Az első karácsony - Mi a rorate?


Vígasztalódjál, vígasztalódjál én népem! Hamar eljő üdvösséged. Miért merülsz a gyászba? Miért fog el ismét a fájdalom? Ne félj már! Megmentelek téged, mivel én vagyok a te Urad és Istened, Izrael Szentje, a te Megváltód. Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat. Rorate coeli desuper – Harmatozzatok magasságos egek!

Ne féljetek, ez a legnehezebb tanítás. A kilátástalanság, a tehetetlenség, a hangzavar, a düh mind a félelemből következik. És sok minden más is. A Biblia könyveiben száznál is több helyen hangzik el a bátorítás. Ne félj! 

Rorate

Rorate caeli desuper, et nubes pluant iustum: aperiatur terra, et germinet Salvator.

Angyali üdvözlet

A rorate vagy hajnali mise vagy angyalmise vagy aranyos mise a római katolikus egyházban advent első vasárnapjától karácsony első napjáig minden nap hajnalban tartott szentmise Szűz Mária tiszteletére és Jézus eljövetele utáni vágy kifejezésére, amelyet roraténak is neveznek, a mise bevezető szavai után: Rorate coeli de super… (harmatozzatok egek onnan felülről). Angyali misének is nevezik, mert az angyali üdvözlet nyilvános elmondásával fejeződik be, másrészt mert Mária evangéliumát és Gábriel arkangyal köszöntését foglalja magába.

Az egyháznak problémát jelentett a szokás, hogy a roratét a Gloriával és a Credóval végezték, ami a római katolikus szertartás advent-fölfogásával ütközött. Ezért a Szentszék 1892-ben Pannonhalmának, 1958-ban pedig az Esztergom-Budapesti főegyházmegyének ősi szokására hivatkozva külön kiváltságként engedélyezte a hajnali misét.

A miseének teljes szövege:

Rorate caeli desuper, et nubes pluant iustum.

Ne irascaris Domine, ne ultra memineris iniquitatis: ecce civitas Sancti facta est deserta, Sion deserta facta est: Ierusalem desolata est: domus sanctificationis tuac et gloriae tuae, ubi laudaverunt te patres nostri.

Rorate caeli desuper, et nubes pluant iustum.

Peccavimus, et facti sumus tamquam immundus nos, et cecidimus quasi folium universi; et iniquitates nostrae quasi ventus abstulerunt nos: abscondisti faciem tuam a nobis, et allisisti nos in manu iniquitatis nostrae.

Rorate caeli desuper, et nubes pluant iustum.

Vide, Domini, afflictionem populi tui, et mitte quem missurus es, emitte Agnum dominatorem terrae, de Petra deserti montem filiae Sion: ut auferat ipse iugum captivatis nostrae.

Rorate caeli desuper, et nubes pluant iustum.

Consolamini, consolamini, popule meus: cito veniet salus tua:. quare moerore consumeris, quia innovavit te dolor? Salvabo te, noli timere: ego enim sum Dominus Deus, tuus, Sanctus Israel, Redemptor tuus.

Rorate caeli desuper, et nubes pluant iustum.

Magyarul:

Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat.

Ne haragudj ránk, Urunk, és ne emlékezzél többé gonoszságunkra; íme elhagyatottá lőn a Szentnek városa, pusztasággá Sion, és árván maradt Jeruzsálem, a Te szentségednek és dicsőségednek lakóháza, ahol atyáink téged dicsőítettek.

Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat.

Vétkeztünk, s mint a tisztátalanok olyanná lettünk, s mint falevelek, földre hulltunk. Íme, gonoszságaink, mint a szélvész elsodornak minket; elrejted előlünk arcodat, és önnön gonoszságunk markába adtál minket.

Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat.

Lásd meg, Urunk, a Te népednek sanyarúságát, és küldd el az Eljövendőt. Küldd el a Bárányt, a földkerekség Urát, küldd el a kősivatagból Sion leányának hegyéhez, hogy elvegye rólunk fogságunk igáját. arcodat, és önnön gonoszságunk markába adtál minket.

Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat.

Vígasztalódjál, vígasztalódjál én népem! Hamar eljő üdvösséged. Miért merülsz a gyászba? Miért fog el ismét a fájdalom? Ne félj már! Megmentelek téged, mivel én vagyok a te Urad és Istened, Izrael Szentje, a te Megváltód. Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat. Rorate coeli desuper – Harmatozzatok magasságos egek!

Roráté – Hajnali angyalmise az Adventben

Advent = Adventus Domini = 'az Úr eljövetele'. S mi az, ami az advent kora reggeli szentmiséinek, az ún. roráté-miséknek egyedülálló atmoszférát ad? A fény! A fény emberemlékezet óta nagy hatással volt az emberre. Különösen a hideg és sötét évszakokban varázsolta el őket – világossággal és meleggel. Szüleink és nagyszüleink nem kis nosztalgiával emlékeznek vissza az adventi reggelekre, amelyeken zsúfolt templomokban, kicsik és nagyok gyertyafény mellett ünnepelték a Karácsony előtti szentmiséket. Egyes vidékeken előtte gyermekek járták végig a falut, és csengőszóval hívták a szentmisére a híveket…

A roráté-mise elnevezése egyébként egy latin miseének kezdő sorából származik, amely így szól: „Rorate coeli de super et nubes pluant iustum!” – „Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és ti, felhők, hullassátok az Igazat! Nyíljék meg a föld és teremje az Üdvözítőt, és sarjadjon vele szabadulás is.” (Izajás 45,8) Ezekkel a szavakkal kezdődött a II. Vatikáni Zsinat előtt az adventi Mária-mise. Így maradt ez ma is, évtizedekkel utána, csak nem latinul énekeljük, illetve mondjuk ezeket a sorokat, hanem anyanyelvünkön.

Angyali üdvözlet

Ádvent egyik különlegessége az ún. „rorate” vagy hajnali mise. Ezeket a szentmiséket korán reggel vagy hajnalban tartották. Ma általában reggel 6-kor. A kora reggeli szentmise ezt a népies elnevezést arról a jellegzetes (ószövetségi szentírási szövegen alapuló) énekről kapta, amelyet Ádventben szinte naponta énekeltek, énekelnek: „Harmatozzatok egek onnan felülről” („harmatozzatok” latinul „rorate”) Más népies elnevezések még a hajnali misére: angyali mise, aranyos mise. Hozzá kell még tennünk, hogy a roráte-szentmisék a katolikus egyházban csak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén találhatók meg.

Kosztolányi Dezső így ír erről az ünnepről:

„Amikor megjön a december, hajnali misét tartotok. A hajnali kék ködben, amely olyan, mint a szilva hamva, süveges, lámpásos emberek bandukolnak a kivilágított kis falusi templomok felé, és teli torokkal énekeltetitek az ’Ó, fényességes szép hajnal’ kezdetű ódon adventi éneket. A nappalok egyre rövidebbek lesznek, a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb. És ti azt mondjátok, nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak. Az adventi emberek remélnek, és várják a fényt. A várakozásban kicsordul az ajándékozási kedv. Titokban vásárolják szeretteiknek az emléktárgyakat, hogy szeretettel ünnepeljék együtt a fény születését. És a sötétség mélypontján, december 24-én, amelyet ’szentestének’ neveztek, megrendezitek Jézus születésének mámorában azt a hallatlan és páratlan karácsonyi tűzijátékot, amelynek sziporkái New Yorktól Tokióig látszanak. Akkora az öröm, hogy a világ táncra perdül.”

Várj, és ne félj!

Az első karácsony halk dallam lehetett, amelyet az éjszaka mélyén dúdolt el a Jóisten. Akkoriban az emberek hagyták még, hogy év végére elfogyjon körülöttük a fény, és sűrű sötétség gyűljön össze a helyén. Nem aggattak az ünnepre harsány színeket és hangokat, az ablakaikban nem olvadoztak hatalmas LED-jégcsapok, és nem daloltak olcsó liftzenét hóemberes pulóverbe öltöztetett plüss rénszarvasok a boákkal és gömbökkel benőtt kirakatokban. Betlehem külsőn csönd lehetett, és aligha volt túlságosan fényszennyezett arrafelé az ég. Halk ének mellett iszogathattak az éjszakás pásztorok, akiknek angyal adta hírül, indulniuk kell. Meglepődhettek nagyon. Elindulni egyébként is a legnehezebb. Felkelni a tűz mellől, és botokkal meg kolomppal vágni át a cseppfolyós feketeségen, úttalan utak felé venni az irányt, hogy meglássák végül Krisztust. Nagyanyámnak volt ilyen tiszta vakhite.

Elindulni a legnehezebb. De hát mese nincs, a roráték mindenütt napkelte előtt kezdődnek. Kolozsváron is, ahol eltöltöttem egyszer az adventot, és ahol még korábbinak tűntek a hajnalok. Álmosan kelni ki az ágyból, teagőzre gondolni és vastag sapkára egyből, aztán dideregni az úton a kialvatlanságtól meg a metsző széltől, és hallani, hogy már harangoznak. Sietve bukdácsolni végig a megfagyott Mikó-kerten, ottfeledett műanyag kávéspoharat látni a klinika kerítésén, vacogva suhanni el a könyvtár előtt, végig a Jókai utcán, a bejáratnál pedig visszabiccenteni a behavazott szárnyú Mihály arkangyalnak, itt vagyok, ideértem. Így ülni be a kanócfüst- és tömjénillatú padba. Az odaút persze, a díszlet behelyettesíthető, a hideget viszont semerre nem lehet megúszni.

Pontosan emlékezni a legnehezebb, úgyhogy lehet, a tömjénillatot képzelem csak, a gyertyafény viszont biztos. Az is, hogy amíg a sálak bomlanak, és minden odaérkező ásítozik, a lámpák elalusznak lassan, hátulról előrefelé, az oltáriszentség fénye marad és az oltárnál elmormolt szavak. Ülünk némán a füstarcú csendben. Lehet, hogy egyetlen helybélit sem lep meg a vastag pillérekről ránk telepedő hűvös sötét, egy magamfajta tápos képed csak rajta el. Azt éneklik az áldozás alatt: „Várj, és ne félj…” Először fogom fel igazán, hogy ez itt a feladat: várni. Szoktatni a szemünk a sötéthez, hideghez, hogy meglássuk Krisztust a jászolban, télben.

Nem volt egyszerű meglátnom abban a lerobbant kórházban, ahol 2015 karácsonyán a nagyanyám feküdt. Elindulni a legnehezebb, de akkor egyik lépés sem volt könnyű. Végig arra gondoltam, mire gondolhat vajon most az anyám meg az apám, csak hogy ne kelljen arra gondolnom, én mire gondolok. Csendben közeledtünk az alulvilágított kórterem kényelmetlen, nyikorgó és keskeny ágyai felé, amelyeken – tudtuk – csillagok pihennek. Messze járnak, és nem lehet tudni róluk biztosan, a fényük kigyúl-e még. Mint amikor a teamécsesből a viasz elfogy, de melegít még és pislog a kanóc. A sötétben van a legnagyobb szükség a szeretetre.

Elindulni tényleg a legnehezebb. Meg odaérni, ahol tudjuk, nem lesznek szavak. Ügyetlenül mesélni a karácsonyról, és hiába várni választ. Aztán bátortalanul, halk énekbe kezdeni, és elképedni, hogy a végén, éppen a legvégén elmosolyodik és felénk biccent a mozdulatlan, megnémult nagyanyám, mint a behavazott szárnyú Mihály arkangyal Kolozsvár főtemplomának a bejárata fölött. És mintha azt mondaná, látjátok, a szavak helyett itt van az ének nekünk, vagyis hát a karácsony, amelyet a Jóisten eldúdolt réges-rég.

Az ének megemelt beszéd, a karácsony megemelt idő. Magasba ránt, magához ölel általuk az Isten. Az ének harmónia, megrezgeti a levegőt. A karácsony dallamtalan csend inkább, amelybe – mint minden rorátéra induló – beleremegünk. Jó lenne azt gondolni, hogy ezt keressük, amikor év közben magunkban énekelgetünk, de nem ilyen egyszerű. Az ének az emberi világnak adott darabka isteni. És persze a karácsony is. Nagyon nehéz lenne nélkülük. Az elején átkozottul zavarban vagyunk mindig, a végén pedig a meghökkenés marad. A templomban kanócfüst, és infúziócsöpögés a betegszobán. Addigra eloldalog belőlünk a félelem.

Ne féljetek, ez a legnehezebb tanítás. A kilátástalanság, a tehetetlenség, a hangzavar, a düh mind a félelemből következik. És sok minden más is. A Biblia könyveiben száznál is több helyen hangzik el a bátorítás. Ne félj! Így nyugtatja Isten Ábrahámot, ne féljetek, így a kiválasztott népet Mózes. Ne félj magadhoz venni a várandós Máriát, biztatja az angyal Józsefet, és ugyancsak egy angyal magyarázza meg aztán a sírnál összesereglett asszonyoknak, hogy nem kell félniük, Jézus azért nincsen ott, mert feltámadt. Megtörtént, amire több ezer éve minden ember várt. Várj, és ne félj, ahogy Kolozsváron énekelték napkelte előtt a didergő katolikusok.

A karácsony a legnehezebb ünnep, mert amire ideér, elfogy belőlünk az erő, elfogy körülöttünk a fény. De hát a szeretetre a legnagyobb szükség akkor van, ha minden fénytelen. Jézus születésével azonban oszlani kezd a tél, ki kell csak várni. És a karácsony érkezik. És ott van benne a vége és az eleje. Az éveknek. Az éneknek. Az életnek. Ilyen egyszerű.