A kisvállalkozás mint megoldás


Az Európai Unió 2010 óta nemcsak az országok általános helyzetét és versenyképességét elemzi, de regionális elemzéseket és összehasonlításokat is végez. A legfrissebb tanulmány az uniós tagországok 263 régióját hasonlította össze különböző mutatók alapján.

 

A legfontosabb közülük az ún. fejlettségi mutató, amely azt méri, hogy egy ország, illetve régió egy főre jutó bruttó hazai terméke (GDP) hány százalékát teszi ki az EU-s átlagnak. Magyarország esetén az országos átlag 68,4 százalék. Viszont a hét régió közül négy (Dél-Dunántúl, Észak-Magyarország, Észak-Alföld és Dél-Alföld), illetve a tizenkilenc megyéből tíz nem éri el az 50 százalékot. 2013-hoz képest 2016-ban mind a hét magyar régió pozíciója romlott.

A tanulmányban a legalacsonyabb fejlettségi szintet jelentő 1-es értéke négy magyar régiónak van. De még az Audinak otthont adó nyugat-dunántúli régió is csak a 2-es szintet érte el. A legfejlettebb szint értéke 5-ös lenne: ezen a szinten egyetlen magyar régió sem áll. Ha pedig a megyéket is megvizsgáljuk, akkor kiemelkedően alacsony fejlettségű Nógrád megye (28,92 százalék), Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (37,03 százalék) és Békés megye (39,82 százalék). További öt megye pedig – köztük Pest megye – alig haladja meg az 50 százalékot. A két szélső érték Budapest a maga 140 százalékával és Nógrád megye 28,96 százalékkal, vagyis a budapesti érték a nógrádi közel ötszöröse. - állapítja meg Csath Magdolna, neves közgazdász asszonyunk.

A fejlődési tendenciák is érdekesek. 2004-ről 2015-re például Budapest fejlettségi mutatója 13,5 százalékkal, Szabolcs-Szatmár-Beregé 1,07, Békésé 1,04, Borsod-Abaúj-Zempléné 1,2, Pest megyéé pedig 2,3 százalékkal javult, miközben Nógrádé 3,48 és Zaláé 0,03 százalékkal romlott. Vagyis egyes megyék esetében tizenegy év alatt alig volt felzárkózás, sőt helyenként romlott is a helyzet. A fejlettségi szint összefügg a beruházások nagyságával és a kutatásra-fejlesztésre szánt összegekkel. 2015-ben például a KSH adatai szerint Nógrád megyében 57,668 milliárd forint, Zalában 101,594 milliárd forint, Budapesten pedig 1265,846 milliárd forint értékben történtek beruházások. A budapesti érték a nógrádi huszonkétszerese, a zalai tizenkét és félszerese. Az egy főre jutó kutatás-fejlesztési kiadás az unió statisztikai hivatala (Eurostat) szerint 2014-ben regionális szinten a Dél-Dunántúlon (Baranya, Somogy és Tolna megye) volt a legalacsonyabb, 41,7 euró, amit Észak-Magyarország (Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megye) követett 47,9 euróval. Az országos átlag egy főre vetítve 144,7 euró. A legnagyobb érték a Budapestet is magában foglaló Közép-Magyarország régióban mutatható ki: 306,7 euró. Ez több mint hétszerese a dél-dunántúli értéknek.

A munkanélküliség a KSH friss adatai szerint országos szinten 4,5 százalék, de Észak-Magyarországon 6,8, Dél-Dunántúlon 6,3 és Észak-Alföldön (Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) 8,5 százalék. Végül említsük meg, hogy a nettó bérek terén is jelentős különbségek vannak az egyes régiók, illetve megyék között. Az adatok arra világítanak rá, hogy az országon belül rendkívül nagyok a különbségek a fejlettséget, az életszínvonalat és a munkához jutási lehetőségeket illetően. Mi lenne a megoldás a lemaradtak felzárkóztatására? Természetesen nem az, hogy a kevéssé fejlett területekről a rendelkezésre álló munkaerőt átirányítjuk a fejlettebb régiókba, hiszen ezzel a legfontosabb fejlesztési forrástól, a humán vagyontól fosztanánk meg a szegényebb régiókat, megyéket. Az sem igazán jó megoldás, ha csak a nagyvárosokat „tőkésítjük fel” jelentős forrásokkal, miközben a közeli kisvárosok, falvak elsorvadnak, elvándorol belőlük a fiatal lakosság, ami tovább növeli a leszakadás veszélyét. A legutóbb Győrnek adott állami támogatás kapcsán a miniszterelnök a „széles vállú és izmos nagyvárosok” fontosságáról beszélt. A „széles vállú és izmos”, agyontámogatott városok, akárhol vannak is, elszívják a munkaerőt az állami fejlesztésekből kimaradó térségektől. Ezért jobb lenne az országban egyenletesen elhelyezkedő okos kisvárosok és falvak hálózatát kifejleszteni, ahol a pezsgő gazdasági életet a sikeres helyi kisvállalkozások biztosítják, ott tartva a fiatalokat. Ehhez azonban nemcsak a települések fejlesztése terén látható eltéréseket, hanem a különböző méretű cégek pályázatokhoz és közbeszerzési lehetőségekhez jutása közti hatalmas különbséget is fel kellene számolni. Egy friss felmérés szerint ugyanis a kis cégek, közülük is főként a mikro- és kisvállalkozások (10, illetve 50 fő alatt foglalkoztatók) gyakorlatilag sem pályázati, sem közbeszerzési lehetőségekhez nem jutnak hozzá, mivel azoknak a feltételei vagy úgy vannak megfogalmazva, hogy egyszerűen lehetetlenné teszik, hogy egy kisvállalkozás is pályázhasson, vagy a megpályázható összeg alsó értéke olyan magas, hogy annyi pénzre egy kisvállalkozásnak nincs szüksége.

Nézzünk két friss példát! Egy, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal által ebben az évben meghirdetett innovációs pályázat (exportképes innovatív termékek fejlesztésének támogatása az innovációvezérelt exportbővítés érdekében – Ginop-2.1.6-16) a bevezetőjében így fogalmaz: „Pályázhatnak mikro-, kis- és középvállalkozások, illetve nagyvállalatok.” Majd a későbbiekben (21–22. oldal) a következőképpen részletezi a feltételeket: „Támogatást igénylők köre jelen felhívásra támogatási kérelmet nyújthatnak be: mikro-, kis- és középvállalkozások, illetve nagyvállalatok, amelyek éves átlagos statisztikai állományi létszáma a támogatási kérelem benyújtását megelőző legutolsó lezárt, teljes üzleti évben minimum 100 fő volt, a támogatási kérelem benyújtását megelőző legutolsó lezárt, teljes üzleti évben éves nettó árbevétele legalább 3 milliárd forint és legfeljebb 50 milliárd forint volt, a támogatási kérelem benyújtását megelőző legutolsó lezárt, teljes üzleti évben összárbevételük legalább 50 százalékát exportból realizálták.” Márpedig a minimum száz főt alkalmazó cég definíció szerint csakis közepes méretű vállalkozás vagy nagyvállalat lehet. De ha a többi, az árbevételre és az export nagyságára vonatkozó feltételt is megnézzük, azok a közepes méretű cégeket is nagy valószínűséggel kizárják a pályázati lehetőségből. Maradnak tehát a nagyvállalatok. Magyarán ez a kiírás valójában nekik szól. De akkor miért a félrevezető bevezetés arról, hogy mikro-, kis- és közepes vállalkozások is pályázhatnak? Ez a módszer megdöbbentő cinizmusra vall a hazai kisvállalkozásokkal szemben. Egy másik pályázat (Ginop-6.1.6-17) munkahelyi képzéshez ad támogatást. Viszont a minimális megpályázható összeg 3 millió forint. Vajon egy 10 fő alatt foglalkoztató mikrocégnek miért kellene ekkora összeg? Miért nem alacsonyabb az alsó határ?

A kérdés tehát az, hogy miközben a mikro- és kisvállalkozások a munkaerő 35,7 százalékát foglalkoztatják, és ez az a vállalati kör, amely a leggyorsabban és a legrugalmasabban tudna új munkahelyeket teremteni, valamint a regionális különbségek csökkentéséhez hozzájárulni, miért „mostohagyermekei” ezek a vállalkozások a fejlesztési politikának? A sokféle tevékenységet folytató kis cégek az életminőséget javítják, ezért a foglalkoztatáson túl is nagyon fontosak a helyi lakosság számára. De egy tudásalapú, jó munkahelyeket kínáló nagyvállalat sem települ szolgáltatásszegény környezetbe, mivel oda nem tudna igényes munkaerőt vonzani, illetve azt ott megtartani. Ráadásul a kis cégekben benne van az innováció lehetősége is – persze ezt kibontakoztatni csak támogató üzleti környezetben képesek.