Kétszáz esztendeje született az „Aranyok Aranya”


Arany Jánosunk olyan, mint anyaföldünk: van. Önmagában s önmagától adja a birtoklást, a feladatot, a küzdelmet, a jutalmat s végül a nyugalmat. Toldjuk meg ezt Szerb Antal soraival: „minden szál hozzá vezetett, minden szál tőle vezet. A magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja”. Nagyszalonta szülötte, csodagyerek, debreceni diák, majd vándorszínész, végül odaadó családfenntartó, pengeprecíz tisztviselő, tanár, költő, újságíró, műfordító és akadémikus. A mindenekfölötti morál, tisztesség, felelősség, szakmaiság, elhivatottság példamutató magyarja mindhalálig! A bicentenáriumot legméltóbb ajándéka lehetett volna, ha megfelelő támogatást kapva most vetítenék Toldi-filmtrilógiát, melyre mindeddig nem kapott támogatást…

Arany János egyszerre magyar és európai, sőt világfi, bár ez utóbbit elveti (Kozmopolita költészet) empatikus, elnéző, humoros (A nagyidai cigányok, A fülemüle), anekdotázó és zenélő, jóakaratú, kedélyes bajszos szkíta. Mert bizony a finnugristákat nem kedvelte, ahogy a fösvényt, az irigyet, a helyezkedőt, a nyaloncot, a képmutatót s az enyves nyelvű és kezű fajtát sem. Ezért lehettek legendás örök barátok Petőfivel. Lássunk néhány „aranyizmust”!

Életigenlő.

„Ha galambot adnál, az sem lenne káros,   

Akkor azt kívánom: legyen élted páros,

Rétesed a túrót ahányszor takarja,

Annyi boldogsággal légy te eltakarva.

Örömed legyen a cékla pirossága,

Reményed a zeller zöld-szín koronája,

Napjaid legyenek édes ízű kompót,

Meg ne keserítse gyógyszertári kontó.”

Egyébiránt: az ő kedvence a paprikás csirke, túróscsusza, marcza fánk (palacsinta s fánk közti átmenet) volt. És szállóigévé lőn felfogása: „Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek.”

Hazafisága. Megkérdőjelezhetetlen. Neki köszönhető, hogy Nagyszalonta ma, csaknem száz évvel azután is, hogy Románia részévé kényszerítették, magyar és református többségű maradt, hogy a világ magyarsága rá figyel.

Korszerű világlátás.

„Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár - / Ha felűlünk, felvesz, ha maradunk, nem vár; / Változik a világ: gyengül, ami erős, / És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”

 „Közönyös a világ... az ember / Önző, falékony húsdarab, / Mikép a hernyó, telhetetlen, / Mindég előre mász s - harap.”

Költészet. „Mi a tűzhely rideg háznak,       

Mi a fészek kis madárnak,

Mi a harmat szomju gyepre,

Mi a balzsam égő sebre;

Mi a lámpa sötét éjben,

Mi az árnyék forró délben,...

S mire nincs szó, nincsen képzet:

Az vagy nekem, oh költészet!”

Németh László Aranyt tartja a legmagyarabb költőnek: „Nincs irodalmunknak nagyobb költői erőkészlete nála. Sosem álltunk közelebb ahhoz, hogy egy elsőrangú összegezőt, egy Cervantest, Shakespeare-t, Arisztophanészt adjunk a világnak, mint mikor a kvietált színészfiú tollat fogott, s egy magyar író sorsa sem példázza úgy népünk gyógyíthatatlan alkati betegségét, mint az a hosszú szenvedés, mely alatt ez az órjás erő Arany ismert munkásságába szorult. Tehetsége rejtelmesen nagy…”

Ezt fölvéshetné mindenki a napi tükör fölé:

„Az ember tiszte, hogy legyen                                  

Békében, harcban ember.

Méltó képmása istennek,

S polgára a hazának,

Válassza ott, válassza itt

A jobbik részt magának.”

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát…”

Noha alapvetően csöndes, visszafogott, szelíd személyiség, férfias, kálvinista konoksága, hazafisága példamutatóan mutatkozik meg A walesi bárdokban (1857.) I. Ferenc József magyarországi látogatásakor Aranyt fölkérték üdvözlővers írására, ám ő kitért a feladat elől, s asztalfiókjának írta meg a balladát. Nagy erővel ismétli meg a ‘Szondi két apródja’ üzenetét, a zsarnokkal való erkölcsi szembenállás kötelező parancsát. Arany az „adjátok meg a császárnak, ami a császáré” tanítás alapján mutatja be a montgomery-i lakoma lefolyását, a király azonban a zsarnokság természetéből fakadóan teljes alávetettséget kíván. Ezt tagadják meg az urak és a bárdok is. A verselés adekvát a témához, ugyanakkor tudatosan idézi föl a Szózatot is.

Nyelv és zene. Kivételes tehetséggel bánt az anyanyelvvel, Kosztolányi egyenesen úgy véli: „Ő maga a magyar nyelv”. Speciális sajátja, hogy szinte minden verse megzenésíthető. Ennek háttere: a görög, latin verselés profi ismerete, és hogy kitűnő gitárjátéka mellett Kisújszálláson – önerőből – megtanult zongorázni is. A nyelvi és lélektani zsenialitásban hasonló Kosztolányi és Németh László mellett Arany az egyik legnagyobb pszichológusunk. Keresztény–kálvinista világképében mi csak a bűnhődés fázisát, annak végpontjáig követjük nyomon, a lehetséges folytatás, a kegyelem gesztusa már túl van a vers világán. Arany kivételes lélektani hitelességgel ábrázolja az elme tisztánlátásáért folytatott küzdelmet, az állandó önreflexiót, mely paradox módon már szimptómája az elme megbomlásának.

*

Arany életútja külsőségekben nem mozgalmas

 „Szülőföldem, Szalonta, / Nem szült engem szalonba.” Egy „bogárhátú viskó”-ban látta meg a napvilágot. Szülőháza olyan volt, mint egy imára kulcsolt kéz, amely alatt káromkodás, de még durva szó sem hangzott el. A nemességüket vesztett bihari hajdúparasztok családjában tízedik gyerekként született. Születésekor hét bátyja és egy nővére már nem élt Egyetlen életben maradt nővére akkor már férjhez ment, sőt gyereket is szült. Hat éves, amikor viskójuk leégett, családja akkor egy istállóban tengődött.

A kicsi Jánost három-négy éves korában apja hamuba írt betűkkel tanította meg olvasni. Amikor iskolába került, már némi olvasottsággal is rendelkezett. Csodagyerek diákként az oskolamester segédje, majd pedig 1833-tól debreceni diák. Kisújszálláson segédtanító (praeceptor) volt. Sokoldalú, főleg autodidakta műveltségre tett szert. Megtanult németül, görög és latin nyelven olvasott, angolul, franciául tanult. Megismerte Goethe és Shakespeare világát… Mélységből indult, ám kivételes értelme és szorgalma által képes volt szert tenni nagy és sokoldalú műveltségre, miként sajátított el olyan nyelvi kultúrát, hogy férfikorára már otthonosan olvassa a latin, görög, német, angol és francia irodalom remekeit.

A debreceni Református Kollégium, a magyar kálvinista műveltség székvárosa ébresztette rá a művészet szépségére, nagyságára. Szobrász, festő akart lenni, de másfél esztendős diákoskodás után - akárcsak Borostyán álnéven Petőfi - vándorszínésznek állt. Egy látomása okán otthagyta ezt a pályát is: azt álmodta, hogy édesanyja meghalt, ezért Máramarosról gyalog indult el idős szüleihez. Hazaérve megtudta, hogy édesapja megvakult, édesanyja pedig két héttel később kolerában meghalt. Ettől kezdve az eltartásra szoruló idős szülei iránti gyermeki kötelesség szabta meg napjait. Iskolai tanulmányait tanítás mellett folytatta. Eközben vált parasztközössége értelmiségi vezetője, ügyintézője: segédtanító egy közeli helységben, majd "kis nótárius" (másodjegyző) szülőföldjén, az óriási faluban, Nagyszalontán. Helybeli feleséget választott: Ercsey Juliannát. A másodjegyzői állással kétszobás szolgálati lakás is járt: erre már lehetett családot alapítani. Huszonnégy éves fővel már családapa. Paraszti szívóssággal igyekezett pénzt is gyűjteni, hogy eltartsa övéit, és jó műveltséget adhasson gyermekeinek: Juliskának és Lászlónak.

Közben érik lassan a költő. És 1845-ben az ismeretlen falusi nótárius egy akadémiai pályázatón jutalmat nyer Az elveszett alkotmány című szatirikus költeményével, amely egyszerre paródiája a hexameteres eposzoknak és a nemesi pártok marakodásának. A paraszti környezet szemléletét magáénak tudó és érző Arany egyforma gyanakodással figyeli a maradi nemest is, a haladó nemest is. Ugyanaz a forradalmi demokrácia szólalt meg e legkorábbi Arany-műben, amely ekkor már harsányan felhangzott Petőfinél. És Petőfi hatása nem is marad el. A János vitéz romantikába ágyazott népi realizmusa tudatosítja Aranyban az irodalmi igényességű népiességet, és ez válik költői valósággá a Toldi első részében, amely nemcsak akadémiai pályadíjat hozott, hanem országos népszerűséget és Petőfi barátságát is, aki hol „Aranyok Aranyának”, hol „imádott édes Jankómnak” szólítja. Ettől kezdve útjuk egymás mellett vezetett. De elmélyült barátsága Tompa MIhállyal is. Arany 1848-ban, ’49-ben a forradalom hűséges közkatonája: hol nemzetőr, hol belügyminisztériumi tisztviselő. De nem volt jelentékeny politikai szerepe, így a szabadságharc leverése után „csak” állását vesztette, és kezdhetett mindent elölről. Egy ideig járási írnok, majd sikerült tanári állást szereznie a nagykőrösi református főgimnáziumban. Ezek az évek a szakadatlan autodidakta továbbművelődés és a költészet jegyében folytak. Az a hatalmas klasszikus műveltség, amit másfél évtized alatt magába szívott, számára személyesebben, mélyebben és másként lett érzés- és ítéletformáló, személyiségformáló, mint akiknek az iskola éppen akkor divatos romantikus-liberális válogatása közvetítette.

Életének ez a legtermékenyebb korszaka. Itt tett szert óriási esztétikai igényességre és tudományos felkészültségre, amelyről későbbi kritikái és tanulmányai tettek bizonyságot, hogy a Tudományos Akadémia nem hiába választotta tagjai közé. Irodalomtudományunknak is az egyik legfőbb klasszikusa. Mint kritikus és esztéta pedig a realizmus igényének megfogalmazója. A tudós és a felkészült elmélkedő az alap és a háttér a költőhöz. Erről a költőről azt szokták mondani, hogy irodalmunk legnagyobb epikusa, vagyis művészi alkatánál fogva elbeszélő. S ez igaz is, csak nem a teljes igazság. Mert a nagy epikus ugyanakkor legnagyobb lírai költőink közé is tartozik. Olyan költemények, mint az Ősszel, a Dante, a Széchenyi emlékezete és a végső ciklus, az Őszikék számos darabja, például az Epilógus lírai költészetünkben is a Petőfi—Ady—József Attila jelezte nagyságrendbe tartozik. Még akkor is, ha elsősorban valóban epikus költő, akivel nagyságban senki sem vetekszik irodalmunkban.

Itt, távol a fővárostól, emelkedett az élő magyar költészet főalakjává. S ez lehetővé tette, hogy Pestre kerüljön. A Kisfaludy Társaság meghívta ügyvezető igazgatójának, majd az Akadémia tagjaként az Akadémia titkárának nevezték ki. Kínos lelkiismeretességgel, pontossággal látta el a nemegyszer kínosan unalmas adminisztratív munkákat. Ahogy közeledett a kiegyezés, egyre kevésbé tudott egyetérteni bármelyik politikai párttal. Paraszti ösztönnel és polgári tudatossággal állt szemben a nemesi törekvésekkel, de nem kevésbé riasztotta a bontakozó kapitalizmus rideg embertelensége. A hivatalos irodalom szinte bálványt és normát csinált belőle, amihez neki semmi kedve sem volt. Ez a helyzet magyarázza, és nem csupán annyira szeretett Juliska lányának korai és hirtelen halála, hogy 1865-tol 1877-ig — tehát tizenkét éven keresztül — hallgatott. Persze nem tétlenkedett: lefordította Arisztophanész minden vígjátékát, miután már klasszikussá váló Shakespeare-fordításokat készített; közben megírta az önéletrajzi mozzanatokkal teljes Bolond Istók második énekét; közben tervezte a Toldi-trilógia befejezését, és újra meg újra elővette a hun mondai trilógiát, amely végül is töredék maradt, csak első része, a Buda halála készült el egészen. Majd 1877-ben, amikor hatvanévesen, sokféle betegségtől gyötörten megszabadult a hivatali teendőktől, egyszerre fellángolt újra a költői alkotóerő: következik az Őszikék lírája és a végső nagy balladák komorsága. Még megérte, hogy 1882-ben felállítják Petőfi szobrát, de a fölkérésére megírt emlékbeszédet már nem tudta elmondani, a legyengült szervezetű, 66. éves költőt egyetlen hűlés elviszi.

Páratlan pszichológiai érzékével ezt is megérzi. Utolsó versét önmagának írta Sejtelem címmel: „Életem hatvanhatodik évébe` / Köt engem a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.”