Ez itt hányas számú vágóhíd? – szabad kérdés Vonnegut után szabadon


Van egy pont, amikor a test és a lélek egymásra talál, ez pedig a szerelem – mondja a film. A kérdés csak az, vajon eljutnak-e ehhez a ponthoz a külvilág minden apró rezdülésére oly érzékeny főhősök, vagy megrekednek a szarvasok álmában? S ha a Szerelmet szeretnénk átvinni a túlsó prtra, akkor mennyi álom foszlik széjjel? Enyedi Ildikó a Testről és lélekről rendezője mondja:1989-ben nagyon hosszú idő után esélyt kaptunk rá, hogy nyugalomban, egymással összefogva létrehozzunk egy jó kis országot. Sajnos rosszul éltünk vele... 

„Nem voltam bizonytalan, egészen biztos voltam benne, hogy ez a film csupán egy szűkebb réteget érint majd meg. Mindenkit borzasztóan erős vizuális ingerek érnek nap mint nap, ennek a filmnek pedig éppen a visszafogottság, a csend a lényege. Nagy lelki nyitottság kell ahhoz, hogy az ember felfedezze és élvezze az elrejtett humort, izgalmat, érzelmeket. Ráadásul a filmfesztiválok közönsége általában nagyon kényes. Ehhez képest a premier alatt, és a későbbi vetítéseken a nézők pontosan követték a film érzelmi hullámzását, együtt tudtak élni vele, nevettek az apró vicceken, elérzékenyültek az érzelmes jelenteken. Mindenre rátaláltak, amit elrejtettünk. Abba az áldott állapotba kerültek, ami a legjobb nézői helyzet, amikor valaki csak ül, és elfogadja, ami a vásznon történik. Ez számomra hatalmas ajándék volt."

Enyedi Ildikó Az én XX. századom című alkotásával 1989-ben elnyerte a legjobb első filmnek járó Arany Kamera-díjat Cannes-ban. Különleges, álom és ébrenlét határán egyensúlyozó, a század súlyos kérdéseit is önfeledt, pajzán módon feltevő munkáját a legjelentősebb magyar filmek között tartják számon. Később a Bűvös vadász, majd a Simon mágus című filmjei ismét a rendező egyedi látásmódjáról, és az apró részletek iránti fokozott érzékenységéről tanúskodtak. Utóbbi filmje óta, vagyis közel húsz éve nem készített nagyjátékfilmet. Az elmúlt években a nagysikerű Terápia című HBO-sorozat epizódjait rendezte. Enyedi Ildikó, tizennyolc év után készített ismét nagyjátékfilmet. Testről és lélekről című alkotása múlt hét szombaton elnyerte a berlini filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét. A rendező gondolatai is eredetiek a díjról, a hosszú hallgatásról, a szerelem kockázatáról, a vágóhídról és a szarvasok teljes életéről. 

Meg sem fordult a fejemben, hogy díjat kapunk. A Berlinale a világ aktuális kérdései melletti kiállásáról híres. A Testről és lélekről azonban egy magánéleti történetet mesél el ideológiai, politikai reflexiók nélkül. Az, hogy megkaptuk az Arany Medvét, a saját előítéleteimre cáfolt rá. Kiderült, hogy sokkal nyitottabb és nagyvonalúbb a közeg, amelybe sok év elteltével visszatértem, mint ahogy gondoltam. Olyan egyszerű filmet akartunk készíteni, mint egy pohár víz.

Ilyen a tisztesség, a felelősség, a közvállalás és közjószolgálat is.

A Testről és lélekről két visszahúzódó ember kapcsolatát mutatja be, akik nappal egymás közelében dolgoznak, álmaikban pedig szarvasként találkoznak. A női főhős, Mária zárkózottsága nem mindennapi, néhol autisztikus jeleket mutat, néhol Asperger-szindrómásnak tűnik. „Miért ilyen különleges érzékenységen keresztül meséljük el a történetet? Mindenkinek más stratégiája van arra, hogy a saját félelmeivel és érzékenységével együtt éljen. Mária a történetben a bezárkózást választja. Minden érintkezést a külvilággal a minimális szintre csökkent. Ebből szakítja ki az Endrével való találkozása. Ám ahhoz, hogy túllépjen a saját biztonságos világán, hatalmas bátorságra van szüksége. Ha meg akarja élni a szerelmet, teljesen át kell adnia magát egy idegennek. Meg kell kockáztatnia, hogy esetleg visszautasítják, megalázzák, bántják. De ezek a félelmek mindannyiunkban benne élnek. A szerelemért kockáztatnunk kell, hogy hülyét csinálunk magunkból. De hát, ha valami megéri, akkor ez az.

 „Az én, azaz a lélek, amely által az vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtől, sőt: könnyebben is lehet megismerni, mint a testet, s még akkor is egészen az volna, ami, ha test nem léteznék” – írta René Descartes Elmélkedések az első filozófiáról című művében. A filozófiai gondolkodásban komoly hagyománya van a test és a lélek különválasztásának. Platón szerint csak a lélek képes igazi megismerésre (ezért fél-emberek a materialisták), így szükségszerűen felsőbbrendű, uralkodik a testen, amely azonban fizikai valójában rabul ejti a lelket. A test a lélek börtöne. Enyedi Ildikó új filmje, a Berlinalén debütált Testről és lélekről egy érzéki történeten keresztül vizsgálja lényünk két felének viszonyát, és végül is ellentmond Descartes-nak és Platónnak is. Test és lélek vagyunk, egyszerre és minden pillanatban, és ha így gondoljuk el (és érezzük át), kiszabadulhatunk önnön rabságunkból. Ehhez pedig csupán szerelemre van szükség.

Mária (Borbély Alexandra) és Endre (Morcsányi Géza) egy vágóhídon dolgoznak. Mária minőségellenőr, Endre gazdasági igazgató. Mindketten visszahúzódó emberek. A nő gyermekkora óta jelenlévő mentális problémái (mintha az Esőember Raymondját és a Híd című krimisorozat Saga Norén nyomozóját gyúrták volna össze Borbély Alexandra karakterében), a férfi pedig lebénult keze miatt zárkózott saját magába.

A két rabul ejtett ember mégis kapcsolatba lép egymással, ám nem hétköznapi módon. Álmaikban találkoznak, mindketten ugyanazt álmodják, szarvasként járják a behavazott erdőt. Amint egy mentálhigiénés vizsgálat során fény derül a valószínűtlen találkákra, megpróbálnak a valóságban is közeledni egymáshoz. Ez azonban jóval nehezebb feladat, mint szarvasként közösen inni a patak vizéből. Hiszen még az sem biztos, hogy a vágóhíd valósága nem a szarvasok álma-e.

Pilinszky János Passió című versében a vágóhídnak muskátliszaga és puha melege van, ahol „Az üvegmögötti csöndben / lemosdanak a mészároslegények, / de ami történt, valahogy mégse tud véget érni.” Enyedi Ildikó vágóhídjának nincs muskátliszaga, és a szakralitás helyett a test profán feldolgozását jelenti. Vér, hús, bőr és inak, ennyiből áll minden élőlény. Hiába a szarvasok könnyed léptei az erdő metafizikai csöndjében, a kampón lógó marha levágott feje visszarántja a földre a költészetet.

És erről Mária és Endre sem feledkezhet meg. A test valóságát nem hagyhatják figyelmen kívül, ahogy a nézők sem. Minden a testiségről, az érzékekről, voltaképpen a hús vágyáról beszél a filmben. Sanyi, az új mészároslegény (Nagy Ervin) a „falu bikájaként” fűzi a kolléganőit; a mentálhigiénés vizsgálatot végző pszichológus (Tenki Réka) a szexről és az álmokról faggatja a vágóhíd dolgozóit, így derül ki többek között, hogy még az idős takarítónő (Békés Itala) is közösülésről álmodik; a cég HR-ese (Schneider Zoltán) pedig felesége csapodársága miatt panaszkodik, és bizarr ajzószerhez nyúl. Csupán ketten állnak a körön kívül. Endre már lemondott a nőkről (pedig korábban több volt mint elég), Mária pedig talán sosem tudta, miről is mond le. A nő számára már egy érintés is fenyegető, a fizikai kapcsolat így az álomban összeért szarvasorrokra korlátozódik.

Csakhogy van egy pont, amikor a test és a lélek egymásra talál, ez pedig a szerelem – mondja a film. A kérdés csak az, vajon eljutnak-e ehhez a ponthoz a külvilág minden apró rezdülésére oly érzékeny főhősök, vagy megrekednek a szarvasok álmában? Enyedi Ildikó azt nyilatkozta korábban, hogy a filmben rendezői bravúrok nélkül szeretett volna elmesélni egy történetet. Két ember, semmi egyéb. Ez tökéletesen sikerült neki.

Olyan bámulatos egyszerűséggel mutatja be az érzelmek bonyolultságát, és olyan megnyugtatóan hétköznapi módon beszél a test és a lélek fizikai valóságot régen maga mögött hagyó kérdéseiről, és olyan természetességgel ábrázolja a világ mások számára talán észrevehetetlen részleteit, mintha egy tévésorozatot, egy szappanoperát csinálna. Ez a szinte banális, tét nélküli látásmód avatja igazán különlegessé a filmet. Ehhez szükség volt Herbai Máté operatőr gyönyörű képeire, és persze a megfelelő színészekre is. A páros tökéletesen formálja meg a szarvasok nappali álmát.

„Hónapokig kerestem a megfelelő színésznőt, csodálatos színésznőkkel találkoztam a válogatáson (castingon), ám mindig hiányzott valami. Aztán egyszer csináltunk egy próbafelvételt Borbély Alexandrával, ahol elkezdett életre kelni a szerep. Jött egy újabb felvétel, majd még egy, és lassan kibontakozott előttünk Mária alakja. Alexandra valószínűleg megérezte, hogy a bizalmam feltétlen az irányában, és ebben a környezetben, ebben a biztonságban sikerült megtalálnia magában azt apró dolgot, ami közös benne és a főhősben. Ebből a csírából keltettük életre a karaktert. Alexandra ez után már nem eljátszotta, hanem megélte a szerepet. Tanúja lehettem annak, amiért a színészet egy mágikus mesterség. A szemem láttára alakult át, saját gesztusai lettek, saját belső törvényeket alakított ki. Így pedig már képtelen volt hibázni, alig kellett instruálnom őt a forgatáson.

A férfi főszerepre Morcsányi Géza dramaturg és könyvkiadó-vezető volt a kiindulási pont számomra. Minden rendezőben működik egy belső iránytű, amely segíti a tájékozódást a filmkészítés során. Munka közben folyamatosan figyelnem kell rá, máskülönben veszélybe sodrom a forgatást. Amikor elkezdtük a munkát, biztos voltam benne, hogy helyes az irány, és Gézával semmilyen kockázatot nem vállalok.”

A film központi helyszíne egy vágóhíd, amely a mai társadalom modelljeként jelenik meg. A vásznon ez a helyszín nagyon is valóságos, semmi esztétizálás nincs benne, a szemünk előtt vágják le az állatokat.

„A budapesti háziasszonyok még az én gyerekkoromban is a piacon élő csirkét vettek, hazavitték és a szomszéd házmester vágta le. Az emberek tudták, minek mi az ára. Ma kevesen gondolnak bele, hogy a lefóliázott csirkemell honnan és hogyan kerül a hűtőpultba. A vágóhíd a filmen nem egy metaforikus tér. És ami fontos, nem valami lepukkant kelet-európai környezet, vérmocskos falakkal és kilátástalansággal, hanem egy EU-konform üzem. Egy pontosan szabályozott, tiszta, világos tér. A vágóhídon, ahol forgattunk, három napig vágnak, négy napig feldolgozás zajlik. Eszerint választottuk ketté a felvételeket. Azokat a jelenteket, amikor a színészek, a dialógusok kerültek a középpontba, mindig műszakon kívül vettük fel az üres vágócsarnokokban. Az állatok levágását azonban dokumentumfilmszerűen rögzítettük. Semmit nem módosítottunk, nem szóltunk bele a munkások dolgába, hagytuk, hogy csinálják, amit mindig. Igyekeztünk a legnagyobb tisztelettel jelen lenni, és felvenni, ami történik. Nem volt semmiféle pesti sápitozás és álszentség, hogy „jaj, szegény kis bocikák”. A vágóhíd nagyon erőteljes, megrendítő hely. A marhák egy napot töltenek ott, mielőtt levágják őket. Ez alatt az idő alatt az emberek és az állatok között kialakul egyfajta kapcsolat. Megható volt látni a munkások természetes szolidaritását, ahogy terelték az állatokat, ahogy beszéltek hozzájuk. Ebben az az archaikus egység, ösztönös tudás mutatkozott meg, amely a törzsi közösségek életmódját idézi fel. Hajtják az állatot, levadásszák, megeszik, majd megköszönik neki, hogy életet adott számukra.”

A budapesti Toldi moziban tartott sajtóbeszélgetést Enyedi Ildikó rendező és az Arany Medve-díjas film stábja. A rendező az eseményen, majd az mno-nak hangsúlyozta, „jó lenne többet foglalkozni azzal, ami összeköt minket, mint, ami szétválaszt. A Testről és lélekről című film egy egyszerű, csendes magánéleti történet, ami épp erről szól.”

A vágóhíd nappali valósága után a főszereplők álmukban szarvasként bukkannak fel a téli erdőben. Miért épp a szarvasok? „A szarvasmarhák miatt lettek a szarvasok: a rokonság volt a lényeg. Egy disznó, vagy egy szárnyas levágása is szörnyű dolog, de az csak iszonyt keltene a nézőben. A marhák, ezek a hatalmas testű, nagyon kifejező arcú, pillantású állatok halála drámai, átélhető a nézők számára, hiszen egy nagyon összetett lény pusztul el a szemük előtt. A vágóhíd ellentéteként pedig ott vannak a szarvasok, akik szabadon járják az erdőt. A szabadság nem valami boldog idill, hiszen a vadonban küzdeni kell a túlélésért, kevés az élelem, lelőheti őket a vadász, rájuk támadhatnak a farkasok. De teljes életet élnek. Nem egy szűk, ingerszegény tér keretei közé szorítva, társas kapcsolatok nélkül kell eltölteni az életüket, mint a szarvasmarháknak. Vagy mint a főszereplőinknek, akik vágóhídi állatokhoz hasonlóan nagyon limitált életet élnek.”

A vadakkal forgatni felszabadító élmény. Az egyik technikus számára például a forgatáson derült ki, hogy állatkoordinátornak kellett volna mennie, annyira ösztönösen jól kommunikált az állatokkal. A vezető koordinátor, Horkai Zoltán be is vette őt besegíteni a csapatba. Ebben mindannyiuknak rugalmasnak kell lenniük, türelmesnek, és rá kell bízniuk magukat a véletlenre.

A díjátadó előtt a Deutschlandradio Kultur is interjút készített vele. A beszélgetés egy részén a magyar rendezőt arról kérdezik, amikor az egyik jelenetben egy rendőr szemet huny egy bűncselekmény fölött egy kis ellenszolgáltatás fejében, az nem a magyarországi társadalmi körülményekre utal-e. Enyedi erre azt mondja: "Ezek a mi mindennapjaink. Oké, adjon nekem egy kis húst, egy kicsit innen, egy kicsit abból – ez volt a szocializmus. (…) De ami most a hazánkban történik, szégyen, és valóban félelemmel tölt el. (…)" Enyedi Ildikó úgy fogalmazott, hogy Magyarországon jelenleg „nemcsak arról van szó, hogy tisztességtelen módon megkerülik a szabályokat, hanem alapjaiban változtatják meg és rombolják szét a szabályokat. (…) Szívesen volnék büszke a hazámra, de már hosszú évek óta nem tudok az lenni, és ez fáj nekem”. Szavainak komoly visszhangot keltettek itthon. Nem szeretném, hogy szándékosan félreértsék, amit mondtam. Én nem az országtól félek, és nem az országot szégyellem, hiszen ez a hazám. Csupán a jelenlegi kormány politikusainak tevékenysége aggaszt, mert úgy látom, hogy lebontják a demokrácia alapintézményeit. 1989-ben nagyon hosszú idő után esélyt kaptunk rá, hogy nyugalomban, egymással összefogva létrehozzunk egy jó kis országot. Sajnos rosszul éltünk vele. De ez számomra nem az emberekről szól, végképp nem a konzervatív gondolkodású honfitársaimról, akiknek az elveit tisztelem, hanem a kormányról, és egy szűk érdekcsoportról. Mélyen elkeserít, ami történik, sajnálom, hogy nem tudok mást mondani. Nagyon remélem, ez az ügy nem fog rátelepedni a filmre.

Semmiképp se feledkezzünk meg Török Ferenc 1945 című történelmi drámájáról, amely szintén nagy sikerrel mutatkozott be a Berlinale Panoráma szekciójában. A második világháború végén játszódó film 1945 augusztusának egyetlen napját idézi fel egy kelet-magyarországi faluban, amely a jegyző fiának az esküvőjére készül, de ugyanezen a napon megérkezik két zsidó férfi, és ez mindent felborít. A forgatókönyvet a rendező Szántó T. Gáborral együtt írta az író novellája alapján, az operatőr Ragályi Elemér volt. A fontosabb szerepekben Rudolf Péter, Tasnádi Bence, Sztarenki Dóra, Angelus Iván, Szarvas József és Nagy-Kálózy Eszter látható. Az 1945 „friss és intelligens filmes megközelítése egy nehéz témának, finoman és árnyaltan mutatja be a magyar történelem egyik átmeneti időszakát” – írta a Variety. A magyar közönség először az áprilisi Titanic Filmfesztiválon láthatja a filmet.