Hetven év:a Felvidékről kitelepített magyarokra emlékezünk


Sokan élnek közülük köztünk ma is, akiket az antant által összetákolt, „demokratikus” műállamból, Cseh-szlovákiából erőszakkal elüldöztek, jócskán túllépve a nagyhatalmak által enhedélyezeett kvótát. A Felvidéken (Szlovákiában), a többi utódállamhoz hasonlóan ma is módszeresen zajlik a nyílt és rejtett üldözés, diszkrimináció. Ez lehetséges a mai Eu-ban?

 

Június 2–3-án és 4-én, pünkösdhétfőn hazánkban több helyen is megemlékezést tartottak a lakosságcseréről, az azt elszenvedő családokról.

„Hangos motorzúgás hallatszik messziről / Most hurcolják a népet Felsőszeliből / Hangos sírás között búcsúzkodik a nép, / Elviszik a magyart, mindenkit, aki ép” – rímekbe szedve kesereg egy felvidéki magyar 1947-ben azokról a megpróbáltatásokról, amelyeknek során hetven éve százezer felvidéki magyart taszítottak ki otthonából.

A szlovák-magyar lakosságcserének egy 1946 februárjában megkötött államközi egyezmény ágyazott meg, a kegyetlenségektől sem mentes akció során a trianoni területrablók által elfoglalt-lefoglalt házat, hazát, földet javakat hátrahagyatva, nincstelenül, kiebrudalva, pár kilós csomaggal csaknem százezer felvidéki magyart kényszerítettek Magyarországra és hatvanezer szlovák került Csehszlovákiába. A csehszlovák állam jócskán túllépte a megállapított kvótát.

Masaryk még hajlott a trianoni diktátum megváltoztatására: úgy vélte, hogy a déli részen élő magyar területek visszaadása (nagyjából az 1938-as bécsi béke határvonalainak megfelelően) megoldaná a csehszlovákiai ún. magyarkérdést. Vele szöges ellentétben állt a soviniszta Eduard Benes. A németek elüldözését is felölelő etnikai tisztogatást Benes, – aki 1945 és 1948 között Csehszlovákia elnöke volt – már a második világháború alatt dédelgette, de a szövetséges hatalmak eleinte ellenkeztek. Azonban a tárgyalások már a világháború legvégén megkezdődtek Budapest és Prága között. A magyarok azt szerették volna, ha inkább békén hagynák a Felvidék déli sávjában ősi földjükön élő magyarokat, és a határmódosítás tervével érkeztek Prágába. Ezt a csehek lesöpörték az asztalról, és mivel egy éven át semmiben sem sikerült megegyezni, 1946 elején lakosságcseréről írtak alá dokumentumot.

A magyarországi szlovákokat intenzív csehszlovák propaganda hívta a kitelepítendő magyarok helyére, azzal csábítva őket, hogy ott ház, jól termő földek várják őket. A magyarok tekintetében annyiban volt más a helyzet, hogy aki a Felvidékről elindult, elvileg kárpótlás várta idehaza, de a kisemmizett Magyarország nem tudta a teljes kártalanítást vállalni. Az akciót a Magyar Áttelepülési Kormánybiztosság irányította, amely igyekezett teljes falvak közösségét egyben megőrizve új helyhez juttatni, de legalábbis arra ügyelt, hogy a családok ne szakadjanak szét. Ez persze nem sikerült teljességgel, mert az áttelepített szlovákok számban eleve kevesebben voltak.

Mindeközben erőteljesen dübörgött a magyarellenes propaganda, a megfélemlítésekkel, zaklatásokkal kísért úgynevezett reszlovákizácó, ennek csak része volt a lakosságcsere. A cél az egységes csehszlovák nemzetállam létrehozása volt, ebbe a képbe értelemszerűen nem fértek bele a magyarok. Ugyanakkor Dél-Csehszlovákiában emberre mégiscsak szükség volt, ezért aki meg szerette volna tartani vagyonát, ingatlanját, kényszerűen csehszlovákká kellett válnia. A kassai kormányprogram amúgy is úgy rendelkezett, hogy a kollektív bűnösöktől, vagyis a magyaroktól és a németektől meg kell vonni az állampolgárságot, el kell kobozni a földeket. Aki tehát magyarként akart tovább élni, kiadták az útját.

1947-ben és 1948-ban 23 ezer magyar család, összesen csaknem százezer felvidéki magyar érkezett Magyarországra, de az 1945 és 1949 között csehszlovák területekről elmenekülőkkel együtt mintegy százötvenezren voltak kénytelenek elhagyni ősi, ezeréves szülőhazájukat. Közülük háromezren Tolna megyében találtak új otthonra, azokban a házakban kaptak helyet, ahonnan akkor költöztek ki előző lakóik, a hasonló bélyeget viselő német családok. Ugyan a csehek és a szlovákok már megkövették a németeket a kitelepítésért, és a cigány holokausztért is bocsánatot kértek, egyedül a magyarok rehabilitációja, kártalanítása maradt el, sőt a szlovák parlament meg is erősítette a jogfosztást kimondó Benes-dekrétumok érvényességét.

Hol a felelős, következetes magyar nemzetpolitika és stratégia? Miért lehet szlovák és ukrán magyar nyelvellenes törvény, miért zajlanak diszkriminatív akciók, magyarverések, magyar, ill. székelyzászló tiltások? Netán azért (is), mert azt látják, hogy a magyarországi miniszterelnök a nemzeti összetartozás napján miért külföldi focimeccsen szotyizik?

Összetartozunk? – A legjellemzőbb hozzáállás ma az érdektelenség

Hogyan lesz a székelyből román? Úgy, hogy elmegy Budapestre – szól a régi vicc, amely sajnos ma is aktuális. Hiába hagytuk már több mint negyed századdal magunk mögött a Kádár-rendszert, még mindig sokan vannak, akik magyarul beszélő szlováknak, románnak, szerbnek tartják a határon túli magyart, és megdöbbennek, ha az anyanyelvén szólal meg. Rendszeresen előfordul az is, hogy idegen nevükön emlegetnek magyarlakta településeket, esetenként még nívós közéleti lapok is, sőt olykor a meteorológiai szolgálat is román helységnevet használ a magyar helyett. Sokatmondó ugyanakkor, hogy néhány éve egy közismert zenész lövöldözésig, terrorizmusig, nemzetközi békefenntartók jelenlétéig tudta megrajzolni az ívet a teljes Kárpát-medencére vonatkozó időjárás-előrejelzés jelentette „piszkálódástól”. Bár az illető később elnézést kért, az írás kiválóan jellemzi egy réteg hozzáállását a határon túliakhoz. - emlékeztett bennünket Póla Gergely az mno-hu-n megjelent kitűnő eszmefuttatásában, amely továbbgondolásra s főleg cselekvésre serkenthet minden nem "idegenszívű"  magyart.

Emlékezhetünk, hogy a 2004-es népszavazás előtt az MSZP és az SZDSZ rosszindulatú hecckampányt folytatott a magyarországiakat „anyagilag megroppantó, állásukat elvevő” külhoniak ellen, az utóbbi években pedig a mára mezei Facebook-csoporttá törpült Milla olyan üzenetekkel jelentkezett a „rinyálás napján”, hogy a környező országok szélsőjobboldali figurái Slotától Funarig mind elismerően csettintenének. Ezzel együtt valószínűleg nincsenek többségben azok, akik ellenségesen viszonyulnak a határon túli magyarsághoz, a kettős állampolgársághoz vagy a „tizenötmillió magyar” szókapcsolathoz. Erre utal legalábbis, hogy a baloldali politikusok többsége másként fogalmaz, mint tíz éve, a Millától pedig saját hívei is elhatárolódtak ízléstelen akciója után.

A legjellemzőbb hozzáállás ma az érdektelenség. Bár évek óta nemzeti emléknapja van az összetartozásnak, az iskolások pedig közvetlenül szerezhetnek élményeket a határon túli magyar területeken, a társadalom jó részének a nemzet véget ér Röszkénél, Ártándnál, Záhonynál és a Mária Valéria híd második pillérénél. A sajtó sem kivétel: sok lapnál nemcsak a kárpátaljai lövöldözés nem hír, hanem a kifejezetten a magyar közösség ellen irányuló hatósági, politikai hadjáratok sem – vagy ha mégis, a külföldi hírek között, a venezuelai összecsapások és az észak-koreai rakétakísérletek társaságában.

Szinte mindegy is, hogy az érdeklődés vagy az információ hiánya miatt, de a külhoniak helyzete nem témája a közbeszédnek – szlovák, ukrán, román, szerb belügynek számít. Akik hallottak is a magyarság jogaiért küzdő szervezetekről, illetve a Tamás Aladárné- és Hantz Péter-féle magányos hősökről, többnyire „veled vagyok, de nélküled” hozzáállással szemlélik a tevékenységüket. Az anyanyelvhasználat korlátozásáról, diszkriminatív intézkedésekről, állampolgársági törvényekről, megfélemlítésről, túlkapásokról, törvénysértésekről szóló híreket pedig lemondó beletörődés vagy teljes közöny övezi.

A téma nem trendi, a másságért és a kisebbségi jogokért rendszeresen síkra szálló liberálisok sem mutatnak iránta érdeklődést. Ahogy az olyan szimbolikus ügyek iránt sem, mint a kollektív bűnösséget kimondó Benes-dekrétumok megerősítése, a kisebbségi magyarokért és a zsidóságért kiálló, üldözötteket segítő, mégis háborús bűnösként elítélt Esterházy János rehabilitálásának elutasítása vagy épp a magyarellenes, tömeggyilkos, korabeli terrorista Avram Iancu román nemzeti hőssé emelése. Ma számos utca, tér, iskola, sőt település és repülőtér is viseli annak az embernek a nevét, akinek a vezetésével különös kegyetlenséggel mészárolták le magyarok ezreit, megváltoztatva Erdély etnikai arányait. Akik minden követ megmozgattak azért – még Barack Obama amerikai elnökig is elvitték az ügyet –, hogy Hóman Bálintnak ne lehessen szobra Magyarországon, nem emelték fel a szavukat sem Románia nagykövetségénél, sem a sajtóban egy népirtó nemzeti hőssé nyilvánítása ellen.

És hol voltak a CEU-ért tüntetők akkor, amikor ellehetetlenítették a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát? Amikor megfogalmazták a magyar nyelvű oktatást teljes egészében megszüntető új ukrán nyelvtörvénytervezetet? Amikor Szerbiában a hatályos törvényt megszegve megtiltották a Vajdaság tartományban hivatalosnak számító magyar nyelv felsőoktatási felvételin való használatát?

Fogadjuk el egy pillanatra azt az érvelést, hogy a CEU-ért kizárólag "Soros-katonák"  vonultak utcára, akiket nem érdekel a Budapesten kívüli világ. Póla Gergelyhez csatlakozva így is adódik a kérdés: hol voltak a magukat nemzetinek nevező pártok, szervezetek? Hol volt az a CÖF, amely a CEU-vita leghevesebb időszakában Brüsszelig utaztatta tagjait demonstrálni? Tényleg veszélyesebb egy magyarországi egyetem léte, mint sok külhoni magyar egyetem megszűnése? Amikor minden perc számít, tényleg célravezető parttalan belharcokba menekülni azon küzdelmek elől, amelyeket a sors ránk kényszerít?