Hideg idő – féregirtó, rovarölő, meleg idő – parazitaszaporító, élősködődédelgető


Ha klímaváltozásra, elpusztított élőhelyekre vagy a veszélyben lévő biodiverzitásra gondolunk, mindenkinek fuldokló jegesmedvék, kiszáradt afrikai tavak és leölt elefántok jutnak eszébe. Pedig a következmények között számolnunk kell sok új (vagy újonnan feltűnő) fertőző betegséggel, ugyanis a környezetrombolás miatt képes a megsokszorozni hatókört. Az invazív férgek, rovarok az igazi betolakodók Európában (Arion vulgaris)

Mindjárt itt van az első veszély: a harlekinkatica (Harmonia axyridis)! Eredetileg egy kelet-ázsiai, mérsékelt övi faj, fő táplálékát levéltetvek és pajzstetvek képezik. Lárvája, valamint a kifejlett rovar jelentős mennyiségű tetűt fogyaszt naponta, ezért előszeretettel alkalmazzák a biológiai védekezésben. Elsőként Észak-Amerikába vitték be 1916-ban a pekánfán élő levéltetvek ellen. A XX. század folyamán még többször is szabadon eresztették az USA 14 államában, ám ekkor még nem telepedett meg a vadonban. Az első önfenntartó populációt 1988-ban jegyezték fel. Mára az Egyesült Államok leggyakoribb katicafajává vált, és a szintén betelepített hétpettyes katicabogárral (Cocinella septempunctata) együtt a katicák 70 százalékát teszik ki.

Európában szabadföldi és üvegházi kártevők ellen forgalmazták. Elsőként Ukrajnában kezdték el alkalmazni az 1960-as években, majd 1982-től Franciaországban, 1993-tól Görögországban, 1997-től Belgiumban. Szabadon élő egyedeit elsőként 2001-ben találták meg Németországban, Frankfurt környékén. Angliában 2004-ben bukkantak rá az első egyedekre, melyek nagy valószínűséggel Belgiumból érkeztek, ugyanis a fajt az Egyesült Királyságban a mezőgazdaságban nem használták. Ma már 13 európai országban tudnak önfenntartó populációkról, s a faj terjedését több országban is monitorozó központok segítségével követik nyomon.

A harlekinkaticát hazánkban hivatalosan sosem alkalmazták a biológiai védekezésben, így a nálunk felbukkant egyedek nagy eséllyel Ausztriából érkeztek, ahol korábban már regisztráltak megtelepedett populációkat. Első hazai példányára a Magyar Természettudományi Múzeum zoológusa, Merkl Ottó bukkant rá 2008 februárjában Szigetszentmiklóson. A faj megjelenése nem volt váratlan, a rohamos nyugat-európai elterjedés miatt számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb nálunk is előkerül. A harlekinkaticát azóta már Dunántúl-szerte megtalálták, sőt Szegeden és Sátoraljaújhelyen is, így kijelenthető, hogy a faj már az egész országban elterjedt, néhol tömegesen - mondja Merkl Ottó. A harlekinkatica jövőbeli magyarországi helyzete nehezen jósolható, de az európai példák nem sok jóval kecsegtetnek. 

A közelmúltban konferenciát is rendeztek tudományos céllal Balatonfüreden. Ideje lépni az igazi paraziták ellen, mert valós veszély!

Fogalmunk sincs, a felmelegedéssel milyen rovarok érkeznek még hozzánk. A harlekinkaticát biztos nem tudjuk kiirtani. Ez az esettanulmány arra világít rá, hogy a föld (egykor) izolált pontjain pusztító betegségek eddig nem feltétlenül azért nem terjedtek el világszerte, mert nem lennének képesek megélni bárhol, hanem pusztán rajtuk kívül álló okok miatt, tehát azért, mert még nem volt lehetőségük rá. Az általában éghajlatváltozás kiváltotta migrációs periódusokban azonban e status quo felborul.

– A legfrissebb kutatások mind arra világítanak rá, hogy a klímaváltozás meglehetősen egyszerű módon okoz változást a betegségek elterjedésében. Elég, ha megváltoztatjuk az átlaghőmérsékletet, a csapadékeloszlást, és az élőlények mozogni, vándorolni kezdenek arrafelé, amerre az igényeiknek jobban megfelelnek a körülmények – nyilatkozta Daniel Brooks, aki jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia ökológiai kutatóközpontjában működő, Szathmáry Eörs vezette, evolúciós rendszereket kutató csoportban dolgozik.

Az Észak- és Közép-Amerikában honos fehér farkú szarvas a Lyme-kór baktériumát hordozó kullancs fő gazdaállata. Az Egyesült Államokban évente 38 ezer ember fertőződik meg Lyme-kórral, és a betegség előfordulása jól korrelál a szarvasok elterjedésével. Az állat Costa Ricában is honos, és kullancsot is hordoz, mégpedig hatfélét. E rovaroknak azonban egyike sem hordozza (pontosabban a kutatók nem tudnak arról, hogy hordozná) a Lyme-kór kórokozóját, így a betegség soha nem fordult elő az országban – idézi Daniel Brooks, a Torontói Egyetem evolúcióbiológusa a Project Syndicate oldalon megjelent cikkét Molnár Csaba (mno).

Minthogy nálunk pl. gyakorlatilag ismeretlen a Lyme-kór, a közegészségügyi hatóságok nem is törődnek vele, az orvosok nagy része vélhetően még életében nem látott a betegség által produkált tüneteket, így nagy valószínűséggel akkor sem ismerné föl őket, ha esetleg találkozna velük. Ez azért problémás Brooks érvelése szerint, mert bár a Costa Rica-i kullancsok jelenleg ugyan tényleg nem terjesztik a Lyme-kórt, de vannak közöttük ismert terjesztők közeli rokonai is, és semmi sem garantálja, hogy ne lennének képesek hordozni a baktériumot, ha valaha is találkoznának vele. Márpedig ennek a globális turizmus korában fennáll a veszélye, hiszen a kór hosszú ideig lappanghat, sőt olyan fertőzött is terjesztheti, aki maga nem betegszik meg. S a poloskainvázió csak a kezdet!

Amikor őseink az afrikai erdőkből kiáramlottak a szavannákra, közvetlen-közvetett kapcsolatba kerültek az ottani állatvilággal. Ez pedig megmutatkozik az emberi parazitákban is: a hiénákkal és nagymacskákkal megosztott prédák révén az emberbe eljutottak például az élősködő laposférgek, amelyekkel előtte nem találkoztunk.

A folyamat persze kettős irányú: az új élőhelyre érkező élőlényeket megfertőzik az erre alkalmas helyi kórokozók, a magukkal hozott patogéneket pedig átadják a helyi potenciális gazdaszervezeteknek. Ebben tehát semmi új nincs. Az elmúlt évmilliók során a kórokozók az idő legnagyobb részében csak kevés gazdában (sokszor egyetlenegyben) tenyésztek, de az éghajlatváltozás mindent megváltoztat, a földrajzi elszigeteltség semmivé foszlásával a vírusoknak és baktériumoknak olyan élőlényekkel lesz lehetőségük kapcsolatba kerülni, amelyeknek addig esélyük sem volt védettséget kifejleszteni ellenük. Ebben sincs semmi új, a fosszilis maradványokból is megállapítható, hogy éghajlatváltozások alkalmával mindig nagy populációmozgások indulnak be, és a patogének ilyenkor sokkal gyakrabban költöznek új gazdákba. Ilyenformán klímaváltozás idején az újonnan felbukkanó és akár világjárványt okozó betegségek nem lehetőségként tűnnek fel, hanem elkerülhetetlenek.

– Mivel az éghajlatváltozás kiváltotta vándorlás (és így a kórokozók terjedése) új, sokak szerint nem lehetséges előre jelezni, mi fog történni. Ez azonban nem igaz. Teljesen biztos, hogy mi, emberek és háziállataink olyan patogénekkel találkoznak, amelyekkel még soha. Ezt nemcsak a klímaváltozás váltja ki, hanem az emberi populáció növekedése és az urbanizáció erősödése is – érvel Brooks. – Először a világtörténelemben többen laknak városokban, mint azokon kívül, így az emberek sokkal közelebb tartózkodnak egymáshoz, ami még inkább kedvez a fertőzéseknek. Ezek a faktorok mind ugyanabba az irányba mutatnak: növelik az újonnan felbukkanó betegségek kockázatát.

Az ember képes előre gondolkodni, márpedig felkészülni egy problémára mindig nagyobb eredménnyel kecsegtet, mint ha csak akkor kezdünk el harcolni, amikor már megtörtént a baj. A föld élővilágának fele így vagy úgy élősködő (köztük az emberi és az állati betegségeket okozó kórokozók), mégis alig tíz százalékukat ismerhetjük. A további kilencven százalék arra vár, hogy egyszer valahol újonnan felbukkanó betegséget okozzon, ezt pedig mi fogjuk elősegíteni azzal, hogy új területeket hódítunk meg a mezőgazdaság és az ipar számára, hogy állatokat, terményeket szállítunk a föld egyik végéből a másikba.

Bár a veszély mára már ismert, az erőforrások hatalmas többsége még mindig a bekövetkezett fertőzésekkel szembeni küzdelemre megy el, miközben a megelőzésre szinte semmi sem jut. Ha csak ritkán tűnnének fel új ragályok, a következmények menedzselése akár működhetne is. Csakhogy ezek már ma sem ritkák, a közeljövőben pedig még sokkal gyakoribbá, globális problémává válnak. Brooks szerint a világ kórokozóinak felleltározása ma már technikailag kivitelezhető lenne, hiszen a DNS-analízis költsége csökken, gyorsasága nő, és a legtöbb patogéncsoport specializált életmódja (például a malária összes fajtáját szúnyogok terjesztik) is segíti a fölmérést. Így ha a rokon fajokról akár csak részleges információkat szerzünk, jó eséllyel kitölthetjük a fehér foltokat.

– Nagyon úgy tűnik, hogy nem tudjuk megállítani az éghajlatváltozást, visszafordítani pedig még annyira sem. Ám felkészülhetünk a leendő történésekre, hogy minimalizáljuk a károkat és a költségeket – tartja Daniel Brooks. – Ha tudni fogjuk, milyen betegség közelít felénk, tájékoztathatjuk az embereket, hogyan csökkenthetik a fertőzés kockázatát, és milyen jelekre kell figyelniük. A kutató nem állítja, hogy ezen új (vagy kipusztultnak hitt régi) betegségek feltűnése ki fogja irtani az emberiséget, mint a katasztrófafilmekben, de a technológiai vívmányok működtette civilizációnk súlyos károkat szenvedhet.

– Még ha senki nem hal meg egy járványban, a modern nyugati civilizáció akkor is visszasüllyedhet egy sokkal fejletlenebb állapotba. A tömeges megbetegedéseket az ipar és az infrastruktúra sínyli meg a legjobban. Ha sokáig tart egy influenzajárvány, és ez idő alatt a népesség jelentős része ágynak esik, az egészségügyi ellátórendszer túlterhelődik, így azokat sem tudja ellátni, akiknek teljesen más betegségük van. Ám ez csak a kezdet. Leállnak a bankjegykiadó automaták, mert a szerelő beteg, leállnak a pénztárgépek a közértben, mert nincs, aki megjavítsa őket, és így tovább, az infrastruktúra ellehetetlenül. Tehát nem kell hatalmas apokaliptikus eseménynek bekövetkeznie, az összeomláshoz elég számos apróság, amelynek hatásai felgyülemlenek. Mindezt megelőzhetjük, ha felkészülünk rá.

A poloskainvázió csak a kezdet

Az elmúlt évtizedben már megszokhattuk, hogy hidegebb időjáráskor a poloskák behúzódnak a meleg lakásokba, ahol a rovarokhoz hozzá nem szokott szem számára tömegesen (mindenesetre a korábban jellemző gyakoriságnál sűrűbben) tűnnek föl a függönyön, az ablakon, a falakon. De korántsem ez az egyetlen rovar, amely a globális kereskedelem, a klímaváltozás és az emberi felelőtlenség következményeként ebben az évezredben lepte el hazánkat, és egyelőre kiirthatatlannak tűnik.

A zöld vagy vándorpoloska (jórészt ez a faj szaporodott el) inkább csak bosszantó a nem mezőgazdaságból élő ember számára. Népies neve – a büdös bogár – jól mutatja, hogy miért utálják az emberek: mirigyeiből bűzös váladék ürül, amely különösen akkor átható, ha megfogjuk vagy szétnyomjuk. Poloskák természetesen mindig is éltek Magyarországon, az őshonos fajok mégsem szaporodtak el oly mértékben, és nem költöztek be általában a városokba, mint a vándorpoloska. E különös viselkedésnek az az oka, hogy e rovar eredetileg a trópusokról származik, noha az vita tárgya, hogy hazánkba honnan érkezett. Hogy mennyire fogalmunk sincs erről, azt jól mutatja, hogy egyes elméletek szerint az afrikai, mások szerint a kínai vagy az ausztrál rovarok képviselői érkeztek hozzánk. Eredeti élőhelyén ismeretlenek a kemény telek, a vándorpoloska nem is bírja a mínusz tizenöt Celsius-fok alatti fagyokat.

Csakhogy erre ma már Magyarországon sincs igazán szüksége. Ha a fölmelegedés miatt október közepén az időjárás a júniust idézi, a korábbi évekkel szemben így e jövevény poloskák képesek áttelelni a szabadban. Természetesen a meleget még mindig jobban szeretik, ezért igyekeznek bejutni a lakásokba, és ezért kerülnek többször az ember szeme elé, mint régóta itt élő rokonaik. A napokban elkészített „poloskatérkép” (az ország tájegységeinek poloskafertőzöttsége) is jól mutatja, hogy legtöbben Budapesten, illetve a vidéki városokban húzzák meg magukat. Pontosabban dehogy húzzák meg, inkább boldogan élik világukat.

A zöldvándor poloskák – jövevény (invazív) faj lévén – nagyon jól érzik magukat nálunk. Nincsenek természetes parazitáik, hiszen a gazda-élősködő kapcsolatok sok-sok év együttes evolúciója során alakulnak ki, és a legtöbb parazita egy fajra specializálódott. Emiatt nincs olyan körülmény, amely féken tudná tartani a vándorpoloskák populációnagyságát. A szaporodási sikerért ők is mindent megtesznek, egy-egy alkalommal a nőstények két-háromszáz petét is raknak. Jelenlétük sok szempontból káros, és e szempontok közül fontosságban csak a legutolsó az, hogy az embernek bántja a szemét az ablakon mászó rovar. Növényi kártevők, hiszen abból élnek, hogy a növények edénynyalábjaiba fúrva szájszervüket a cukros folyadékot szívogatják. Ettől a növény elbarnul, összetöpörödik, tömege csökken, egészsége romlik, kultúrfaj esetén a gyümölcs eladhatatlanná válik. Emellett ökológiai szerepük is negatív, hiszen, ellenségük nem lévén, letarolják az élőhelyeket, kiszorítva az őshonos fajokat, csökkentve a biodiverzitást.

A zöld vándorpoloskát senki sem kérte, hogy megtelepedjen nálunk, e rovar vélhetően a mezőgazdasági és egyéb áruk között vagy konténerekben ért el hozzánk (vagy egy közeli országba, ahonnan már saját lábon hódította meg Magyarországot is). A másik leggyakrabban emlegetett invazív rovarfaj, a harlekinkatica megtelepedésében azonban még ennél is közvetlenebb szerepet játszott az ember: mi magunk tenyésztettük és engedtük ki a szabadba. E katica jó (illetve nagyon rossz) példája azon próbálkozásoknak, amikor az ember – önnön tudását, hatalmát jócskán túlbecsülve – beavatkozik a természet ökológiai viszonyaiba, és egy teljesen idegen fajt betelepítve próbálja a folyamatokat a neki kedves irányba terelni. Ezen törekvésekről szinte mindig kiderül, hogy csak eleinte tűntek jó ötletnek.

Talán leginkább a borászok gyűlölték meg e katicát az utóbbi évtizedben. Szokásuk ugyanis, hogy a szőlőfürtökben a bogyók közé fészkelik be magukat, így a gyümölccsel együtt őket is learatják szüretkor. A préselés ugyan negatívan érinti őket, de még több bosszúságot okoz a borásznak, a bogár testéből kiáramló vegyületek ugyanis kifejezetten rossz ízűek, a bornak csípős paprikára, mogyoróra emlékeztető mellékízt kölcsönöznek. 

A harlekinkatica a felületes szemlélő számára nem sokban különbözik az őshonos hétpettyes vagy a kétpettyes katicától, bár nemcsak piros-fekete, hanem ettől eltérő színváltozatai is ismertek. A viselkedése ugyanakkor jelentősen eltér régóta itt élő és a magyar ökoszisztémában fontos szerepet játszó katicától. Hasonlóan a hétpettyes fajhoz ez is ragadozó bogár, és fő táplálékállatai a levéltetvek. Csakhogy a harlekinek – természetes élőhelyüktől eltérő, ragadozó- és parazitamentes körülmények között – sokkal hatékonyabb ragadozók: falánkabbak, agresszívebbek, és a levéltetvek mellett versenytársaik, a hétpettyes katicák lárváit is felfalják. Ezáltal kétszeresen is kiszorítják rokonukat: eleszik előlük prédájukat, és kicsinyeiket közvetlenül is pusztítják.

A harlekinkatica elterjedésének története kifejezetten optimistán indult. A XX. század második felében, a környezetre káros növényvédő szerek alkalmazása helyett népszerűvé vált az ún. biológiai védekezés, vagyis a kártevők ragadozóinak, parazitáinak betelepítése a területre, hogy ők végezzék el a piszkos munkát. A harlekinkatica egyike volt a biológiai növényvédelem legtündöklőbb csillagainak, Észak-Amerikában évtizedeken keresztül sikeresen irtották vele a levéltetveket. A nyolcvanas években e sikereken felbuzdulva Nyugat-Európába is betelepítették őket. Pedig ha vártak volna még pár évet, akkor kiderülhetett volna, hogy a harlekinkaticák 1988-ra kibújtak a növénytermesztők ellenőrzése alól, majd az évezred végére egész Észak-Amerikában szinte egyeduralkodóvá váltak, az őshonos katicák pedig eltűntek.

Ugyanez a folyamat játszódott le Európában is, néhány éves késleltetéssel. Ma a harlekinkatica kontrollálhatatlanul terjed, és eljutott olyan vidékekre, országokba is (például hozzánk), ahol soha nem telepítették be. Hazánkban először 2008-ban észlelték, és szaporodási sebességére jellemző, hogy még abban az évben ötven helyről jelentették jelenlétét. Mára mindenütt ott vannak, inváziójukat a közeljövőben semmi sem fogja megállítani, a melegedő klíma csak tovább segíti őket.