Magyarország harcot hirdet az angolszász imperializmus szellemi mákonya ellen


Éberség elvtársak, idegen izmusok és burzsoá áltudományok támadják demokráciánkat! Leleplezzük a nyugatmajmoló ügynökök propaganda- és kémhálózatait: népünk gyűlölettel kell hogy tekintsen a hazafiatlan, talajtalan kozmopolitizmus hirdetőire és prókátoraira. Szellemi harc a „szakemberek” ellen, 1950.

 

Az angolszász imperializmus nemcsak a népek anyagi leigázására tör, hanem a szellem erejét is szét akarja zúzni. És szellemi rothadásának csempészárujával igyekszik elárasztani a népeket s országokat. Éppen úgy, ahogyan elzártuk magunkat a Marshall-tervtől, úgy kell szembeszállnunk ezzel az imperialista szellemi csempészettel is – írta az 1949-es Szabad Népben Szakasits Árpád a nyugati befolyás maradéka elleni harc jegyében. Ez az az időszak, amikor a Rákosi-rendszer végképp igyekezett kiszorítani a szellemi szférából is mindent, ami abból még megmaradt. Államosította az egyetemeket, emigrációba kényszerítette Szentgyörgyi Albertet és más sztártudósokat, szétrohasztotta vagy bezárta azokat az értelmiségi közegeket, amelyekben még volt helye a függetlenségnek, hogy aztán szovjet mintára, sztálinista áltudományoknak helyet adva szervezze újjá a felsőoktatást.

Bár utólag a fordulat éveként tartják számon 1948-at, a fordulat teljességét a kortársak közül nem mindenki látta, a hatalom pedig úgy ítélte meg, hogy az értelmiség körében rengeteg még a tennivaló. Rudas László, a keményvonalas sztálinista ideológus a parlamentben azt fejtegette, hogy a haladás az egyetemeken és a főiskolákon sokkal kisebb a kívánatosnál, az „ellenséges ideológiák” ellen pedig teljes erővel kell fellépni. Hogy mik ezek? „Pragmatizmus“, „új-realizmus", „semleges realizmus“, „pluralizmus“, „perszonalizmus“, „insztrumentalizmus“, „exisztencializmus“ és így tovább, melyek, különböző hangzatos nevek alatt „ugyanazt a régi, elavult, de következetesen egy célt szolgáló nótát fújják” – természetesen a népi demokrácia ellenében.

Kérlelhetetlen harcot kell indítanunk ez ellen a szellemi mákony ellen. Le kell lepleznünk őket és ébereknek kell lennünk, hogy nyíltan vagy leplezetten be ne furakodjanak közénk és meg ne fertőzzék dolgozó népünk lelkét.

Az 1948-as kampányban az egyetemek „demokratizálását” és a régi professzorok eltávolítását követelte a hatalom, majd előkészített egy felsőoktatási reformot, mely többek között irányszámokkal, újfajta numerus clausus-szal azt célozta, hogy a hallgatók 60%-a már „munkás-paraszt fiatalokból” álljon. Hogy ők is bírják az egyetemet, erőltetetten csökkentették a tananyagot, „mert az túlterheléshez és a munkás-paraszt hallgatók lemorzsolódásához vezetett” –vagyis szociális indokkal elkezdték lerontani az oktatás színvonalát.

Néhány intézmény különösen rosszul járt. ‘49 tavaszán ideológiai okokból egész karokat függesztettek fel, az Agrártudományi Egyetem debreceni, keszthelyi és mosonmagyaróvári képzését a hivatalos indoklás szerint „a hallgatóság és a professzori kar demokráciaellenes magatartása miatt”. Mint a Szabad Nép tájékoztatta olvasóit: „Keszthelyen, Debrecenben és Magyaróvárott az Agrártudományi Egyetem mezőgazdasági karának egy-egy osztálya működött, amelyek a régi feudális szellemmel telített gazdasági akadémiákból fejlődtek ki. Az Agrártudományi Egyetemnek ezek a vidéki osztályai azonban mai formájukban nem feleinek meg a szocializmus felé haladó népi demokrácia követelményeinek. A vidéki osztályokon uralkodó szellem és a hallgatóság szociális összetétele nem biztosítja a demokrácia programjának érvényesülését.”

Őszre itt már új világ jött, melyben végre a sztálinista áltudományos biológia eredményeire alapozhattak. „Megváltozott az agrártudományi egyetemen az oktatás szelleme is. Száműzték az idealista elméleteket és Micsurin, Liszenko haladó tudományos elmélete és módszerei alapján tanítanak.”

Több más tudományterületen – államjog, földrajz, pedagógia – szintén nagy volt a veszteség, de a legradikálisabb változásokat az ideológiailag végképp gyanús, antimarxistának tartott közgazdaságtan területén hajtották végre. Az ítélet szerint a burzsoá közgazdászképzést „a keresztény középosztály gazdasági térfoglalásának előmozdítására létesítették”; az „eklektizmusnak” (vagyis a különböző rivális közgazdasági irányzatoknak) pedig immáron nincs helye – ezzel összefüggésben szüntették meg a Műszakin a közgazdasági kart, és hozták létre helyette az új, marxista közgazdasági egyetemet.

Nem csak a közgazdasági irányzatokkal volt azonban baj. Miután az Angliából hazatért kommunista Pálóczi-Horváth György (egy évvel később koholt vádak miatt aztán őt is lecsukják) egy röpiratban burzsoá tudóssá sorolja át Freudot, a a kultúrcézár Révai háborút indít a magyar pszichoanalízis ellen, melyet hamarosan annak betiltása követ. Hamarosan hasonló sors vár a szintén gyanúsan nyugati, a hivatalos marxista valóságértelmezés alternatíváját nyújtó szociológiára.

A nyugati irányzatok és a kapcsolódó politikai eltévelyedések ellen harsogó szövegek között tanulságos a Szabad Nép egyik 1949 májusi cikke. Az Imperialista kozmopolitizmus című szösszenet azért is megérdemli a hosszabb idézetet, mert nem kisebb ember írta, mint Bíró Zoltán, aki azon kívül, hogy vezető kultúrpolitikus, mellesleg Rákosi Mátyás testvére is volt.

„Az amerikai számára a kozmopolitizmus kiviteli cikk, nem hazai használatra készült. Az amerikai soviniszta imperialista megvető lenézéssel, faji önteltséggel tekint a világ minden népére. A többieknek ajánlja a kozmopolitizmust, mert ez, mint a bódító méreg, aláássa a népi erőket, meggyengíti az ellenállást az imperialistákkal szemben” – szögezi le, azzal folytatva, hogy a kozmopolitizmus nemcsak veszélyes ideológia, hanem bizony az ellenséges ügynökök, kémek és terroristák legfőbb szellemi muníciója is.

„Különösen a kispolgárság és az értelmiség elmaradottabb és reakciós befolyás alatt álló rétegei estek a kozmopolitizmus áldozataiul. Az ilyenek lebecsülik és lenézik a saját népük gazdasági és kulturális teljesítményeit és az égig magasztalják a dekadens, elfajult, rothadó nyugati művészet és irodalom gyatra megnyilvánulásait is. Az angolszász imperialisták ezekből a körökből toboroznak újabb ügynököket propaganda- és kémhálózatuk számára.”

A népi demokrácia mindent megtesz, hogy ezeket az embereket is megmentse a béke ügyének. Van azonban, amikor már nincs helye több kompromisszumnak:

„Ezekhez a körökhöz tartozik a cionista kispolgárságnak az a rétege is, amely becsületes építőmunka helyett a kivándorlásra spekulál. Mindezeket az elemeket a magyar demokrácia igyekszik becsületes magyar hazafiakká átnevelni s ha képtelenek lennének megváltozni, úgy leleplezi és a közvélemény ítélőszéke elé állítja őket.”

Le kell leplezni és el kell szigetelni a nyugati imperializmus ügynökeinek, híveinek mindenféle ideológiai és egyéb tevékenységét. Népünk gyűlölettel kell hogy tekintsen a hazafiatlan, talajtalan kozmopolitizmus hirdetőire és prókátoraira.

Ennek szellemében verték szét a hagyományos elitképzés egyik legfontosabb helyét, az Eötvös Collegiumot is. A gyanúsan polgári szellemű bölcsészképző éléről előbb eltávolították Keresztury Dezső igazgatót, majd ügynökök segítségével, valamint az egyik legnagyobb és legellentmondásosabb magyar tehetség, a mefisztói alakként leírt, kíméletet nem ismerő  ifjú kommunista Lakatos Imre vezetésével darálták be az egész intézményt – ez 1950-re meg is történt.

Ekkorra a hatalom már lényegében teljes győzelmet aratott az értelmiség intézményei fölött. Az oktatás államosításának részeként elvették a főbb egyházi egyetemeket (még a budapesti Hittudományi Kar tanárait is felmentették, kivétel nélkül), és a Magyar Tudományos Akadémiát is sztalinizálták. Bár a legnagyobb tudósok közül néhányan, mint a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert vagy Bay Zoltán már korábban önként távoztak az országból, az MTA még mindig a valódi tudományos elit helye volt.

A testület bolsevizálása így hát prioritás volt; nem akarták azonban az Akadémiát egy az egyben megszüntetni, úgy, mint a románok tették. Létrehoztak inkább egy párhuzamos tudományirányító testületet, a Magyar Tudományos Tanácsot, melyet maga Gerő Ernő vezetett. Ők számolták fel a maradék egyetemi autonómiákat, biztosították a pártkontrollt, majd tagrevízióval az akadémikusok felét kizárták vagy partvonalra helyezték.

Gerő ekkor kettős játékot játszott. Mint Huszár Tibor írta: „Egyrészt kihasználja a Rajk-perből adódó lehetőségeket, ám miközben a félelem légkörét az értelmiség e szegmensében is eszkalálja, a tervezett intézkedések olyan üzenetet is közvetítettek – különösen a műszaki és természettudományok meghatározott csoportjai számára –, ha lojálisak vagytok, Mi (Én) megoltalmazunk”.

Bár a kommunista párt funkcionáriusai végig asszisztálták vagy éppen buzgón segítették az értelmiség derékba törését, ez sem volt feltétlenül elég személyes karrierjük további biztosításához. Ez már az a fázis, amikor a mindenki mással leszámoló hatalom önmagát kezdi el felzabálni: a nagy tehetségű néprajzosból elvtelen kiszolgálóvá lett  Ortutay Gyula vallás- és közoktatási minisztert 1950-ben azért távolítják el, mert Rákosiék szemében ő sem volt elég lojális, ugyanis „rendszeresen eltorzította a párt politikáját az egyetemek felé és manővereivel a jobboldalt védte”.

A miniszter fő bűne az volt, hogy még mindig értette és időnként képviselt is politikán kívüli szempontokat; néha még mocorgott belőle valami a hajdani értelmiségiből. Mint az újfunkcik megvetően írták róla: Megtévesztő hivatkozási alapja a „szakemberek védelme”, „az egyetem hagyományos vezető szerveinek tekintélye volt”.

Ez természetesen megengedhetetlen, így hát az ideológiai harc fokozásával a Pártnak nem volt más választása, mint minden évfolyamon még inkább főtárggyá tenni a marxizmus-leninizmus oktatását, és kiadni, hogy átvegyék a Szovjetunió felsőoktatásának tapasztalatait. Sikerült.