Miért kellett Jézusnak meghalnia?


Húsvét közeledtével egyértelműnek vesszük, hogy mindent tudunk a keresztények legnagyobb ünnepéről. De vajon tényleg így van? Azt például tudják tisztelt, kedves Olvasóink, hogy miért feszítették keresztre Jézust? Milyen indokokkal és kik mondták ki a halálos ítéletet? Hogy az arámi Jézus elítélése igazi koncepciós per volt? A történet s a mítosz örök érvénnyel bír...

 

Az arámi származású Jézus születése és halála idején Júdea a Római Birodalom egyik tartománya (provinciája) volt. Ez azt jelentette, hogy bármilyen vezető tisztséget zsidó ember csak római jóváhagyással tölthetett be, és feltétel volt az is, hogy jó kapcsolatot ápoljon a rómaiakkal. Nagy Heródes is római engedéllyel lehetett csak a zsidók királya, és a megszállókkal való barátsága miatt uralkodása alatt lázadásokkal, békétlenséggel kellett számolnia. Heródeshez hasonlóan a zsidó főpap és a főemberek is csak Róma engedélyével birtokolhatták kiváltságaikat, amelyek nem kevés bevételt hoztak nekik. Ők egyfajta hintapolitikára kényszerültek: a zsidó népnek eljátszották, hogy mennyire utálják a rómaiakat (megszállókat, gyarmatosítókat), miközben pedig minden Róma-ellenes megnyilvánulást igyekeztek gyökerestül kiirtani. E kettős képmutatás (kül- és belpolitikai hintapolitika) előtte s utána is örökérvényű politikai képlet.

Jézus megjelenése és népszerűsége ezt a nagyon kényes egyensúlyt veszélyeztette. A gyógyító és csodákat tevő arámi tanítót egyre többen követték, és tartották Messiásnak. Ez utóbbi a zsidó papok számára azért tűnt igen veszélyesnek, mert a zsidó nép nagy várakozással tekintett egy harcos Messiás eljövetelére, aki végre kiűzi a megszállókat. Egészen konkrétan a rómaiakat. Így aztán ahogy növekedett Jézus népszerűsége, úgy növekedett a zsidó vezetők félelme is. Végül odáig jutottak, ahhoz, hogy elkerüljenek egy biztos bukással fenyegető Róma-ellenes lázadást, Jézust le kell tartóztatniuk, és el kell ítélniük. Lehetőleg gyorsan és kizárólag törvényesen, hogy elkerüljék Jézus híveinek a lázadását. Nem volt könnyű megtalálniuk a legjobb megoldást.

Hamis tanúk

A zsidó főpapoknak meg kellett keresni az indokot Jézus letartóztatására, és lehetőleg valami olyan bűn miatt kellett őt elítélniük, ami miatt a rómaiak hajlandók lesznek őt halálra ítélni. Ugyanis a zsidó főpapi tanácsnak nem volt pallosjoga. Elítélni bárkit elítélhetett, de a kivégzéshez a rómaiak engedélye kellett. A dolgot tovább nehezítette, hogy közeledett a zsidók legnagyobb ünnepe, a páska (az Egyiptomból való kivonulást ünnepelték), amikor zsidók ezrei vándoroltak Jeruzsálembe, hogy megüljék a páska vacsorát. A nagy tömeg ebben a megszállt városban önmagában is veszélyes dolog, ráadásul tudták, hogy Jézus is ott van a tömegben. Tehát nagyon gyorsan, pár nap alatt le kellett ürügyet kellett találniuk a letartóztatásához, el kellett őt ítélniük, megszerezni az engedélyt a kivégzéshez, és lehetőleg végre is kellett hajtatni az ítéletet a rómaiakkal.

Júdás csókja – áruló jel

Jézus elfogásával nem volt gond, az egyik jézusi tanítvány, Júdás segítségével könnyen azonosították őt a tömegben, majd Kajafás, a zsidó főpap házába vitték másnap reggel, ahol már megjelent a zsidó főpapi tanács, a szinedrion. A főpapok komolyan vették a feladatot, és hamis tanúkat állítottak elő, hogy a 12 halálos bűn közül, amit Mózes törvénye felsorol, legalább egyet Jézusra bizonyítsanak. A zsidó papi tanács a hamis prófétaság bűnét próbálta a vádlottra rábizonyítani, és azt, hogy le akarja rombolni a jeruzsálemi templomot. Csakhogy a tanács nem talált két tanút, aki ezt minden részletében egyezően bizonyítani tudta volna. A per ezzel kis híján holtpontra jutott. Ekkor a főpap tett még egy kétségbeesett kísérletet, és megkérdezte Jézustól: „Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!” (Mt 26,63)

Ha Jézus ekkor nem szól semmit, vége a pernek. Csakhogy a zsidó főpap éppen Jézus küldetésének lényegére kérdezett rá: „Te vagy a Messiás?” És Jézus válaszolt, ráadásul nem is akárhogyan: „Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőiben.” (Mk 14,62) Az „Én vagyok” – héberül egészen pontosan az a legszentebb isteni név, ami Isten önmegnevezése. Ezt zsidó embernek kiejteni a száján, istenkáromlás, amiért halál jár. Jézus ezt a szent nevet nemcsak hogy kiejti, hanem önmagára alkalmazza, vagyis azt mondja ezzel, hogy én vagyok az Isten. A zsidó főpap ekkor megszaggatja ruháját (mózesi előírás istenkáromlása hallatán), és ezzel a kezében van a legtökéletesebb indok Jézus elítéléséhez. A főpapi tanács egyhangúan megszavazza: a vádlott bűnös istenkáromlás vétségében, büntetése halál.

Pilátus nem akarja elítélni Jézust

Most már „csak” két akadályt kellett legyőzniük: meg kellett szerezniük Róma engedélyét az ítélet végrehajtásához, és el kellett érniük, hogy Róma is vétkesnek lássa Jézust. És ekkor került a képbe Poncius Pilátus, a római helytartó. Az ő ítéletére és segítségére volt szükség. Csakhogy a római jog szerint kizárólag olyan embert lehetett kivégezni, aki a római jogot szegte meg. A zsidó főpapi tanács tehát tudta, hogy a hamis prófétaság és az istenkáromlás vádjával nem fogják meghatni Pilátust. Ki kellett találniuk egy másik vádat, amit a római törvények is halállal büntetnek. A következőre jutottak: „Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király.” (Lk 23,2)

Az adófizetés megtagadása és az, hogy királynak mondja magát, már kimerítették az államrend elleni izgatás fogalmát, amit már a rómaiak is komolyan vettek, sőt halállal büntettek. Ráadásul Júdea tömegével állította elő a lázadókat, akik összegyűltek, és királyt választottak maguknak. Pilátus feladata helytartóként éppen az volt, hogy lesújtson rájuk. Egyébként is köztudott volt, hogy a helytartó nem különösebben kedveli a zsidókat. A papi tanács vádja tehát telitalálat volt, és bízhattak benne, hogy Pilátus elítéli a vádlottjukat.

Pilátusnak nem volt más választása, elindította az eljárást, és kihallgatta Jézust. Rögtön a lényegre tért: „Te vagy a zsidók királya?” (Jn 18,33b) Az arámi Jézus őszintén válaszol, bár a királyság fogalma alatt ő egészen mást ért mint Pilátus: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” (Jn 18,36)

Pilátus tutira akart menni, és még egy kicsit faggatja Jézust, aki válaszolgat neki. Végül Pilátus oda lyukad ki, hogy ki tudja mi az igazság. Mivel főbenjáró bűnről van szó egy kényes, ingatag, lázadásokkal teli politikai helyzetben, Pilátus nem akarja igazi meggyőződés nélkül elítélni Jézust.

Pilátus mossa a kezét - Jézus Heródes előtt

Kimegy a zsidókhoz, és elmondja, ő nem talál semmi bűnt benne. A papi tanács azonban köti az ebet a karóhoz: „Fellázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig.” (Lk 23,5) Pilátusnak ekkor remek ötlete támad: „Ja, hogy Gallileában is lázadást szít, nos, ez már nem az én asztalom, átküldöm Galilea helytartójához, Heródes Antipáshoz. Majd ő csinál vele valamit.” Nem kellett Jézust messzire vinni, mert Heródes is Jeruzsálemben tartózkodott ezekben a napokban, és köszönte, de ő sem kért ebből az ügyből. Így visszaküldte Jézust Pilátushoz.

„Ekkor Pilátus összehívta a főpapokat, a vezetőket és a népet, és így szólt hozzájuk: Ezt az embert elém hoztátok azzal, hogy a népet félrevezeti. Íme, én előttetek vallattam ki, és nem találtam ebben az emberben egyet sem azok közül a bűnök közül, amelyekkel vádoljátok. De még Heródes sem, mert visszaküldte hozzánk. Láthatjátok, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el: megfenyítem tehát és elbocsátom.” (Lk 23,13-15) És jött az újabb mentő ötlete: „Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássuk? Jézust vagy Barabást?

A tömeg azonban Jézus halálát, és egy rómaiak elleni lázadásért fogságban tartott Barabás nevű rab szabadon bocsátását követelte. Hogy a nép miért Barabást választja? Mert ő felelt meg annak a harcos Messiás képnek, amit a tömeg elvárt. Ő volt az, aki ténylegesen tett is valamit azért, hogy megszabaduljanak a rómaiaktól. Jézustól inkább olyanokat hallottak, hogy szeresd az ellenségedet, és add meg a császárnak, ami a császáré. Ráadásul valószínű, hogy a zsidó papi tanács keze is benne volt a nép választásában.

Pilátus bizonyára rendkívül csalódott lehetett, de még mindig próbálkozik azzal, hogy kimásszon ebből a kényes ügyből. Elviteti, és megkorbácsoltatja Jézust, mert abban bízik, hogy ezzel kielégíti a tömeg vérszomját. Majd a vérző, megsebzett rabot töviskoronával a fején odaállítja a tömeg elé: „Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne. Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: Ecce, Homo! Íme, az ember!” (Jn 19,1-5)

Jézus megkorbácsolása

Nem vagy a császár barátja!

A tömeg ekkor tovább követeli Jézus halálát: „Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Pilátus pedig ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek.” A zsidók így válaszoltak neki: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát. Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg.” (Jn 19,6-8)

Pilátus ekkor jön rá, hogy egy vallási-hatalmi ügybe keveredett. A zsidó főpapok pedig rátesznek a félelmére még egy lapáttal: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” (Jn 19,12b)

Ez itt már a legkomolyabb zsarolás. A „császár barátja” egy különleges és megtisztelő cím volt, és a birtokosa különféle kiváltságokat birtokolt. Ám ha a császár visszavonta a címet, az nem csak annyit jelentett, hogy nem vagy a barátom többé, hanem kifejezetten kegyvesztett lett az illető. Vagyis ha a zsidók beárulják őt a császárnak, hogy futni hagyott egy trónkövetelőt, akkor Pilátus igen rosszul jár - akár ki is végeztetheti Tiberius. Az üzenet ekkor már világos: valakinek meg kell halnia. Vagy Jézus, vagy Pilátus.

Pilátus ekkor dönt, és átadja Jézust a katonáknak...

***

Tudomány a hit mögött avagy mi okozta Jézus halálát?

Az Új Testamentum eredeti, ógörög nyelvű szövegeinek kópiáit használta Christos Papaloucas elsődleges forrásként ahhoz, hogy meghatározza Jézus halálának okát, és magyarázatot találjon arra, hogy miért halt meg viszonylag rövid idő alatt a kereszten. Alsó képen Munkácsy Mihály híres Jézus-trilógiája - a Debreceni Déri Múzeumban 

A keresztre feszítés a halálbüntetés meglehetően gyakori formája volt az ókori Rómában, amit a lázadók, árulók és rabszolgák bűneinek megtorlására használtak. A kivégzők az áldozat karjait és lábait egyszerűen felszegelték egy keresztre, ám nagyon is jól tudták, pontosan hogyan és hová üssék a szegeket ahhoz, hogy a keresztre feszített ember halála előtt minél tovább szenvedjen.

Jézus kivégzése pénteken reggel 9 órakor kezdődött, és 15 órakor már halott volt, vagyis hat órán át szenvedett a kereszten, ami a hozzá hasonló fiatal, jó kondícióban lévő, egészséges férfiak túléléshez képest viszonylag rövid időnek számít. A halál lehetséges okainak magyarázatára különböző teóriák léteznek. Egyesek szerint kimerülés okozta traumatikus sokk, elviselhetetlen fájdalom és vérveszteség, mások szerint szívburokrepedés vagy fulladás (asphyxia) okozta Jézus halálát. Vélemények szerint Jézus halálát fulladás okozta, de a halál beálltának pontos ideje magán Jézuson múlott, mivel valószínűleg minden további igyekezettel felhagyott a lélegzetvétel érdekében, mert úgy vélte, beteljesítette földi küldetését.

Gyors halál?

Az ógörög nyelven íródott Új Testamentum könyveinek megbízhatósága vitatott, ám sok kutató szerint a Jézus halála körüli események tekintetében ez a leginkább pontos és autentikus forrás.

Sir William Ramsay (1914), a nemzetközi hírű régész, kezdetben szintén a kétkedők táborába tartozott, ám ázsiai kutatásai után elismerte, hogy a témában Lukács Evangéliuma nyújtja a létező legpontosabb információkat.

A keresztre feszítést egyértelműen a legkegyetlenebb kínzási és kivégzési módnak tartották. Maga Cicero „crudelissimum et teterrimum supplicium” azaz a legkegyetlenebb, legbrutálisabb büntetésként jellemezte.

Jézus keresztre feszítése és halála évszázadok óta foglalkoztatja a keresztény híveket, a művészeket, történészeket és orvosi kutatásokat is. Számos hipotézis létezik a halál viszonylag gyors beálltának magyarázatára. Jelen tanulmány az eredeti ógörög bibliai szövegek és a jelenleg rendelkezésre álló orvosi szakirodalom együttes vizsgálatával született.

Egy kis történelem

A keresztre feszítést kivégzési módként elsőként a perzsák gyakorolták (Barbet 1953, Holoubek és Holoubek 1995). A módszert aztán Nagy Sándor is átvette, és hódításai során magával vitte Egyiptom, Karthágó és Róma területére (Holoubek és Holoubek 1995). A keresztre feszítést így a rómaiak is eltanulták, sőt, idővel tökélyre fejlesztették. Némileg módosították a kereszt alakját és előszeretettel használták rabszolgák, árulók és hadifoglyok kivégzésére (Holoubek és Holoubek 1995). A Spartacus-féle rabszolgafelkelés után például, megtorlásként 6000 keresztet állítottak fel Capuatól Rómáig (Barbet 1953), és a zsidó történész, Josephus beszámolója szerint, i.e. 71-ben Jeruzsálem ostroma alatt a város falain kívül naponta 500 zsidót feszítettek meg (Barbet 1953).

I.e. 341-ben Konstantin császár betiltotta a keresztre feszítést (Holoubek és Holoubek, 1995), ám a szerzők szerint a történelem folyamán szórványosan ezután is előfordult. Így például 1247-ben Damaszkuszban egy türköt, 1597-ben Nagassakiban keresztény misszionáriusokat feszítettek keresztre. A szerzők egy Claperton nevű kapitányt is megemlítenek, akinek elmondása alapján, 1824-ben a keresztre feszítés még mindig divatban volt Szudán területén, egy McElder nevű tiszteletes pedig azt állította, hogy Madagaszkár szigetén még a 19. században is alkalmazták a halálbüntetés eme formáját.

Az első világháború alatt, az osztrák-magyar hadseregben is létezett egyfajta keresztre feszítés (Aufbinden), (Holoubek és Holoubek, 1995), mely során az áldozatot két csuklójánál fogva egy kötél segítségével néhány centivel a padló fölé lógatták. Az áldozat, azért hogy lélegezni tudjon, kénytelen volt felemelni magát a karjaival, de miután ettől teljesen kimerült, és már nem bírta megemelni magát, egyszerűen megfulladt. A második világháborúban a németeknek ismét eszébe jutott ez a fajta kínzási módszer, amit a dachau-i táborban is alkalmaztak. Azután sem szűntek meg a kínzások, kegyetlen kivégzési módszerek, lásd Vietnam, Kambodzsa, Közel-Kelet vagy Quantanamo (USA).