Március 15-e történelmünkben – Piti politikai párbajkodássá silányult


Az 1848-as forradalom első napja minden magyar számára jelkép, a szembenállás szimbóluma, életünk szerves része. A „dicsőséges „módszerváltás” óta az ún. politikai elit (mely nem elit!) hol eltörölni, hol kisajátítani akarta a hatalom a ’48-as forradalom emlékezetét. Csúfos szégyen bármely hatalomra, ha kordonokkal, kokárda-síp-tilalommal, fizetett „művészekkel” „ünnepel”. E szégyenfolt helyett most inkább tekintsük át, milyen utóélete volt március idusának.

Az első évfordulón, 1849 márciusában Kossuth (a „legnagyobb magyar demagóg”) a cibakházi honvédtáborból – a dicsőséges tavaszi hadjárat elején – azt írta haza feleségének, Meszlényi Teréziának, hogy míg ők épp megütközni készülnek az ellenséggel, addig Debrecenben március 15-ét ünneplik. Felhorgadásának oka, hogy úgy látta, a kálvinista Rómában újságíróskodó márciusi fiatalok túlbecsülik a saját teljesítményüket. Kossuth elvben ugyan a sajtószabadság híve volt, nem szólt bele sem az ifjak, sem a hírlapírók dolgába, de zokon vette, hogy csak erről a forradalmi fellépésről írnak és a cenzúra eltörléséről, amelyben közvetlen szerepük volt. Hiányolta az utolsó pozsonyi országgyűlés küzdelmeinek kellő méltánylását.

Számára az volt a legfontosabb, ami Pozsonyban és Bécsben történt, noha mindhárom helyszín kellett ahhoz, hogy győzedelmes legyen e nap. Kellett a pesti forradalmi lökés, az utolsó pozsonyi országgyűlés, és kellett hozzá Bécs, vagyis az uralkodó szentesítése. A három együttesen vezetett sikerhez, mert néhány magyar államférfi fejében a program már készen állt. Ezért kínálhatott lehetőséget nekünk a történelem. 1848. március 15-én este a Práterben a bécsi forradalmárok nevében Kossuthot egy fiatal ügyvéd köszöntötte: Alexander Bach, akiről később az utálatos Bach-korszakot nevezték el. A köpönyegforgatásnak akkor is voltak zsonglőrei.

A törvényenkívüliség állapota után, a neoabszolutizmus éveiben tilos volt a nyilvános emlékezés. Csak 1860-ban kíséreltek meg – főleg a fiatalok – tenni valamit ez ellen, de a megemlékezés tüntetésbe torkollt. Forinyák Géza joghallgató bele is halt az ott szerzett sérüléseibe. A kiegyezés felemás fordulatot hozott. Akkor még nem beszéltek nemzeti ünnepről, hiszen e „műfajt” később találták ki. Ugyanakkor nem volt magyar kormány, amely 1867 után ne állította volna magáról, hogy ő az, aki majd befejezi, amit a márciusi ifjak elkezdtek. Ferenc József császárt sértette az ünneplés, de csak bizonyos határon túl. Minden március 15-e gondot jelentett a kaszárnyákban, mert a fiatal bakák és tisztek egy részének gondja volt arra, hogy valami történjen aznap.

1898-ban, az ötvenedik évfordulón tett javaslatot Kossuth Ferenc országgyűlési képviselő, hogy legyen nemzeti ünnep ez a nap. Mégis április 11-e lett a hivatalos ünnepnap. Az akkori parlamentnek az volt a véleménye, hogy a pesti fiatalok fellépésénél fontosabbak a magyar országgyűlés pozsonyi törvényalkotó erőfeszítései, amelyeket – a nádor közbenjárására – 1848. április 11-én szentesített V. Ferdinánd király.

A hivatalos döntés ellenére azonban az „istenadta nép” március 15-ét kívánta ünnepelni. Mindig akadt valaki, aki kiállt a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, és szívére tett kézzel elszavalta Petőfi Nemzeti dalát. 1919-ben a Tanácsköztársaság sajátította ki az ünnepet: Landler Jenő már új márciusról beszélt. A kommunista, illetve haladár politikus- és értelmiségi figurák őstípusaként arról álmodozott, hogy ez lesz az utolsó március, amelyet követően – kerül, amibe kerül – megvalósítják a ’48-as álmokat. Mármint a saját álmaikat. Kun Béláék és szocialista társutasaik tevékenysége hozzájárult a trianoni béke esztelen, máig égő sebként és következményekkel sújtó, Európa szégyenét jelentő léptékéhez, amely után még nagyobb szükség lett 1848 megtartó emlékére.

1927-ben a Bethlen-kormány úgy ítélte meg, hogy utat kell engedni március 15-e patriotizmusának. Hivatalosan is gyökeret vert az ünnep, és kialakult egyfajta rituáléja is a Horthy-korszak második felében. Fontos esemény volt az 1942. március 15-i történelmi emlékbizottság gyűlése, amikor a Petőfi-szobornál munkások és polgárok tiltakoztak a háború ellen. Az 1944. évi – Kossuth halálának 50. évfordulóját megelőző – ünnep különös fénytörésbe került. Négy nap múlva az ország német, majd később szovjet megszállás alá került.

1946-ban az ünnepség új helyszínt kapott: a gyorsan felépített – majd lebontott – Kossuth-híd jóvoltából a Parlament előtti Kossuth tér lett a központ. Oda összpontosultak az ünnepségek, így a centenáriumi 1948-as is. Rákosiék viszont már 1951-ben törölték e napot a kommunista kalendáriumból, hiszen ott volt már nekik március 9-e, a főtitkár születésnapja, március 21-e, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napja, valamint április 4-e, a „felszabadulás” emléknapja. Négy ünnep sok volt egymás hegyén-hátán – kivették hát a kevésbé jelentőset.

Kádár megígérte ugyan, hogy március 15-e újra nemzeti ünnep lesz, de erre várni kellett tizenkét évet. 1969-ben érezte úgy a Politikai Bizottság, hogy ismét engedélyezheti e nap ünneplését a konszolidálódott helyzetnek köszönhetően, de ekkor még munkanap maradt. A gulyáskommunizmus első, kifejezetten rendszerellenes március 15-éje az 1971-es megmozdulás volt. Egy évvel később a Ferenciek terénél már gumibotot is használtak a rendőrök, és több száz fiatalt vettek őrizetbe. Később a hatalom sikerrel akadályozta meg a jelentősebb ellenzéki akciókat, amelyek a nyolcvanas évek elején kezdődtek újra. Március 15-e a szabadság és a nemzeti függetlenség mellett a Kádár-rendszerrel való szembenállás jelképévé is vált. 1987-ben már ellenzéki tüntetésnek elkönyvelt rendezvényt tartottak a fővárosban, ahol beszédeket is mondtak. 1988-ban tizenötezren vettek részt a március 15-i megemlékezéseken – a rendőrség akkor már nem oszlatta szét a tömeget.

A rendszerváltoztatásnak nevezett gengszter- és módszerváltás után ismét teljes fényében ragyogott nemzeti ünnepünk. Nem sokáig: 1991-ben Demszky Gábor főpolgármesternek látszó személy köreiben kiötölték, hogy a főváros nem ünnepel közösen a kormánnyal. Az ő ünnepük ugyanis felvilágosult és liberális, nem holmi konzervatív vagy elavult nemzeti. Napjainkban is kormányzati, illetve ellenzéki ünneplést tartanak.

Ezért vélik sokan úgy a Duna partján, hogy istenigazából a külhoni magyarok tudják megünnepelni ezt a napot. Az ő érdek nélküli ragaszkodásuk e nap szentségéhez képes utat mutatni a politika sűrű erdejében.

Ma rendőrök, biutonsági szolgálatosok, kordonok között zajlik az "ünnep". Tán csak nem az sejlik föl, amit Petőfi megírt 1848-ban:  "A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott..."? Mindenesetre márciusi ifjakra, a 12 pont maradéktalan végrehajtására, betartására ma is nagy szükség volna.

Vélemények

Ezért vélik sokan úgy a Duna partján, hogy istenigazából a külhoni magyarok tudják megünnepelni ezt a napot.

Ha a fidesz nem próbálná ide is bepofátlankodni „kiküldött művészekkel”, és természetesen felolvassak Viktor üzenetét is, nehogy elfelejtsük, hogy ki az úr a háznál. Köszönjük, de nem kérünk ebből a szeretetből! Meg védelemből. Milyen ember az, akinek vágyálmai thelyettesítik a valóságot, aki mindenkinek mindent megígér (teljesítés csak haveroknak), és állandóan megvéd, de Brüsszelben soha semmit nem vétózott meg…

Sokkal inkább zavar, amikor a Fidesz-KDNP és az MSZP/DK kommunistái osztják az észt október 23-án. Régen a Városligetben voltak programok. Még Papp Lacit is láttam. Sajnálom, hogy politikai csetepatévá silányult ez az ünnep. A cikk vége sajnos találó.

És ebben mindkét oldal egyformán vétkes. Ma sem megyek ki ünnepelni, mert nincs kedvem aktuálpolitikát hallgatni. Inkább csak dicső őseinkre emlékezem itthon.

Meg kéne értenünk itt a jobboldalon is, hogy vagy kizárjuk a politikát egy ilyen szép ünnepen vagy tönkretesszük a múlt emlékét.

Nem szabad pillanatnyi politikai célokért feláldozni nemzeti nagyjainkat!

„Hol eltörölni, hol kisajátítani akarta a hatalom a ’48-as forradalom emlékezetét”. Ez igaz, de tűrhető, mivel olyan régen volt, hogy közvetlen személyes érintettsége senkinek sincs.