Szilveszter, Újév – megint kicsit másképp…


Na, már megint jövök a „másképp”-nézeteimmel! Igen, ilyenkor szoktam azt érezni, hogy megyek szembe a tömeggel… azért hiszem, hogy vannak még olyanok, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, és akik rendszeresen ár ellen úsznak! Úgy érzem, ez az utolsó hónap rendesen el lett szúrva. Amúgy is vágtázó életünk az év végéhez közeledve nem lenyugszik és számot ad, hanem bedobjuk a gyeplőt a rohanó lovak közé és… hajrá! (Enikő XI. levele)

Miután szétvásároltuk magunkat, aztán kifulladásig takarítottunk, és rohangáltunk rokonokhoz, barátokhoz, fogadtunk vendégeket megcsodáltuk az új, idei karácsonyra kapott méregdrága műszaki cikkeket, ékszereket és jótékonykodtunk, igazán tartalmas és fárasztó ünnepeket tudhatunk magunk mögött. Fáradtan bezuhanunk a fotelbe, felnézünk a fára… és érezzük, na, ez is megvolt. Kipipálva. Aztán eljön 27-e, és ismét nyitnak a boltok! Hurrá, gyerünk! Olyan giccsesen kisarkítottnak tűnik mindez, ugye? Pedig hát… bizonyosan ismerünk ilyeneket a környezetünkben, és valljuk be, néha magunk is a mókuskerék rabjaivá válunk.

A szilveszter közeledtével pedig hirtelen mindenkinek parancsszóra jó kedve kerekedik. Az amúgy szürke hétköznapokon összehúzott szájjal, komor tekintettel közlekedők is euforikus vidámsággal szelik az utcákat. Mert most az van, hogy buli van! Előkerülnek a mosolygós buli-arcok, és egy napra mindenki nagyon „hepi” lesz. Sütünk-főzünk, lakást díszítünk, valahova mindenképp menni kell, vagy hozzánk jöjjenek, csak pörgés legyen, mindenképp, hogy majd mondhassuk, milyen jót buliztunk… Mert nincsen baj a vidám összejövetelekkel, a régi fogadásokkal, hiszen számtalan szeretnivaló népszokásunk, hiedelmünk kapcsolódik ehhez az ünnepkörhöz… de ha már semmi más nincs mögötte, csak alkohol és tűzijáték, akkor ott valami hibádzik!

Biztos van, aki ezek után úgy gondolja, a „savanyúsági-indexem” elég magasan áll… pedig dehogy! Csak valahogy más dolgokat tartok fontosnak év vége közeledtével, mint amiről azt mondják, hogy ez a jó, ez kell nekem!

Szilveszter délelőttjét én is vásárlással töltöttem. Több napra vásároltam, hogy ne kelljen boltba rohangálni. Délután a konyhában sürögtem-forogtam. A másnapi ebédhez készültem elő, hogy újév napját ne a konyhában kelljen töltenem. Estére készítettem sütit, kifliből gazdag mini szendvicseket. Közben elkészült a korhelyleves másnapra és a Dubarry-szelet sütésre összekészítve. Sütiből csak egy keksz szalámira futotta, de ezt a gyerekek nagyon szeretik.

A nagyobb csemeték úgy eldőltek este 9-kor, mint a zsák. És csodák csodájára a kicsi is. Mi pedig kettesben maradtunk.

Szendvicsek, süti, kóla, pezsgő, zöldsaláta, burgonyaszirom (kivagyiéknak chips) és perec, és valami jó tévéműsor vagy film. Nem akartunk a tévével hangoskodni, hogy ne zavarjuk a gyerekeket, így aztán sötétben leültünk két faszékre, a monitor elé. Már ez elég vicces volt! Aztán a sötétben a férjem véletlenül belelépett a chips-es tálba és apróra zúzta a szirmokat, amit azután már csak kanállal lehetett megenni. Ezen mindketten annyira nevettünk, hogy kikapcsoltuk a tévét. Ittunk egy jó házi pálinkát is, kaptam egy kedves szülőtárstól. Állítólag nagyon finom volt… én percekig nem megszólalni nem tudtam, de még levegőt sem kaptam.

A tévék műsorparádézásáról végül megállapítottuk, hogy nem volt valami nagy durranás, és hogy… nekünk most nincs kedvünk pezsgőt inni. Ágyazzunk meg inkább! Már mindkettőnket ágyban ért az éjfél, sötétben. A férjem súgta oda, hogy „te, most van éjfél”! Én pedig félálomban boldog újévet kívántam, összebújtunk és úgy elaludtunk, mint akiket leütöttek.

Újév első napját fél 8-kor orgonaszóval köszöntöttem a templomban. Csak egyedül, de lélekben mindenkit vittem a szívemben. Kevesen voltunk, és erősen emeltem a hívők átlag életkorát. A mai napot pedig itthon töltjük, együtt. Kipihenve, derűsen, nem pedig fáradtan, másnaposan, letépett papírfüzérek között, konfettiket porszívózva, poharakat, tányérokat mosogatva….

Induljon ez az év Istennel, hittel, reménnyel! Meghitt családi pillanatokkal, együtt töltött órákkal, finom ételekkel az asztalon. Délutáni sétával, nevetéssel, közös társasozással. Bátran előre nézve, nem jobbat remélve, nem sok pénzt, gazdagságot áhítozva! Kérve az Úristen kegyelmét, hogy szeretteinket egészségben megőrizze, s hogy a ránk mért nehézségekkel az ő erejéből méltón megküzdhessünk.

Így szeretnénk indítani az új esztendőt, amelyben nem lázadni kell! A „lázadás évének hirdetői, hívei pedig menjenek el egy agykontrollra, megnyugtató zarándokútra vagy pszichiátriára, ha lázadni kell, akkor lázadjunk az elmaradott, tébláboló országállapot és –vezetés ellen, az ellen, hogy még Lengyelország szintjére sem tudunk fölvergődni! Tehát nem lázadni, hanem tanulni, dolgozni, családot teremteni és ha van – gondozni, nyugalomra, együttműködésre, harmóniára törekedni! Ez a normális ember álma, vágya…