Kis magyar észbontó tévés kitalálósdi


Mert már nem a lényeg, hogy mindent ellopnak, hanem az, hogy az élet infrastruktúrájába ássák bele magukat... 

A Fábri-évforduló kapcsán gomolyognak elő napjaink történései... Véleményünk szerint Fábri Zoltán azt a szerepet tölti be a magyar filmtörténetben, mint az olaszban Federico Fellini, a svédben Ingmar Bergman, a lengyelben Andrzej Wajda, az oroszban Andrej Tarkovszkij. Egyszeri és megismételhetetlen, talán megközelíthető, de el nem érhető hegycsúcs. Fábriban szemernyi illúzió sem volt az ember mértéktelen hatalomvágyát illetően, ami rettenetes dolgokra képes. Ám alkotásaiban ott él a remény is, hogy nincs az a gonoszság, ami véglegesen kiirthatná az emberből a teremtése pillanatában lelkébe ültetett jónak, félelem- és gyűlöletnélküliségnek, de a erkölcsösségnek, jóindulatnak, együttérzésnek, összefogásnak a csíráját. Lássuk, hogyan működik el jelenünkben?

Egy minapi közéleti-politikai tévéműsorbanHaraszti Miklós először ott tapintott rá a politikai lényegre, hogy nem összefogósdit kell játszani (a saját haszon reményében), hanem egyszerűen általános részvétlenséggel, nem-szavazással bojkottálni a rendszert. Másik megszívlelendő felismerése, nem a politikai homokozóban kell lapátolgatni a homokot, szórni egymás szemébe hülye ígéretekke, önmaguk és választóik hitegetésével, hanem úgy összefogni a patás ördöggel is, hogy a NER-többség ne kapjon többséget, pláne nem kétharmadot! Ez a két fő tétel lehet megváltó a mi politikában. A többi dobókockajáték, rulett...

Mert már nem a lényeg, hogy mindent ellopnak, hanem az, hogy az élet infrastruktúrájába ássák bele magukat, tehát folyamatosan szedik a pénzt lelkes népünktől, miközben függésben is tartják őt, nemsokára már bölcsőtől a sírig. (A banktól a gázszolgáltatáson és a tömegkommunikáción át a szatócsboltig az élet minden területén ott vannak.) Minden nappal, amellyel továbbélünk, hizlaljuk a hatalmukat. Azon csodálkozunk csupán, miért nem jött létre már a devizahiteles lakások kivásárlására és bérlakássá alakítására is egy "Mészáros"-monopólium, hogy kétmillió ember feje fölött a tető is az ő akaratukból álljon. Bérlakásokban a bérválasztó. Vagy miért nem -- pontosabban mikor -- jön létre már a "Mészáros"-egészségügy. Megmondom: létrejön, amikor odaérünk a hídhoz. Mire az államit -- ti. nem épp érdekmentesen -- tönkreteszik. De lesz ez is, az is, minden. Nagy tétet mernék tenni rá.

A Kádár- és Horthy-rendszerekkel való összevetés lényegileg téves. Ez egy magántársaság, amely az államnak kulcsterületeken csak átmeneti szerepet szán, amíg maga kellően meg nem erősödik. Ilyen átmeneti szerep jut az államnak pl. a vagyonkezelésben, ti. amíg át nem játssza a közvagyont (ideértve az előzőleg törvényes magánvagyonból államosítással megszerzett közvagyont) magánkezekbe. De az állam más alrendszerei -- főleg az egészségügy és a nyugdíjrendszer -- is átmenetiek: folyamatosan nyomorítva ezeket az állam lassan már csak a rendfenntartást és az ellenfelekkel szembeni megtorlást szolgálja, amin elsősorban az adóztatás, a (társadalmi békét minimális biztosító) újraelosztás és az erőszakmonopólium fenntartása értendő (és ez utóbbinak még örülnie is lehet, ti. amíg nem grasszálnak Rogán-gárdák és Lázár-fiúk az utcákon). A klasszikus liberális modellel való formális hasonlóság -- hogy ti. hogyan szűkülnek a tényleges állami funkciók -- rémisztő, és ebből is látszik, hogy az államok morfológiája önmagában semmit sem jelent az emberi életek szempontjából -- az erkölcs, a hatalommegosztás struktúrái, a szabadság társadalmi intézményeinek ismerete nélkül.

A korábbi diktatórikus rendszerekkel szemben a társadalom anyagi és szellemi irányítását már nem az állam, hanem az állam egy szűk uralmi hálózattal összefonódva végzi, az utóbbi szolgálatában. A pártállam helyét, amelyben az állam a párt igazgatási szerve volt, a klikkállam vette át (értelemszerűen az állam a klikk érdekeit szolgálván, de zombi formában, vagyonvesztve, funkcióiban kikezdve). Mindezek miatt ad absurdum oda juthatunk, hogy egy választási vereség sem számít az Orbán és tsai Zrt. és a társadalom feletti ellenőrzésük továbbélésében. Kettős hatalom jönne létre, mert az életet ellenőrzik már Timóteusz Takatiki s famulusai. Private state...

A rendszer elsősorban néhány alávaló személy ötletéből, de a gondolattalan, (tágabb, erkölcsi) korrupcióba süllyedt ellenzék és ez utóbbi mára már szétvert, gyenge emberek által üzemeltetett intézményi hálózatának kollaborálásával jöhetett csak létre, a magyar népnek a szabadság megőrzésében és a produktív együttműködési készségekben való eredendő képességhiányára alapozva. Ne feledjük, ha elrévedünk a mai, maradék-Magyarország gyönyörűségén: valójában ez a realitás. Ezt tudjuk, erre vagyunk képesek -- ez Magyarország. Igaz vagy hamis? Észbontó, nemde, Pangloss mester? A kérdést már Sánta Ferenc író föltette az Ötödik pecsét c. halhatatlan művében, amit Fábri Zoltán csiszolt tovább tökéletesre az azonos című filmjében. A fő kérdés íme, minden még erkölcsös, értelmes, önbecsüléssel bíró magyar számára: melyiket választjuk, mi szeretnénk lenni: a mindenféle erkölcsi, lelkiismereti aggályokat elvető, másokat irgalmatlanul elnyomó és tönkretevő Timóteusz Takatiki, vagy pedig a neki tökéletesen kiszolgáltatott, fizikailag megnyomorított, de lelkében tiszta Gyugyu?  Avagy: a tanítást és a nevelést hivatásának tekintő Nyúl Béla/Hanibál tanár úr a fényűző, hedonista életvitelt folytató politikai elittel és az őt készségesen kiszolgáló helyi vezetőkkel, hangzatos jelszavaikkal irányított, uralt világukkal, fehérben-feketében láttatni akarásukkal s ezáltal homogén gondolkodásra fogékony tömeggel, így az irracionális, fanatikus félelmükkel, gyűlölettükkel szembeszegezi az igazságot, az erkölcsös felelős gondolkodást, mentalitást. Vagy Bíró Máté (alias Soós Imre balmazújvárosi parasztivadék égő-lángoló alföldi vagy székely módra fogalmazza meg helyettünk is életcélját szerelmének, Marinak (Törőcsik Mari): „Én felrúgom, szétverem, megcsinálom magunknak mindazt, ahogyan élni kell mindnyájunknak ezen a világon!”