Isten, áldd meg a magyart! – Az álság sáfárai


Kétségtelenül fontos e sarkából kifordult világunkban valamely maradandó értékhez kötődni. Evangéliumi keresztényként, jogászként és polgármesterként is úgy gondolom, a legjobb még mindig azokhoz a zsidó-keresztény gyökerekhez, amelyek nemzetmegtartó ereje már bizonyított az évszázadok során. Ott, ahol nemcsak beszéltek róla, hanem valójában is építettek rá. Nem az a keresztény ugyanis, aki beszél róla, hanem aki úgy is él.

A mai haszonelvű politikai hatalom is építkezik az egyházban rejlő erőre akkor is, ha az hitében, erejében és létszámában is egyre fogyatkozik. Ha másért nem, legalább szavazatszerzés céljából. Klientúrája gazdagodása és a sorra előbújó stadionok mellett talán a történelmi egyházaknak jut a legtöbb állami támogatás, amitől aztán boldog az egyházvezetés, a vallásos nép pedig hálás megújult templomaiért és új épületeiért.

Három évtizednyi közszereplői múlttal a hátam mögött pontosan tudom, hogy amikor a hatalom ad, azt soha nem önzetlenül teszi. Cserébe mindig vár valami „aprócska” ellenszolgáltatást. Valószínűbb, hogy az egyháztól inkább szótlanságot, mintsem isteni tanácsadást. – vallja Molnár Tamás, Kübekháza polgármestere, volt országgyűlési képviselő az mno. hasábjain.

Amikor pedig arról hallunk, hogy „Isten”, „kereszténység” vagy „soli Deo gloria”, a mi állampolgári felelősségünk, hogy tüzetesen megvizsgáljuk: látunk-e tettekben is megmutatkozót e kétségtelenül nemes jelszavakból. A kereszténység megtartóereje sohasem csak a szívet melengető szép szavakban, ceremonizálásokban és dogmatizálásokban, főként nem a világi hatalommal való kollaborálásban mutatkozott meg, hanem az isteni kijelentésekhez igazodó felelősségteljes, hűséges tettekben. Gondoljunk csak Luther és Kálvin nagy reformátori tetteire, a náci terrorral szembeszálló evangélikus lelkészre, Bonhoefferre, a kommunista és a nyilasuralom ellen egyaránt küzdő Mindszentyre, a faji megkülönböztetés eltörléséért forradalmárként fellépő baptista tiszteletes Martin Luther Kingre vagy a kisvárosi református lelkészből lett holland miniszterelnökre, Abraham Kuyperre, aki az evangélium értékeit beemelte a kormányzásába. Nem beszélve a sok ezer „névtelen” keresztényről, akik nem lapítottak, nem bújtak imáik mögé és gyülekezeteik falai közé, amikor Isten láthatóvá tette számukra a pusztulást, a nyomort és a hazugságot. Ők bátran vállalták a küldetést, és szembe mertek nézni a halállal.

Az a hatalom, amely az isteni, a jogtudomány megfogalmazása szerint „természetjogi törvényeket” a „pozitív”, azaz az írott jog részévé teszi, szilárd jogrendi alapokat létesít. Közgazdaságilag is kimutatott tény, hogy egy ország prosperitását nem feltétlenül nyersanyagkincseinek mennyisége határozza meg, hanem például az, hogy a jogalkotás során mennyire jutnak érvényre a magasabb rendű erkölcsi törvények.

Ahol a politikai elit altruista módon szolgál, az erkölcsi értékeknek megfelelően alkotja jogrendjét, kormányzati mechanizmusát, mindenkire kötelezően alkalmazza a törvényeket, ahol az érvényesülés útja nem a kapcsolati rendszer, hanem a tudás, a tehetség, a szorgalom, ahol a verseny valódi, ahol jó gazda módjára, tisztességesen bánnak a közvagyonnal, ahol működik a kontroll, vannak a rendszerben fékek és ellensúlyok, ahol nemcsak szavakban, hanem tettekben is tisztelik a szabadságjogokat, elutasítják a korrupciót, felkarolják a szegények, özvegyek, árvák, a perifériákra kerültek ügyeit, ott mindig elkezdenek jó dolgok történni.

Abból az egyszerű tényből is ki lehet indulni, hogy ahol nem lopják el az állami vezetők és a hozzájuk közel állók a pénzeket, ahol nem a korrupció jogszerűvé tételére, a hatalom kisajátítására irányul a törvényalkotás és a kormányzati gépezet, ahol mindenkinek kell adót fizetnie, ott több pénz folyik a büdzsébe, és többet lehet tisztességes újraelosztás útján a közjót szolgáló programokra fordítani. Ezzel növekszik az össztársadalom jóléte, a polgárok fizetett reklámok nélkül is érzik vezetőik részéről az empátiát, a szolidaritást, ami nemcsak a GDP-re és más statisztikai mutatókra lesz jó hatással, hanem a társadalom morális, lelki, szellemi, hangulati állapotára is.

Amikor viszont állami korrupcióról beszélünk, nem történik más, mint hogy a hatalmi elit tagjai magukévá teszik a közvagyont: felélik, kisajátítják a nép jövőjének erőforrásait. Akik saját népüket lopják meg, jóindulattal sem nevezhetők keresztény, nemzeti vagy polgári elkötelezettségűeknek.

Nem az a keresztény ugyanis, aki beszél róla, hanem aki úgy is él. A szó eredeti értelmében az az ember keresztény (krisztusi), aki már meghallotta és megértette Isten hívását, engedelmessé vált, és átadta életét, élete vezetését Megváltójának. Ezt nevezzük megtérésnek (metanoiának), innentől kezdve – és nem vízkeresztsége folytán – lesz az ember keresztény, azaz Krisztus követője.

Minden politikusnak, vezetőnek tudnia kell, hogy megbízatásával sáfárságot kapott. Isten a gazda, aki megbízza szolgáját, sáfárát vagyona kezelésével. Ez a sáfárság csak egy ideig tart, bármikor véget érhet. Ekkor a sáfárnak tételesen számot kell adnia a gazda előtt, mit tett felelős vagyonkezelőként a rendelkezésére álló időben a rábízott javakkal, hogyan, milyen motivációk alapján munkálkodott. Hűséges volt, vagy hűtlennek bizonyult?

Istent egyetlen sáfár sem tudja átverni ravasz szólamokkal, okoskodással, kidekorált statisztikákkal, mert mindenen átlát. Megvenni sem lehet, mert a föld és annak teljessége is az övé. Azzal sem lehet elámítani, ha Himnuszunk szép sorát – „Isten, áldd meg a magyart!” – beleírják az alaptörvénybe. Istent az áldásra sem lehet kötelezni, hiszen ő maga a szuverén Úr. Egyébként is: az álságos képmutatásra és a hazugságra egyszer sem adta áldását. Így mi, emberek sem mondhatunk rá áment soha.