Irgalom, szeretet Szent Ferenc erdélyi árvaházaiban


Erdély árvább, mint valaha, s a mongol, oszmán, osztrák dúlástól még árvább, s a legárvább 1920, Trianon óta és egyre inkább az. Nyilván a megszálló román kisantant hatalom félti a nagyantanttól kapott, majd féktelen rablási vágy, elnyomás, lassan százéves magyar-, s egyáltalán idegenüldözés színterévé változttatott elcsatolt magyar területeken. A nagyvilág hallgat. Most olyan ölelésekről szólunk, amihez nem fűződik semmiféle számítgatás...

 

Bácskaság, Bánát, Délvidék, Felvidék, a Trianon előtt sosemvolt Burgenland/Őrvidék és Kárpátalja, vagyis ötmillió magyar, kinek hangját nem hallja a nagyvilág. Anyaországi köldönzsinór, ölelés pedig nincs. az emberi, kisebbségi jogokért sem. Csángófölek máig nincs magyar nyelvű katolikus egyháza a hazai egyház sem segít. 

De hál' istennek, akadnak olyanok, akiknek nem kell nógató szó. Önként, örömmel segítenek elszakított "tejtestvéreinken".

„Kedves Angyal! Szeretettel köszöntelek Tusnádfürdőről, a Szent Ferenc Alapítványtól. VI. osztályos, 12 éves vagyok. Van három testvérem. Az én hobbim a sportolás és a kézműves-foglalkozások. És szeretnék kérni tőled egy gitárt és egy kicsi édességet. Előre is köszönöm a kért ajándékokat. És kívánok neked boldog karácsonyt és kegyelmekben gazdag újévet!”

A fenti pár sort egy erdélyi árva kislány írta az angyalnak, „akitől” 11 éve kívánhatnak a Szent Ferenc Alapítvány házaiban élők. A kívánságok az ötletgazda Érsek Emese bírónő és több segítője segítségével jutnak el olyanokhoz, akik örömmel teljesítik a kéréseket.

Nagyváradra, a Szent Angéla gyermekvédelmi központba tartunk, hogy részesei lehessünk, amint eljutnak az ajándékcsomagok a gyermekekhez. Az ebédlő falán körben fényfüzér fut, az egyik sarokban fenyőfa áll, alatta megannyi doboz. A teremben nemcsak a bent lakó gyermekek ülnek a megterített asztaloknál, hanem azok a segítők, tanárok is, akik egész évben áldozatos, önzetlen munkával támogatják a gyermekek fejlődését, tanulását.

– Imádkozzunk azért, aki fényt, szeretetet, együttérzést hozott életünkbe, és azokért, akik segítettek e ház lakóin – mond rövid köszönetet Kiss Albert apát, kanonok. A gyerekek Berci atyája ezután arra kéri az összegyűlteket, hogy kört alkotva fogják meg egymás kezét, és mondják el a Miatyánkot.

Megkezdődik az angyal ajándékainak kiosztása. Barbi kap elsőként egy hatalmas dobozt, akkorát, hogy alig tudja elcipelni. Az ajándékért szólított gyermekek mindegyike átöleli Csilla nénit: a legkisebb lakó, a hétéves Denisza nem is az ajándékát kéri előbb, hanem egy nagy ölelést – mintha soha nem akarná nevelőjét elengedni, úgy szorítja a kislány Bartos Csillát. A gyerekek megvárják, amíg mindenki megkapja a csomagját, azután egyszerre látnak a kibontáshoz.

Nórát kérdezik a többiek, mit kapott az angyaltól: „Még nem tudom, ilyenkor csak boldog vagyok.” – Ó, épp ez volt az álmom! – kiáltja örömében a 12 éves Eduárd, akinek dobozából egy villogó kerekű gördeszka kerül elő. Barbi újonnan kapott rénszarvasos mamuszát próbálgatja – egész este nem kerül le a lábáról. A váradi ház kis lakóinak minden kívánságát egy Budapest melletti községben élő házaspár teljesítette, akik nem szeretnék felfedni kilétüket.

A gyerekek és a vezetők készítettek Berci atyának egy párnát, amelyet az árvaház lakóinak fényképe díszít. De nem csak ő kap a figyelmességből, jut Fehér Éva és Rozina Erzsébet matematika-, Harácsek Klementina fizika-, Botos Zita angoltanárnőnek, továbbá Rácz Rozi néninek, aki korábban e házban élt családjával, s aki rengeteget segít a gyermekeknek. Kapott ajándékot Bruncsák Gyöngyi, a Romániai Máltai Szeretetszolgálat váradi elnöke és Krajnik Norbert, aki egész évben adományokat szervez, sportolni viszi a gyermekeket, s még a karácsonyi paszulysalátát is ő készítette. A ház vezetésére szintén gondolt egy angyal (egy rendszeresen adományozó nagyváradi hölgy), aki porszívóval lepte meg Bartos Csilláékat.

Amíg a gyerekek a játékokat próbálgatják, mi a felnőttekkel váltunk pár szót. Szabó Péter Magyarországról érkezett, Bartos Csilla mellett ő a ház másik vezetője. Péter azt mondja: amíg idehaza élt, a felnőtteknek próbált segíteni, kevés sikerrel, s mivel jó ügyet szeretett volna szolgálni, Bihar megye határon túli oldalára költözött, Váradon lelte meg azt a helyet, ahol a gyermekekért tehet valamit. Bartos Csilla – aki 19 évesen tudta meg, hogy őt is örökbe fogadták – elmeséli, egy támogató budapesti házaspárnak köszönhetően idén végre ki tudták cserélni az ablakokat, ahogy a magyar pár segítségével szigetelték le a padlást is. Ma 13 gyermek él itt, 7-től 21 évesig. Szerény körülmények között, ám családias hangulatban.

Közeleg az est vége, a lefekvés ideje. Másnap, aki teheti, hazalátogat, vannak azonban, akikért soha nem jönnek. Sokan kerülnek a mélyszegénység miatt árvaházba, sőt az alapítvány kötelékében él olyan gyermek, aki négyéves koráig hajléktalanként élt szüleivel. Ám a legtöbben más okból kerülnek családjuktól távol: sokak édesanyja, amikor új párt talál, előző kapcsolatából született gyermekeitől egyszerűen megválik. Másoknak külföldre mennek dolgozni a szülei, és – mielőtt elutaznak az országból – rokonoknál hagyják a gyermekeket, akik aztán hamar rájuk unnak, és árvaházba adják őket. Itt egyre jobb körülmények között élhetnek, hiszen 2016-ban már állami támogatásban is részesült a nagyváradi árvaház.

 

 

 

 

 

Bartos Csilla 2012-ben egy csíksomlyói lelkigyakorlaton találkozott Böjte Csabával, aki felkérte, vezesse a leendő váradi házat, amelyet akkor kapott meg a ferences szerzetes alapítványa az orsolyita nővérektől. Csilla igent mondott, még ha nehéz feladatra vállalkozott is. A ház ugyanis szinte teljesen üres volt, a legtöbb bútort a Facebookon szerezte adományokból, de még a kazánt és a tüzelőt is. Azóta berendezkedtek, egy termet még kis kápolnának is kineveztek, ahol minden este imádkoznak, és megbeszélik a nap eseményeit.