Mindinkább benövi a „folyondár” a Csipak-villát…


Ez a folyondár a mai, mindent ellepő közéleti mutyi. Az elmúlt évek egyik legkirívóbb fővárosi természetkárosítási ügye volt az a hármashatár-hegyi építkezés, ahol egy gigantikus luxus-lakóépületet részben a szomszédos, állami tulajdonban lévő védett erdő letarolt fáinak helyére és a jobb panoráma érdekében a tervezett helyétől bő 15 méterrel távolabb építettek. Az erdőből bő 2300 négyzetmétert kerítettek el, a nagy részét elpusztították.

A II. kerületi villa az ismert belvárosi ingatlanvállalkozó Csipak Péteré (pontosabban egyik cégéé) volt, de beköltözni a botrány miatt sosem tudott. Csipak Cirbolya Mansion nevű cégét azóta felszámolták, mások mellett őt és a kerületi építési iroda akkori vezetőjét elítélték. Meglehet, minden le volt papírozva, s a 2011-ben feltárt ügy fejleményeit azóta is igyekszünk nyomon követni az index nyomán – ma már leginkább azért, hogy kiderüljön, sikerül-e valahogy utólag mégis engedélyeztetni a minden ízében kirívóan szabálytalan építkezést és elsikálni a dolgot, vagy a hatóságok inkább példát statuálnak.

Csipak "véletlenül" tájvédelmi körzetbe építkezett. (Mennyien megtették már a budai, így a II. kerületi zöldben is!) Ám ez egyik parvenünek sem tűnt föl, de még a környezetvédelmi felügyeletnek sem! Sőt a kerületi építési hatóságnak sem! Így történt ez a Csipak-ügyben is: hogyan lenne feltűnő, hogy a kerítés kb. 20 méterrel a telekhatáron túl húzódik.

A nyilvánvaló törvénysértést követően megindult a lavina. Az ingatlant a felszámoló először 831, aztán 600 millió forintért hirdette meg. Végül 2016 augusztusában sikerült túladni rajta, 225 millióért. Az ingatlan- és a cégnyilvántartásból kiderül, hogy a vevő a nem sokkal korábban bejegyzett, 3 milliós törzstőkéjű Mahill Holding Kft volt, ami a szintén 2016 nyarán, Angliában bejegyzett, 100 fontos jegyzett tőkéjű Hexon Hill Holding Ltd. tulajdona. A Hexon Hill egy Ládházi Attila nevű budapesti férfié.

A Mahill Holding nem sokáig ült az ingatlanon: december elején továbbpasszolta a Hetényi és Társa Ingatlanfejlesztő Kft.-nek. Hogy valaki miért alapít egy angol projektcéget, alapít annak sebtiben egy magyar leánycéget, majd miért ez a leánycég vesz meg nagy sebesen egy bonyolult hátterű és bizonytalan jövőjű luxusvillát, és adja el változatlan fizikai és jogi állapotban szinte azonnal egy másik cégnek – az első ránézésre nem világos, bár kétségkívül nem törvénytelen. Egy szakértő azt mondta, hogy az ilyen, többáttételű tranzakciók általában épp azt a célt szolgálják, hogy a felelősségi viszonyok minél kuszábbak legyenek.

Márpedig felelősség az van: a nyáron lezárult pályázati kiírásból kiderül, hogy a 225 milliós vételárat leperkáló vevőt terhelik a 3-400 millióra becsült, „az esetleges bontást” is tartalmazó környezeti helyreállítás költségei. Kérdés, hogy a környezeti helyreállításra vonatkozó kötelezettség most, miután az ingatlan megint gazdát cserélt, pontosan kit terhel, és hogy a vevők valójában a telekért adtak ennyi pénzt, vagy az 55 százalékos készültségi fokú villát is megpróbálják megmenteni.

A jelenlegi tulajdonos, a Hetényi Ingatlanforgalmazó Kft. nem reagált a megkeresésre. Viszont a L. Attilával folytatott beszélgetésből – az ő cégétől vették meg Hetényiék a villát – érdekes dolgok derültek ki.

Az épületről L. A. ugyanis továbbra is, mint a saját érdekeltségébe tartozóról beszélt. Utalt rá, hogy 6-700 millióba kerül a környezeti helyreállítás, amikor viszont említettem, hogy csak feleannyiba, kijavította magát. Kértem, hogy segítsen értelmezni a különös tranzakciót, melynek keretében megvették (ő használta a többes számot), majd gyorsan el is adták az épületet, amiről továbbra is a sajátjukként beszél. Erre 60 nap türelmet kért: szerinte addigra telnek le bizonyos törvényi határidők, azt ígérte, akkor mindent elmond.

Azt az ellentmondást sem sikerült tisztázni, hogy ha, mint mondta, a tulajdonosok az épületet meg akarják tartani, akkor miért kéne százmilliókat költeni a bontására. Viszont kiderült, hogy a félkész épületnek nem tett jót a gazdátlanság: elfagyott és elázott, sokat kell rá költeni.

Beszámolt bizonyos ellenérdekekről is: mások is szerették volna megszerezni az ingatlant. És valóban, pár nappal a Mahill tulajdonjogának októberi bejegyzése után egy pécsi cég, az MK-REAL Property Kft. e bejegyzés felfüggesztését kezdeményezte. 2017 februárjában pedig perfeljegyzés került a tulajdoni lapra: ez arra utal, hogy valaki az ingatlan tulajdoni viszonyait érintő pert indított.

Bár nyilván érdekes, hogy végső soron ki állja majd a cechet és fog beköltözni a 7500 nm-es telken épült, 2500 nm alapterületű egylakásos, hatalmas teraszokkal, külső és belső medencével is ellátott erdőszéli kulipintyóba (már persze ha nem kell részben vagy egészen elbontani), az illető kiléte, hacsak nem közszereplő, nem igazán közügy. Az viszont igen, hogy sikerül-e helyreállítani a túlépítést és a természetkárosítást megelőző állapotot.

Ehhez azonban szükség van az illetékes építési hatóság jogerős határozatára. A szabálytalanságok miatt 2011-ben elrendelték az egész villa lebontását. Ez a határozat később jogerőre is emelkedett, ám 2015-ben a Fővárosi Törvényszék megsemmisítette.

Az új határozat viszont sehogy sem bír megszületni. Az ügy a II. kerület helyett – ahol az építési hatóság volt vezetőjét épp az ügyben betöltött szerepe miatt ítélték el hivatali visszaélésért – 2015 óta az I. kerületi kormányhivatalnál pihen. A lassúság okára rákérdezve a hivataltól, azt válaszolták, hogy egyes ügyek – a bírósági eljárások, társhatósági eljárások vagy más körülmények miatt – az átlagosnál bonyolultabbak, ilyenkor a határozathozatalhoz hosszabb idő szükséges.

Amikor egy hatósági eljárás nagyon elhúzódik, előfordul, hogy lejár a közigazgatási eljárás határideje, és már nem lehet végrehajtható határozatot hozni, ezt pedig a kellően élelmesek a javukra fordíthatják. A Csipak-villa azonban más tészta. Mivel egy része a telekhatáron túl, az állam területén van, mindenképp le kéne bontani.

Ez alól a már említett szakértő szerint akkor lehetne mentesülni, ha a túlépítés jóhiszemű tévedésből kifolyólag történt volna. Csakhogy az ügyben természetkárosítás és hivatali visszaélés miatt indult büntetőeljárás végén marasztaló ítéletek születettek, jóhiszeműségre tehát bajosan lehet hivatkozni.

Utolsó lehetőségként a bontást úgy lehet elkerülni, ha az állami terület kezelője beleegyezik a telekhatár utólagos rendezésébe, és eladja a letarolt erdőterületet, amire Csipak Péter önhatalmúlag ráépítkezett. Hogy érkezett-e ilyen megkeresés, azt a tulajdonos állam illetékes szerve tudná megmondani, hogy melyik lehet az.