyadt beteg lenne, amíg december 21-e után lassan új erőre kap. A puszták népe, a természet ölén felnőtt és annak erőivel viaskodó ember, ismerte ezeket a természeti jelenségeket és az ,,animizmus" szellemsokaságának tarka hadából jelképeket választott ezen Napfordulatoknak megszemélyesí­tésére.

Karácsony szavunk egy a sok közül, amelynek az etimológiáját az eddigi szófejtő szótárak az ismeretlenek közé sorolták. A sámánjegyzőkönyvek reményt adnak a szó jelentésének megfejtésére, vagy legalább is ésszerű magyarázattal megközelítik rejtett értelmét.

A sámánhit legnagyobb ünnepe a karácsony volt. Így vallotta 1245-ben Dala fia Undo perében Rufus segesvári polgár: „Krisztus születése ünnepén, a régi magyarok, a sólyom ünnepét tartják...”. Obol várjobbágy szavai szerint pedig: ,,Ekkor (karácsonyról van szó) a sólymokat vadászatra eresztik és sok nép viszi oda madarait, amiket a sámánok megáldanak...". Kisszer Mihály szerint: ,,...a régihitüek Urunk születése napján tartják a sólyom ünnepét." Agota özvegy, Ithe sámánról vallja a következőket: „Amikor karácsonykor a fiatalság az első, új sólymokat felrepteti, szokott énekelni és buzdítani az ifjúságot, hogy ezeket a dolgokat soha emlékezetéből kivesz­ni ne hagyja...". A felsorolt vallomástöredékek számos ilyen példával szolgálnak, de van egy nagyon fontos közöttük, a nagy sólyomünnep ősi nevét is közlő adat: II. Moys, Simon fráter és a kisebb testvérek rendjének orvos tagja, János jelenlétében kivizsgálásra utalt Boksa védelmére felsorakozott tanúk egyike, egy bizonyos Kozma, a következőket mondja: „in festo falconnarium vulgare karasun dicto...” - a solymárok ünnepén, amelyet népi nyelven karácsonynak neveznek.

Folytatván Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció c. művének tételeit: ez az adat tanúskodik feltevésünk mellett, hogy a sólyom madár és karácsony ünnepe között belső tartalmi és jelképes kapcsolat áll fenn. A solymászat magyar földön nagyon népszerű volt. Az erdős, berkes falvak népei friss vadhúsról gondoskodtak ezzel a hasznos népi szórakozással, de egyúttal társadalmi jelentőséget adtak neki azzal, hogy a fiatalságot ezzel a sokszor szenvedélyig fokozódó és szórakoztató időtöltéssel lekötötték. A sámánok a felsorolt adatok szerint ténylegesen részt vettek a solymászat szokásának ébrentartásában és évenként éppen a sólyomünnepnek neve­zett téli napforduló idejére tették, amikor a mezők, rétek nem adtak munkát a szorgos legényhadnak és így nyugodtan szentelhették idejüket erre a nemes kedvtelésre.

Miután a sólymok nevei és fajtái nincsenek feltűntetve, a leginkább ismert, személy-, család- és földrajzi neveinkben előforduló kerecseny sólyomra kell gondolnunk, annál is inkább, mert Kézai Simon, aki maga is solymár volt, már ebben az időben, mint nagy közkedveltségnek örvendő vadászmadarat említi a „kerechet” sólymot.

Kézai Simon adata a „kerechet” sólyomról nagyon sokat foglalkoztatta már eddig is nyelvészeinket és ornitológusainkat... Nyelvészeink sajnálatos és megrögzött szokása egy-egy ismeretlen szót, amelynek nem tudnak gyökeréig tapintani, egyszerű gesztussal szláv szomszédaink nyelvkincsébe utalni, ahonnét - szerintük - a magyarság legelső kultúrszavait merítette. Így történt, amint láttuk a kerecsen szóval is... A megállapítást sokan nem vették végleges eredmény gyanánt, hanem tovább kutattak a szó eredete és jelentése után... A nagy vitába bele szólt mélyérzésű nyelvészünk, Czuczor Gergely is: „A Kerecset, illetőleg Kerecsen szó minden íze magyar elemekből áll s egész szerkezete számos példával bizonyított magyar nyelvhasználaton alapszik, úgy hiszem, senki sem fog magyar eredetijén kételkedni.”

A Habsburg-légből kapott, szedett-vedett, ma már a digitális genetika, számítástechnika stb. eredményei nyomán is tudományosan tarthatatlan finnugor elmélet képviselői, sok ellentmondás után, részleteredményekre szorítkozva, inkább hagyták aludni a kerecsen körül képződött vihart, mert az eredmény végső formája számukra minden körülmények között lesújtónak látszott. A törökös nyelvészek és őstörténetkutatók kapták fel tehát újra a témát: Kuún Géza hatalmas tanulmányában sorolja fel az eddig felszínre került magyar és külföldi kerecsen-adatok egy részét, Vámbéry Ármin pedig főképp a csagatáj nyelvhasonlítás munkamenetével tárt fel egész sor török, ősi madárnevet, amelyek hangzásilag teljesen azonosak a kerecsennel, ámbár az ornitológusok szerint az általa említett madarak nem bizonyos, hogy sólyomfajhoz tartoznak. Bálint Gábor pedig a mongol népek madárneveihez kapcsolta a kerecsent és a hasonlata meglepő azonosságot mutat a Karaczaghai sólyomfajta nevével. Vámbéry szintén említ hasonló madarat Karcsa néven.

A kultúrszó vándorlása néptől-népig, nyelvtől-nyelvig, felcsigázta a nyelvészek szenvedélyét, akik egész irodalmat hordtak össze igazuk bizonygatására. Ebben az esetben a kerecseny szó, amely Kéza krónikájában mint az ősi magyar szókincs egy szép gyöngye került a terítékre tehát, de a sok „pro és kontra” véleménynek utolsó zárószavát még egyik fél sem mondta ki. A tudománytalan finnugor elmélet – leginkább megélhetési - hívei ma is töretlenül hirdetik, hogy az orosz kölcsönszó az egyetlen megoldás, pedig minden észszerűség az ó-török népek felé utal. Nyelvészeti vonalon nem érdektelen két újabb adatunk, mert mint látni fogjuk, a történelmi adatok minden kétséget kizárólag a keleti törökség terébe visznek minden elfogulatlan kutatót. Az URSS Tudományos Akadémia 1925 évi Ornithológiai értesítője Souschkin professzor rendezésében kiadta az Altáj hegység és környékének madárfaunájáról szóló gyűjteményét. A gyűjtemény legérdekesebb adata szerint a kerecsen madár ezeken a részeken, de főképp az Ob folyó völgyének egy erdős részén fészkel nagyobb mennyiségben, amely földrajzi részt Charics-nak neveznek. Tehát, vagy a madár adott nevet a völgyrésznek, vagy megfordítva. Mindenesetre a kerecseny madár nem kizárólag az Ural-hegység sólyommadara, mint azt a finnugorok földrajzi háttérként kisajátítani akarják, hanem az Altáj-hegység környékét övező vidékeken is szívesen tanyázik, de mint látni fogjuk, Magyarországon is költ.

Egy másik adat a kerecsen „kultúrszó” földrajzi elterjedésére, a kelet-indiai Bihar tartomány területén még ma is nagy népszerűségnek örvendő a solymászat, főképpen a Biró, Munda, Karria, Kavar és Bokta törzseknél, ahol a nagy sólyomfajták pettyes változatát, amely a mi vadászsólymunkkal azonos, „karichan”-nak nevezik. A mondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a kerecsensólyom neve és kultusza honfoglalás előtti időkből származik, és úgy nyelvészeti, mint földrajzi elterjedés alapján a törökség kultúrkincséhez tartozik. A „kerecseny” név tehát az ősi, Altáj-vidéki hún és török népek kultúrközösségében élő elő­deink szókincséhez tartozott, nemcsak nyelvészeti kutatások alapján, hanem a madárfauna földrajzi körülhatárolása szerint is. A történelmi segédtudományok jelzett két ágához még hozzátársul a címertan is, amelyet Roheim, Gombóci és Schenk használtak fel az ősi Turul szimbólum eredetének feltárására... Ballagi a turulmadarat említette, mint a hunok, főképpen Attila szimbólumát, pedig a kerecsen is éppen olyan régi, sőt tisztség megjelölésre, mint névadó, jóval megelőzi a magyar fejedelmek attilai örökségét, a turult.

Eredetkutatóink mellőzték az említett történelmi analógiák alaposabb kiértékelését, pedig ezek a párhuzamok nemcsak meglepően azonosak, hanem feltűnő nagy számban fordulnak elő. Érthető ez a tartózkodás, mert eredetlegen­dáink legősibb darabjai kívülálló értékként szerepelnek a finn-ugor elmélet érdekkörein. Ezekkel a hasonlat-vizsgálatokkal csak tovább gyengítették volna hipotéziseik amúgy is nagyfokú vértelenségét.

Kézai Simon szerint az Árpádok örökölték az Attila-féle turulmadarat, mint nemzetségi, szent jelképet. Ezt mondják Anonymus és Kálti Márk, sőt Thuróczi János is. De vajon eszünkbe jutott-e tovább kérdezni, hogy ha a törvényszerűség erejével ható kettős királyság Árpád idejében is létezett, akkor az uralkodótárs, vagy másod-fejedelem tartott-e magának nemzet­ségi szimbólumot a nevezetes sólyom madarak közül? A feleletet már sokan megadták a kérdés első részére, hiszen a kettős királyság eszméjét - mint biztos tényt állítják - a kazároktól vettük át. Az sem új, hogy Árpádnak volt egy uralkodótársa, aki a jelek szerint a névleges fejedelem volt. Ez a társfejedelem csak keveset szerepelt és a krónikák alig-alig emlékeznek meg róla. Anonymus a maga korában már irányított történelmet” írt, krónikájában csak az Árpádok, vagyis a turulok szerepeltek, mert ekkor már a társuralkodók ősi szokásjogon alapuló intézménye korszerűtlenné vált és már Anonymus korában nem volt tanácsos vele foglalkozni.

Árpád társuralkodója Cursán [Kurszán] volt. 886-ban az Aldunánál felkeresi őket, mint a „turkok fejeit” a bizánci császár követe, hogy rábeszélje őket Simon bolgár király megtámadására. Georgius Monachus kifejezetten megemlíti a két nevet egymás mellett: Cursan és Arpád. Anonymus is megemlékezik róla a hét vezér felsorolásánál... A hét vezér felsorolásában ugyanis mint negyedik tagot a Kundu nevet említi és nem feledkezik meg arról, hogy fiát Kursánt is felsorolja.

Szem előtt tartva, hogy az ősmagyarságnál a felvonulási, felsorolási, települési vagy az ülési sorrend bizonyos törvényszerűség szerint történt - mint azt László Gyula oly nagy hozzáértéssel kifejtette - akkor okvetlenül szemünkbe ötlik a, hét vezér közt középen álló név, a Kündü vagy Kundu, aki az ó-török vagy hun Napnak a nevét viselte és valójában a tényleges, elsődleges király volt. Tőle jobbra a „uj-bghu” és a „b-jghu" (jobbág - balág) foglaltak helyet egyenrangú felekként, de ezért a „primus inter pares” első az egyenlők között - mégis a kündü - a nap szimbólumát viselő névleges fejedelem. Anonymus Kündü vezér neve után megemlíti a fiát, Kursánt, akinek a szállásbirtoka a honfoglaláskor Ó-Buda volt, tehát az ország közepe, sőt ennek a fia is, a szintén sólyom nevet viselő Kartal birtokai még mindig, a település-történet tanúsága szerint, az országközép. A kündü név török eredetét ma már senki sem vitatja. A turfáni ó-török szövegekben is, mint nap szerepel. A kazároknál őelőtte vitték a napkorongot, mint a névleges napkirály szimbólumát és minden bizonnyal ez lett volna magyar földön is a helyzet, de az Árpádok már az egyenesági öröklődéssel adták át a trónt fiaiknak, mellőzve a török ősnépek oldalági, nagybátyai öröklődési rendjét.

Hogy a magyar krónikákban nem szerepel a Kursán név, az krónikásaink egyszerű, alkalmazkodó óvatosságán múlott... A korabeli krónikákban - Anonymusra gondolok - a Turul sincs megemlítve, ami viszont abban leli magyarázatát, hogy Szent István, aki Patrona Hungariae-nak ajánlotta fel országát és az ő képét tette zászlajára, nem tartotta kívánatosnak, hogy az ősi Turul "totemjelvény" vagy nemzetiségi szimbólum, mint pogánykori hagyomány szerepeljen és így jó időre tilalmazták a név használatát. Ezért feltűnő, hogy bár a Turul ősi soron számon tartott eredetlegendánk legszentebb madara mégis csak 1237­ben fordul elő mint birtokrév, mint személynév pedig 1239-ben és akkor sem királyi vér, hanem csak a zalai vár Csanád nevű jobbágyának a fia, Turul viselte. Pár évtizedes eltolódással ugyanez a helyzet a kerecseny névvel is. 1255­ben fordul elő, mint gelsei Rajk birtokának a neve és csak 1274-ben fordul elő, mint személynév, bár előkelőbb környezetben, Kerecsen - homo regius”, királyi ember. Ettől kezdve azonban a Kerecseny nevű falu- és családnevek sokkal gyakoribbak, mint a turul jelképesek.

A Kurusán-Kerecsen közti hangtani különbségekre kár szót veszíteni... Egyébként a kiejtési rejtelmekbe burkolt szavak, amelyek a Kinai Annalesekben a húnok történetéből fennmaradtak, megemlítik a húnok fejedelmének nevét, amely nem személyt, hanem tisztséget jelöl és ez Shiratori szerint: Ku-sa-han - királyi cím. Szerinte a koreai félszigeten még ma is „kursán” a fejedelmi, vagy királyi cím. S miután a vadászmadár totemjelek révén a kínai fal tövéig jutottunk, nem érdektelen megjegyezni, hogy ugyan­csak a tudós sinológus adata szerint a királyfit, ifjú fejedelmet a hunok kínai átírásban Shao-wa - Csoba - Csaba névvel jelölték, amelynek pontos jelentése ’sas-, vagy sólyomszerű madárfióka’.

Elfogadva a kerecseny madárnév szerepét őstörténelmünkben, lényeges lépést tettünk népünk ősi szokásainak megértésében is. ősapáink a solymászatot magukkal hozták Azsiából és kedvtelésük, a kellemeset a hasznossal egybekötve, évszázadokon át bizonyos misztikummal vette körül a madarak nevelését...

A solymászat középkori elterjedéséről már többször tettünk említést. Maguk a magyar keresztény papok is foglal­koztak ezzel a vadászati ággal, bár az inkvizició törvényei tilalmazták. A „Falconarii", a solymárok, vagy madarászok (aucuparii, aucupes) külön foglalkozási ágat alkottak és saját ispánjaik voltak. II. András egyik 1231-évi oklevele szerint a szatmári Madarasfalván a királyi solymároknak kötelessége volt az állatállomány ellátása mellett, a kékesi erdő felvigyázása és a széna gyűjtése. Voltak királyi solymárok még Tordán és a Bodrog-megyei Gyopol községben is a 13. század folyamán. Buda közelében Solymár volt a falujuk, míg Pozsony megyében Solymos-Karcsa, Nyitrában Halla falva. Voltak Liptóban is solymárok, akik a király birtokát képező falvakban laktak, Hevesben pedig Domoszló falván éltek nagyobb csoportban. De nemcsak a királyaink, hanem az egyháziak is tartottak solymárokat. Így adott II. Béla 1138-ban a dömösi prépostságnak négy solymárt, akik a papság solymait gondozták. Volt a Csanád nemzetségnek is solymárfalva Sonkolyoson és a Bertény nemzetségnek a biharmegyei Solymos faluban.

A solymászat ilyen országos elterjedtsége mellett a kerecseny avatás napja valóban országos ünneppé változott. Mélyebb jelentőséget azonban sokkal messzebb kell keresnünk az ünnepnek, mint az egyszerű kellemest és hasznost összekötő népi szórakozás. A sólyom madár a Mezopotámiáig visszanyúló nap-kultusznak a madara volt. Az ősi, legrégibb és szinte a teremtés hajnalának derengő tisztaságát idéző sumir világ ötezeréves távlatából ragyog a minden életet és jogot jelentő Samas isten, akinek a papjai kezdetben maguk a királyok, később a sámánok és madaruk, a sólyom. Csupa szimbólum az „animizmus", a sámán­hit jegyében. A nap, mint mondtuk, decemberben, a „solsticio” naperő forduláskor a régi hit szerint megújul saját ere­jében. Ilyenkor viszik és röptetik feléje a fiatal sólyom madarakat, akik eddig bőrszemellenzőikkel, a sötétség rabjai voltak, most a fény forrása felé röppenhetnek, magukkal vive többezer éves kultusz ismeretlen áldóimáit, amelyek a sámánok ajkáról elhangzottak. Ezt az ünnepet nevezte a pogány papság, a sámánok rendje kerecseny ünnepnek, mely a mai karácsonnyal időben is egybeesik.

Érthető, hogy tilalmazták a sólyom áldását, hiszen a kereszténység nem tudta saját képére és hasonlatosságára átformálni, mint annyi ősi pogány szokást. A karácsony az ősi hitvilág mélyértelmű és a sámánok által megáldott napmadarak ünnepe.