A homokóra közepe – a szűkülő középosztály nyomában


Nyugaton és nálunk is lehetséges változás. Az állam rendelkezésére álló forrásokat át kell csoportosítani, az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátórendszerek minőségi fejlesztésére kell szánni.

Az emberek munkaképességébe, értékteremtő képességébe kell befektetni, hogy területi elhelyezkedésüktől és osztályhelyzetüktől függetlenül mindenki jó minőségű közszolgáltatásokat kaphasson. Hogy mindenki kaphasson esélyt arra, hogy kibontakoztathassa a benne rejlő lehetőségeket. A mgyar középosztály nagyon szűk és egyre csak szűkül. A középosztály tisztes életkörülményeket, stabil vagyoni helyzetet, biztos egzisztenciát jelent. Ez ma nagyon kevesek kiváltsága. Azoknak, akik a magyar társadalmi piramis közepén helyezkednek el, nincs biztos egzisztenciájuk. A magyar társadalmi piramis közepén elhelyezkedők nem középosztálybeliek.

Aki ma középosztálybeli életszínvonalon él, a társadalmi piramis felső harmadában helyezkedik el. A magyar társadalom többségének, alsó kétharmadának életkörülményei nem érik el a középosztályi életszínvonalat. Ezt Tóth István György társadalomkutató mutatta ki az elmúlt években. A társadalmi piramis közepén és alján elhelyezkedők helyzete tapasztalata szerint elkeserítő. A nagyjából középen lévők háromnegyedének komoly gondot okozna egy váratlan kiadás. Kétharmaduk nem engedhet meg magának egy egyhetes külföldi nyaralást. Harmaduk rendszeresen nem tud húst tenni az asztalra.

A többkulcsos, progresszív személyi jövedelemadót a 2010-ben hivatalba lépő kormányzat egykulcsossá tette. Egy ennek hatásait vizsgáló elemzés 2013-ban kimutatta, hogy az adókedvezmény „74 százaléka a két legmagasabb jövedelmi tizedbe tartozó gyermektelen adózók nettó jövedelmét növelte.” A legnagyobb adókedvezményt a legnagyobb jövedelműek kapták. A felső ötöd.

A középosztályok bővülésének fő periódusa Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a második világháború végétől az első és a második olajválságig (1973, 1979), majd a neoliberális fordulatig tartó három évtized volt. Ebben az időszakban a világ nyugati részén többkulcsos adórendszerek működtek, a magas jövedelműektől vonták el a legnagyobb adókat, hogy abból fejleszthessék az oktatást, az egészségügyet, a közösségi közlekedést, és támogathassák mindenki lakhatását. Népes és erős szakszervezetek működtek, a munkahelyek biztonságban voltak. Ez volt a jóléti állam közvetítésével a tőke és a munka között kialkudott kompromisszum kora. A szabályozott piacok, a „megfékezett” kapitalizmus XX. századi korszaka. Nyugaton ez az intézményrendszer biztosított keretet a középosztályok bővülésének és erősödésének. A hetvenes évek válságai után a nyolcvanas évek elején neoliberális korszakváltás következett. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság óta a világ gazdagabbik részének középosztályai is olvadnak.

A munkásosztályt gyorsan és hatékonyan „ledarálták” a munka biztonságának elvételével, a szakszervezetek meggyengítésével, a dolgozók kiszolgáltatott helyzetbe hozásával, a jóléti újraelosztás leépítésével. A 2008-as válság terhei azonban nemcsak a munkás- és a középosztályt sodorták nehezebb helyzetbe. A válságot nyugaton a társadalmak „alsó 99 százalékának” kellett megfizetnie, miközben a leggazdagabbak, a legfelső 1 százalék, csak tovább növelte addig is példátlanul nagynak számító vagyonát.

Hogyan lehetne ezt megfordítani?

Nyugaton és nálunk is lehetséges változás. Az állam rendelkezésére álló forrásokat át kell csoportosítani, az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátórendszerek minőségi fejlesztésére kell szánni. Az emberek munkaképességébe, értékteremtő képességébe kell befektetni, hogy területi elhelyezkedésüktől és osztályhelyzetüktől függetlenül mindenki jó minőségű közszolgáltatásokat kaphasson. Hogy mindenki kaphasson esélyt arra, hogy kibontakoztathassa a benne rejlő lehetőségeket.

Miből volna mindez finanszírozható? Többkulcsos jövedelemadóból, nyereségi és örökösödési adóból, a közteherviselés alól kibújó leggazdagabbak megadóztatásából, a korrupcióval elfolyó közpénzek megfogásából.

Az állam felnőttképzéssel és átképzésekkel segíthetné a dolgozókat. A lakhatási problémák enyhítésével, a közösségi közlekedés támogatásával és fejlesztésével segíthetne az embereknek olcsóbban eljutni a munkába, az iskolába. A szakszervezetek támogatásával és erősítésével emelhetne a béreken is. Hosszabb távon mindez gyarapítaná és szélesítené a középosztályt. Nálunk, Magyarországon is.