Világra szóló magyar győzelelem a 907-es pozsonyi csatában


907. július 4-én kezdődött pozsonyi csatában a hon-visszafoglaló magyarok döntő győzelmet arattak Liutpold bajor őrgróf seregei felett, aki Pannónia (tágabb területű, Trianon nélküli Dunántúl) visszaszerzése érdekében tört a szkíta-hun-magyar törzsszövetség területére. Az ütközetben aratott diadal nyomán a Dunántúlon is megszilárdult magyar uralom; ezt követően aztán több mint 120 évig nem lépett ellenséges katona hazánk földjére. Világra szóló győzelmünket azóta sem bocsátja meg a „művelt” Nyugat, bár több ízben összefogott ellenünk.

 

A csatáról annak jelentősége ellenére kevés forrással rendelkezünk; csak német évkönyvek és a küzdelem során elesett előkelőségek nekrológjai alapján tudjuk valamelyest rekonstruálni az eseményeket. Az biztos, hogy Luitpold célja Pozsony – akkori nevén Brezalauspurc – bevétele volt, amit a Duna két partján előrenyomulva, csellel akart végrehajtani; a hadjárat későbbi szakaszában aztán valószínűleg a Dunántúl többi várát akarta elfoglalni. A bajorok igen ravasz módon támadtak a törzsszövetségre, hiszen hadaik gyülekezőjét a szokásos ennsburgi hadi mustra időpontjára tették, így a magyar kémek hosszú ideig nem gyanítottak ellenséges szándékot.

Bár a hon-visszafoglalás (hazatérés) hivatalos dátumának 895-96-ot tartjuk, őseink letelepedése a Kárpát-medencében jóval hosszabb, hosszú hullámokban több évtizedig tartó folyamat volt: a Dunántúl például csak a 900-as hadjárat során került a magyarok kezébe, mely hódítást követően a szállásterületek határa körülbelül a Fischa és Morva folyóknál húzódhatott. Árpád és alvezérei 895 után megsemmisítették Szvatopluk morva nagyfejedelem országát, és megszállták a Keleti Frank Birodalom keleti területeit, ahol szláv fejedelmek és a bajor őrgróf uralkodtak, mint a király vazallusai. Liutpold őrgróf 907-es hadjáratának célja ennek megfelelően a magyarok kiűzése volt, amihez komoly segítséget kapott Gyermek Lajos királytól (ur. 900-911) – pontosabban a nevében kormányzó Hatto mainzi érsektől – a pápától és a német egyháztól is. Becslések szerint Ennsburgban 907 júniusában mintegy 100 000 katona gyűlt össze, akik Liutpolddal és Theotmár salzburgi érsekkel az élen hamarosan megindultak, hogy – a krónika szavai szerint – kiirtsák a magyarokat.

 

Egyesült európai haderő gyűlt össze a bécsi medencében (Bécs akkor még nem létezett semmilyen formában). A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg és AZ akkori német király rendelete szerint azzal a céllal, hogy „Decretum..Ugros eliminandos esse..” azaz „elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak”.Ezt a nemes célt extra adag erő koncentrálásával akarták megvalósítani mai szóval élve, “biztosra mentek”. Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen 100.000 fő körüli létszámban gyűlt össze a csapásmérő erő. Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni.

Miután egyes német előkelőségek halálát a nekrológok június utolsó napjaira teszik, feltételezhetjük, hogy a gyepűt védő harcosok már felvonulás közben is zaklatták Thietmar érsek csapatait, hogy időt nyerhessenek a magyar főseregek összegyűjtésére. A Kárpát-medence nyugat felén letelepedett szkíta-hun-magyar törzsek időközben becslések szerint 40 000 főnyi könnyűlovasságot küldtek a Pozsonnyal szemben fekvő Duna-partra. Eközben a portyázók állandó zaklatásaikkal kifárasztották a déli bajor hadsereget, és színlelt megfutásaikkal folyamatosan maguk után csalták Thietmar erőit. A magyar csel aztán Pozsonnyal szemben hozott eredményt, ahol az előőrsök bevezették a támadókat egy elzárt medencébe, és a környező magaslatokról támadva tömegével nyilazták, majd vágták le a német harcosokat. A július 4-i – első – csatában az egyházfők seregeinek java része elpusztult, miközben az utánpótlást szállító Sieghart hajóiból jó néhány a – tapló segítségével meggyújtott – tüzes nyilak áldozatául esett.

A győzelem ugyanakkor még csak félsikert jelentett, hiszen a Duna északi partján időközben megérkeztek Luitpold erői is, aki cselből öt nappal lemaradt az érsek mögött. Thietmar katasztrofális veresége azonban keresztülhúzta a herceg számításait, hiszen június 5-én a győztes magyar hadak könnyedén átkelhettek a folyón, majd a Dévényi-szorosban hasonló taktikával megsemmisítették Luitpold erőit is. A több napon át tartó pozsonyi ütközet megtizedelte a bajor méltóságokat, hiszen a harcokban elesett a herceg, Thietmar érsek, és rajtuk kívül még számos püspök és apát is. A győztesek később üldözőbe vették a menekülő keresztény hadakat, és az ellentámadás során a magyar szállásterületet egészen az Enns folyóig tolták ki. A vereség akkora trauma volt a nyugatiak számára, hogy ezután egészen II. Konrád (ur. 1024-1039) 1030-as támadásáig nem vállalkoztak Magyarország meghódítására.

A pozsonyi csata a magyar hadtörténet egyik legfontosabb győzelme volt, melyet őseink elsősorban a reflexíjnak, és nomád harcmodoruknak köszönhettek. A bajorok nem ismerték sem a fegyver hatékonyságát, sem a magyarok taktikáját, ezért túlerejük dacára könnyű prédának bizonyultak a törzsszövetség erői számára. A csata győztes hadvezérének kilétét ugyanakkor máig nem sikerült tisztázni: egyesek szerint Árpád fejedelem irányította Pozsonynál őseink seregeit, mások pedig úgy tartják, éppen az ő halálát – és Zolta hatalomra kerülését – próbálta meg kihasználni a Keleti Frank Birodalom. Ismét mások azt állítják, hogy Árpád ebben a csatában lelte halálát. Bármelyik fejedelem is vezette hadainkat Pozsonynál, hozzájárult a törzsszövetség helyzetének megszilárdulásához, és pontot tett Kárpát-medencei sikeres hon-visszafoglalásunk végére.

 

Egyesült európai haderő gyűlt össze a bécsi medencében (Bécs akkor még nem létezett semmilyen formában). A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg és AZ akkori német király rendelete szerint azzal a céllal, hogy „Decretum..Ugros eliminandos esse..” azaz „elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak”.Ezt a nemes célt extra adag erő koncentrálásával akarták megvalósítani mai szóval élve, “biztosra mentek”. Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen 100.000 fő körüli létszámban gyűlt össze a csapásmérő erő. Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni.

*

907 június derekán megindult a támadás, amely három oszlopban nyomult előre a Duna vonalán. A déli parton a ‘ gyengébb ‘ , kb. 40ezres szárny; a Dunán hajókon egy kb. 10-12 ezres inváziós csoport+hadtáp míg az északi parton egy jó 45 ezres főerő az elit. Árpád, a törzsszövetség fejedelme az egész Európára kiterjedő felderítő hálózata miatt jó előre tudott a készülő pusztító háborúról. A törzsszövetség egyesült főerejét – 40.000 lovas – négy részre osztotta. Az egyenként 10ezer fős lovas egység neve tümen azaz magyarul tömény régi sztyeppei hadszervezési szokás. Az elsőt ő maga vezette,a többit pedig fiaira bízta: Tarhos (43), Üllő (41), Jutas (35). Emellett természetesen az egész hadműveletet irányította.

Az ellenség átkelésének és ezzel egyesülésének megakadályozására elsőként az inváziós flotta sorsa pecsételődött meg: gyújtólövedékekkel tűzijáték és viziparádé keretében szenvedett technikában 100%-os, élőerőben kb. 95%-os veszteséget a hajóhad. Másnap az elsáncolt déli szárny kapott koncentrált többirányú lovasrohamokat amelyek hatására maradéktalanul elpusztult/ 40.000 ember/. A csata utáni éjjel Árpád elrendelte az átkelést teljes csendben. Tehát átkelés a Dunán kb. 35.000 lovassal AZ ellenséges sereg ‘ orra előtt ‘ , éjszaka,tök csöndben!!! (A fantáziátokra bízom ez mit jelenthetett mind egyéni mind közösségi teljesítményben két napnyi öldöklő csata után.)

Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban az ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt majd túlereje ellenére ismét két nap öldöklő ütközet ellenére szó szerint halomra pusztult a pozsony körüli síkságon. A néhány ezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált rendeződni de a magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékony: Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el.

A vár alatti síkon felvonuló magyar haderőre rátört a királyi őrség és tartalék de a színlelt visszavonulással Magyar részről a német üldözők csőbe futottak mert a környező erdőkből kitörő Magyar lovasság a megforduló főerőkkel őket is legázolta. A német király olyan gyorsan menekült, hogy minden értékét /még a trónszékét is!/ hátrahagyta, seregvezéreiből pedig a flottavezetőn kívül mindenki meghalt /grófok, püspökök tucatjai/.

A csata következménye, hogy a magyar határ a Enns folyó lett (Ober Enns – innen a meséink ‘ Óperenciás tengere ‘), valamint hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni. Szent István idején először, de akkor ugyanígy jártak csak a Vértes hegységben. Árpád fejedelem két fiát vesztette és Ő maga is halálos sebet kapott és pár hét múlva meghalt – a hazáért. Eltemették tisztességgel titkos sírba őse, Atilla közelébe – a mai Nagykevély hegy rejtett völgyébe – nyugodjék örök békében!

A 907 -es pozsonyi csata hivatalos tananyag AZ Egyesült Államok összhaderőnemi katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point-on. Tehát minden amerikai hivatásos tiszt évtizedek óta vizsgázik belőle.