Negyven éve érkezett vissza hazánkba a Szent Korona


Az a tárgyiasult princípium, amely teljes valójában megtestesíti a magyar nemzet létét, lelkiségét, küldetését, egyediségét. Amelynek keletkezése és sorsa épp oly talányos és hányatott, mint a nemzetnek, amely még mindig él a Kárpát-medencében. Nincs a világon még egy ilyen tárgyszerűségében megnyilvánuló misztikus akarat, mint a Szent Koronáé. 

Érezhetik magyarok és nem magyarok, gazdagok és szegények, istenhívők és pogányok; lehetnek még republikánusok is, konzervatívok vagy forradalmárok, ha elismerik, hogy minden hatalom csak a nemzettel együtt gyakorolható. Mert ez a garancia arra, hogy a közösség érdekében kormányoznak. A korona Kádár János kommunista uralmának huszonegyedik évében érkezett haza Budapestre. Az amerikai néptől a magyar népnek – ezzel nyugtatgatták magukat Washingtonban.

Negyven éve 1978 januárját írtuk. Zajlott az élet. Ami leginkább azt jelentette, hogy emelkedtek az árak. Már felborult az államháztartás. Omladozott az épület. A mozikban az Egy erkölcsös éjszaka és a Veri az ördög a feleségét című magyar filmeket játszották. A Szent Koronáról nem tudtam sokat – vallja be Szerencsés Károly. Talán annyit, hogy az amerikaiaknál van. Örültem, hogy nem az oroszoknál. Megnéztem a Nemzeti Múzeum kupolacsarnokában. Aztán lent, a földszinten balra. Utóbbi elhelyezés már bántott. Méltatlan volt. Sokkal később értettem csak meg, miért tiltakozott a korona idő előtti „visszaadása” ellen Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek. Rákosiék csak ímmel-ámmal kérték vissza a koronát. Mit is kezdhettek volna vele? Legjobb esetben bezárják egy szekrénybe, mint a Szent Jobbot, hogy soha többé ne kelljen elővenni. Kádár már akarta, de úgy, hogy a lényege ne érvényesüljön. Látszatnak kellett. Mindszenty ezt érezte. És így köszönte meg egy amerikai képviselőnek, hogy ellenezte a visszaadást: „Uram! A legmélyebb hála érzésével értesültem határozati javaslatáról, amelyet Szent István Koronájának megőrzéséről nyújtott be abból a célból, hogy megakadályozza annak leggonoszabb ellenségeink kezébe való visszaszolgáltatását.” Erről sem tudtam. Csak büszke voltam a mi koronánkra.

A bíboros halála után (1975) az amerikaiak is elbizonytalanodtak. Végül döntöttek: visszaadják a koronát. Voltak kikötéseik. Az amerikai nemzet adja a magyarnak. Ki kell állítani, közszemlére tenni. (Ez volt a legfontosabb.) Feltétel volt, nehogy elvigyék Moszkvába. Úgy hidalták át, hogy a korona soha többé nem fogja elhagyni Magyarországot. Óvatosan körülírt igény volt, hogy ne Kádár vegye át a koronát. Mindenre rábólintottak, főleg mert már megegyeztek a Politikai Bizottságban, hogy Kádár nem lesz ott, sőt, nem is fogadja az amerikai delegáció vezetőjét. Carter elnök 1977. október 1-jén döntött. Kitűzték az átadás napját is. A döntés mögött az húzódhatott meg, hogy úgy számoltak, a korona nem Kádárt erősíti, hanem a nemzetet. És tényleg így történt. Elfogadom. De miért kellett éppen 1977. november 4-én bejelenteni a döntést? Mert a döntés november 3-án kiszivárgott, és az elnöknek, megelőzendő a nagyobb belpolitikai vihart, másnap nyilatkoznia kellett. Eszükbe sem juthatott, mit jelent nekünk november 4-e, a kádári árulás és a forradalom eltiprása.

Így a döntés és főleg bejelentésének időpontja a magyar kommunista rendszer politikai győzelmeként is felfogható. Igaz, a pártvezetés a korona érkezésének pontos dátumát nem közölte. Jöttek a „sugallatok”: a korona visszaadásában döntő szerepe volt Kádár János és VI. Pál pápa találkozójának. Vagyis Kádár még a pápánál is eljárt a Szent Korona ügyében! Micsoda hazafi! (Kádárt 1977. június 9-én fogadta VI. Pál pápa.)

A hangulatjelentések szerint a dolgozók örültek, hogy a fiatal generáció passzívan vette tudomásul a korona hazatértét. Semmi zászló, semmi tüntetés. Így volt. Pedagógusok írták, hogy helytelenítik az átadáskor elhangzott kifejezéseket: „Szent Korona, „Szent István”. Helyesen „magyar korona” és I. István. Vajon hányan gondolják ma is így? Mások meglepődtek, hogy az átadási ünnepség végén a Parlamentben elhangzott a Szózat. Többen megjegyezték, hogy az osztrák televízió megelőzött bennünket, január 5-én egyenesben közvetítette Ferihegyről a korona megérkezését. És tényleg: az Air Force Two – többszöri időpont-módosítás után – délután öt óra helyett este fél tízkor szállt le Ferihegyen. Mire kipakoltak, éjfél lett. A magyar televízió másnap adott tudósítást a Parlamentben lezajlott átadási ünnepségről. Azt is késleltetve. Vagyis a korona január 5-én érkezett vissza magyar földre. A relikviákat egy Robur márkájú – akkori kenyérszállító teherautóra hajazó – csukott tehergépkocsin, illő kíséret mellett az Országházba szállították. Kis vita volt, hogy éjszakára ne vigyék-e inkább az amerikai követségre, de aztán az átadó fél beleegyezett, hogy egy diplomatája éjjel a Parlamentben őrizheti a relikviákat. Az ő zsebében voltak az 1608-ban készíttetett nagy láda kulcsai is. Másnap érkezett meg Cyrus Vance, az Egyesült Államok elnökének személyes megbízottja, külügyminiszter, aki a Parlament kupolacsarnokában hivatalosan átadta a koronát és a koronázási jelvényeket Apró Antalnak, az Országgyűlés elnökének. Jelen volt Illyés Gyula költő és Mizik László, a Csepel Vas- és Fémművek lakatosa, valamint Noszlopi Péter állattenyésztési brigádvezető. Vagyis a koronát valóban a „szocialista magyar nemzet” képviselői vették át: a munkásosztály, dolgozó parasztság és haladó értelmiség képviselői.

Cyrus Vance beszédében hálával adózott Kováts Mihály ezredesnek, aki segített George Washington tábornok lovassági alakulatainak megszervezésében. „Kováts ezredes – mondta – életét áldozta az amerikai függetlenségért Dél-Karolinában, a charlestoni csatában.” Vance ezután arról beszélt, hogy az Egyesült Államok volt az egyetlen ország, amely elismerte a magyar köztársaságot 1849-ben, s aztán tárt karokkal fogadta Kossuth Lajost. Hangsúlyozta, hogy 1945-ben a magyar koronaőrség menekítette a koronaékszereket nyugatra, s adta át az amerikai hadseregnek, amely azt átvette megőrzésre azzal, hogy az a magyar nép tulajdona. (Vagyis nem hadizsákmány.) Eztán Carter elnök üzenetét olvasta fel: „A büszkeség őszinte érzésével tölt el, hogy visszaadhatom Magyarország népének ezt a felbecsülhetetlen értékű kincset, amelyet megóvni a második világháború szörnyű pusztítása óta az Egyesült Államok számára megtiszteltetés volt. Ebben a tettben én a két nép hagyományos barátságának megerősítését látom.”

Apró Antal válaszolt, és kínosan ügyelt arra, hogy a magyar nép, az Országgyűlés és „más vezető testületek” nevében vegye át „becses nemzeti ereklyéinket, első királyunk koronáját és a koronázási ékszereket”. Az amerikai kívánságok szerint a koronát közszemlére tették, január 31-től hetente négy alkalommal volt látogatható.

Aczél György így foglalta össze a hivatalos véleményt: „A korona egyetlen jogos tulajdonosa a magyar nép, a szocialista magyar nemzet, amely ehhez illő méltósággal fogadta és tisztelettel vette át az ősi ereklyét.”

A „szocialista” magyar nemzet nem létezett. Sem a vívmányi, sem a távlatai. Sem a „szocialista” demokrácia. Mindszenty József helyesen mondta: „Nem igaz az, hogy otthon minden jól van már. Egyre rosszabb napról napra a helyzet.” Örültem akkor, hogy láthatom a Szent Koronát. De most már úgy gondolom, jobb lett volna, ha csak akkor tér haza, ha már kivívtuk a szabadságot. Mint ahogy jobb lett volna a bíboros földi maradványait is csak az utolsó szovjet katona távoztával hazahozni. S bizony Nagy Imrét és főként a szimbolikus üres koporsóban rejtőző áldozatokat is jobb lett volna akkor eltemetni, ha már továbbléptünk, s a koporsók mellett nem feszíthetnek a hóhérok és utódaik, a „bukott rendszer örökösei”. Vagy akkor el sem jutunk a szabadság kéklő hegygerincére? Ki tudja. Egy biztos: tíz év múlva a kommunista diktatúra recsegve ropogva összeomlott, s ebben a Szent Koronának is megvolt a maga csontnyíllal szárnyaló misztikus szerepe. Haza akart jutni, s hazatért.

Nagy kérdés: mikor emeljük be köztudatunkba úgy, hogy a magyar államiság önállóságát függetlenségét, nemzeti mienlétét, közérdekűségét s elsősorban mindenekfölöttiségét jelenti minden magyar számára egy békés, nyugalmas, közjón és közérdekűségen, szolidaritáson alapuló nemzeti szövetségben élő magyarság számára.