A magyarság nem előidézője, hanem áldozata Trianonnak


Itt az ideje, hogy a szomszédjaink, Európa vezetői kimondják, elismerjék és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője, és nem az elkövetője - mondta a Miniszterelnökséget vezető miniszter június 4-én, szombaton Szarvason, a nemzeti összetartozás napja alkalmából tartott megemlékezésen.

 

Karinthy ezt írta a hazáról kisfiának „Trianon emléknapjára”: Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. […] És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.

***

Az nem járja, hogy Európa és a szomszédos államok vezetői csak annyit tudnak mondani erre a történelmi igazságtalanságra, hogy a magyaroknak ideje volna végre túllépniük a régi sérelmeken, hagyjuk ezeket a régi dolgokat - fogalmazott Lázár János a történelmi Magyarország közepét jelző szélmalom mellett elmondott beszédében. „A magyar sebek akkor fognak behegedni, ha nem nyitják fel újra meg újra. (Rejtett és nyílt magyarüldözéssel, történelemhamisítással!) Ha a szomszédos államok vezetői, és persze a közös Európa dolgában illetékes politikusok végre megértéssel és tisztelettel fordulnak a magyarok nemzeti érzékenysége felé. Ha végre megadják a tiszteletet minden magyar embernek.”

A miniszter hangoztatta: közeleg a trianoni békediktátum 100. évfordulója., ez pedig nem a felejtésre ok, mert mi nem felejtünk, hanem az évforduló arra ok, hogy végre rendezzük közös dolgainkat, hogy Magyarország és a magyarság jóvátételt, ha nem anyagi, hát legalább erkölcsi jóvátételt kapjon a világtörténelem legnagyobb igazságtalanságáért, aminek ez a nép a legnagyobb kárvallottja volt, és bizonyos értelemben a mai napig az is maradt!

„Nem akarunk határrevíziót, és pláne nem etnikai feszültséget (...), újabb háborúkat Európában, vagy bárhol a világban” - fogalmazott a miniszter, hozzátéve, „ez nem jelenti azt, hogy újabb száz évig eltűrjük a provokációkat, nemzeti érzékenységünk újabb és újabb megsértését, meggyalázását. Igenis, ma is mondhatjuk: Igazságot Magyarországnak!”

Babák Mihály, Szarvas polgármestere köszöntőjében attól óvott, hogy „harmadik Trianon” következzen. A migrációs válságról beszélve arra hívta fel a figyelmet, hogy „napjainkban ismét meg kell védenünk hazánkat, szülőföldünket”.

Zalai Mihály, a Békés megyei önkormányzat elnöke arról szólt, hogy 1919-ben a megszálló román csapatok valósággal kifosztották Békés megyét, és majdnem sikerült elérniük, hogy a román határ a Tiszáig terjedjen. Mint a Partiummal szomszédos megye vezetője azt hangsúlyozta, „amíg itt élünk, addig felelősek vagyunk minden magyarért a Kárpát-medencében”.

Szabó Ödön, a partiumi Bihar megye parlamenti képviselője azt emelte ki, hogy a határon túlra szakadt magyarság másképpen éli meg a mindennapokban a trianoni tragédiát, és annak hatását, de óriási támasz számukra, hogy érzékelik: az anyaország velük van!

***

Ha a trianoni békeszerződést értékskálán nézzük őket, az irónia a vidám megértés felé mozdul el, a groteszk a tragikum felé. Tréfás, hogy a IV. részben olyan gondosan körülírják, milyen nemzetközi szerződésekben biztosított jogainkról kell lemondanunk Marokkó, Egyiptom, Thaiföld és Kína esetén, szemben a III. résszel, az Európára vonatkozó politikai rendelkezésekkel, amelyek területének kétharmadától fosztották meg Európa egyik legrégibb működő királyságát. A száraz leírások megborzongatják a szerződés olvasóját, aki maga is a tragédia nézőjévé válik; „trianonidává” lesz. A nagy kérdés a mai magyar társadalom számára, hogy Trianon – még ha szabadulni is akarnánk a kultuszától – mért határozza meg lelkivilágunkat éppúgy, mint egykor ma már múltba vesző őseinkét a Mohácsnál elszenvedett vereség?

A homály, a vereség szeretete lenne ez? Vagy a vallásossággal rokon vágyakozás a fény, a megváltás felé? A lélekgyógyászok nemegyszer gyógyítanak úgy lelki betegségeket, hogy a szenvedővel végignézetik múltjukat, életük fordulópontjait. Mély meggyőződésem, hogy egy ilyen diktátum bármelyik utódállami népet, még a lélekben legerősebb szerbeket is összeroppantotta volna. Minket nem. Pedig sokszor éreztették velünk, hogy jobb volna csendben maradni, felejteni, s hogy itt Közép-Európában még az is csoda, hogy a Kárpát-medence közepén beszélnek magyarul. Mintha a trianoni traumából áradna egyfajta gyógyító erő, az a fajta, amelyet a pszichológusok szerint a betegnek a múlt újra átélése ad. A nemzet egyéniségének sokat ártott a Monarchia szellemisége, amely letérített minket az önállóság és öncélúság útjáról, s mint Benes, a cseh külügyminiszter cinikusan mondta, Trianonnal a magyarok visszakapták a szuverenitásukat, próbáljanak élni vele. Kétségtelenül a legsikeresebb az ország az önállóság hirtelen kinyílt terén a Horthy-korszakban volt, amikor a térségünket vizsgáló szakértők legnagyobb meglepetésére a kisantant gazdasági és katonai karanténjába zárva is sikerült pénzügyi és gazdasági konszolidációt végrehajtanunk, s a revíziós gondolattal az angoloknak és a franciáknak is bebizonyítanunk, hogy nem a magyar nacionalizmus volt a térség rákfenéje. Pontosabban, hogy nem volt igaz, mint Trianonban állították a zsákmányéhes utódállamok képviselői, hogy a magyar királyság kevert nemzetiségű országrészeit ezer évig jogtalanul tartottuk magunknál, hanem hogy ezeket ők ragadták el, sem a természetjoggal és a wilsoni elvekkel, sem a történelmi joggal nem törődve. (Nem volt népszavazás a térségben, mint azt Wilson amerikai elnök ígérte. Az itt működő államok létét csak nemzetközi szerződések, s nem a népakarat szentesítette.)

A Horthy-korszak pozitív megítélése mellett a sport kapcsán is könnyű a „trianonidát” felismerni. Az ún.  rendszerváltozás traumájából éppúgy gyógyulni segíthet a sport és a sportlétesítmények építése, akárcsak az elvesztett háború csapásaiból a múlt század húszas éveiben. A becsülettel megvívott ütközetek után akkor, Trianon után katonai gyakorlótér helyett futballpályákat alakítottak ki az emberek, vívtak, teniszeztek és atletizáltak, melósok és kényes bankfiúk öltöztek át sportmezbe s együtt léptek pályára, s az állam is észbe kapott, hogy a katonaság alól felszabadult energiákat minél hatékonyabban munkához juttassa. Felállították a Testnevelési Főiskolát, elrendelték a leventeoktatást, s egy-egy NBI-es rangadót negyven-ötvenezren néztek végig. Pontokban felküzdöttük magunkat a világ népei közt sportban a hetedik helyre, s a kivívott diadalok mögött mindig ott volt a trianoni trauma meghaladásának vágya, s az, hogy a sportsikerek a legreálisabb tevékenységek, amelyeket a ránk kényszerített viszonyok között folytathattunk.