Érték és mérték, megbecsülés és önbecsülés, benső tartás és tudás


Sorscsapás ránk nézvést, ha valamilyen oknál fogva nem vagyunk képesek már érezni az élet ízeit...

Nem csupán étel s ital terén (terítékén), hanem becsület, önbecsülés, aminek kettőse adja a benső tartást. S ezt erősíti a tudás, felkészültség, a kulturáltság, helyes viselkedés, az érdeklődés, el nem fordulás a könyvtől, a munkától és a segítségre szorulótól.

Idetartozik természetesen a felelősség, a vállalás, az összetartás, a szeretet!... Ki-ki vessen számot ezen ízekkel, nézzen a tükörbe, midőn maga-magányában beleréved visszképébe! Azért írja szerzőnk, Szerencsés Károlyunk, hogy „már”, mert valaha az emlékezetünk előtti s az emlékeinkben élő gyermekkorunkban egészen bizonyosan éreztük ezeket az ízeket. Édesanyánkhoz bújva, s aztán egyre újabb és újabb világokat felfedezve, a valós ízektől egészen a legszebb reményekig. És ifjúkorunkban is meg kellett, hogy legyen bennünk az ízlelés képessége, immáron az élet sóhajos ígéreteivel, a vadság és szelídség tüzeivel, a vágyak elérhető és elérhetetlen messzeségeivel. Fiatal korunkban is, ha teremteni tudtunk, éreztük az alkotás csodálatos adományait, amelyek közül az új élet létrehozása, táplálása, saját lábra állítása magával a teremtéssel volt azonos, isteni küldetés. Akinek szerencséje volt, megőrizhette e képességét a későbbi időkre is, jobb esetben az élet ízeinek élvezetére az utolsó pillanatig. Ameddig a remény tartott. S ebben bizony nemcsak öröm volt, boldogság, de szenvedés és bánat is. Mert ezek nélkül sincs íze az életnek – állítja bizton Szerencsés barátunk, és igazat kell adnunk neki teljes mértékben. Elvégre érték és mérték, minőség  és önbecsülés a másoknak megadott becsülés és tisztelet által. Aki valamihez értett, annak megvolt a becsülete, kőmívesnek, asztalosnak, cipésznek, péknek, szabónak, parasztnak, bányásznak, vasutasnak, orvosnak, tanítónak...

Azt tapasztaljuk mostanában, hogy sokan nem érzik már a körülöttük lévő világ élményeit. Elveszítették ezt a gyönyörű képességünket, leginkább, mert megbomlott az a harmónia, ami a gyermekkorban még olyan magától értetődő volt. Felfedezés a természet és az ember, sőt ember és ember között. Nem feltétlenül volt az idilli hangulat, de estefelé, ha a csillagok megjelentek az égen, s a gyermek ágyba bújt – ha hetedmagával is egy pinceszerű, földpadlós odúban –, a harmónia mindig helyreállt.

Helyreállt álomban, képzeletben, takaró alatti kuncogásban. S tartott reggelig. De a reggel új ígéret volt, az örökkévalóság legszebb szimbólumával, a napfelkeltével. Sokaknak volt trauma az iskola, főleg a rossz iskola. Ők már ott elveszítették az élet ízei iránti fogékonyságukat. Rettegés, félelem, teljesítési kényszer, s legtöbbször teljesíthetetlen követelmények. Igazodás, hazudozás, csalás, stréberség, megalázkodás és kicsinyes bosszúk. De vannak jó iskolák is. A család mellett a jó iskola olyan tábortűz, amely meleget ad, s a vadállatokat is távol tartja. Amely megannyi kaput nyit a világra, felszabadít, sikert ad, közösséget teremt, összetartást, amely nem tompa félelmet, hanem a tudás szárnyalását adja. Hányan vesztették el az élet ízeit az iskolában, és hányan találták meg? Lényegében ezen áll vagy bukik egy nemzet boldogulása. Hogy milyen emberekből fog állni: sunyi rettegőkből, görcsölőkből, akik, ha alkalom adódik – mondjuk valaki a „hónuk alá nyúl” – stréberkednek, s a többiek fejére tipornak? Vagy tiszta tekintetű, nyíltszívű, erős akaratú és meggyőződésű, ha kell, lázadó, ha kell, alázatosan építő, de leginkább együtt mindkettőt gyakorló Emberekből. S azután hogyan lesz? Milyenné válunk? Munkahelyen, a „nagybetűs életben”. Mennyit sikerül megőrizni a gyermekkori harmóniából. Most sokan – úgy tűnhet – esztelenül európai minőségünkre törnek. A hatalom fanatikusai. Küzdeni ellenük: mégis van esély. Lesz-é szerencsénk? Hogy azt csinálhassuk, amit szeretünk. Ne nyűg legyen a munka, ne béklyó a család, ne kín az élet. Hogy életünk a nemzet életének egy lélegzetvétele legyen. Hogy minél többen találják meg a helyüket az életben, azt csinálhassák, amit szeretnek, ha nehéz is, ha embert próbáló, akkor is. Mert értelmes, s a sikerélményt megadó, képességeinkkel és ambícióinkkal összhangban lévő feladatot jelent a munka. Minél több embernél sikerül ezt az összhangot biztosítani, annál erősebb egy nemzet. Persze, kell ehhez egy bizonyos önismeret és önfegyelem is. S ha ez nincs meg, a társadalom nem erőszakos, de határozott „beárazó” képessége. Hogy mindenki a helyére kerüljön.

Itt mintha túl sokan lennének elégedetlenek a helyzetükkel. Lehet, hogy áltatták, félrevezették őket? Elhitték, hogy mindenki mindent jobban tud vagy tudna? Mindenki mindenhez jobban ért vagy értene? Ennek a gondolatnak a rabjává váltak sokan, főképp öncsaló-önelégült politikusok. S már nem képesek érezni ízeit az életnek. Fanatikusai az elégedetlenségnek. Csak savanyú, keserű, kellemetlen ízt éreznek, ami sem vodkától, sem parfümtől nem múlik.

Tágra nyílt szemekkel nézzük a a televíziót: ügyességi, erőnléti verseny, különböző pályákon kell végigmenni. Örömmel látjuk, mennyi erős, jó fizikumú, ügyes, ambiciózus fiatal jön az ország minden részéről. Egyetemisták, tornászok, edzők, srácok a térről, apukák, tizennyolctól ötvenévesig. De harmadszor halljuk a műsorvezetőktől: orvosai már lemondtak róla, eltanácsolták a mozgástól... És akkor jönnek a történetek a megbukott Einsteinről, a zenétől botfülűségük miatt eltanácsolt zsenikről. Mintha ez náluk összeállna ideológiává. Senki nincs a helyén? Mi nem becsülünk meg senkit? Innen menekülni kell? Ezért örvendetesek az olyan hírek – szerencsére egyre több van –, hogy az emberek jól érzik magukat a bőrükben, azt csinálják, amit szeretnek, ebben senki nem gátolja őket. Sőt: még az ovi és az iskola is segítette, az általános iskola első osztályától, Margó nénitől az egyetem doktori képzéséig. Gazdák, mérnökök, borászok, szakácsok, zenészek, vállalkozók, akik tudják, hogy mit akarnak csinálni, s akár fordulhat is a világ, ugyanazok maradnak. Mert érzik a jó ízét az életnek.

De most már van egy más igény is. A jól és örömmel végzett szakmunka, s mindenféle fizikai munka megbecsülése. Régi motorosok, mi még emlékszünk, hogy hajdan milyen megbecsülése volt a faluban a péknek. Akinek kemencéje volt, s a kemencét tudta, hogyan kell befűteni, s be is fűtötte hajnalban – biztosan volt segítsége –, s abban a kemencében az asszonyok által dagasztott és kelesztett kenyér csodálatos illatúvá és ízűvé sült. Ki tudta azt megállni, hogy ne csípjen a végébe, s bizony, mire hazaértünk, tán fél kiló is hiányzott abból a vekniből. De nem kilós volt ám!

Aki valamihez értett, annak megvolt a becsülete. A cipésznek, a szabónak, a kisvasút-kereskedőnek... Ha valaki Krúdy, Kosztolányi költészetéhez értett, annak is megvolt a becsülete a maga köreiben, de tisztelte a pék, a cipész és a szabó is. És az irodalmár is tisztelte a parasztot, aki búzát termelt és a kenyeret, amit a péktől kapott. A pék nem akarta megmondani a tanárnak, hogy az a költő, író milyen is volt. És a tanár sem akarta megmondani a péknek, hogyan kell befűteni a kemencét, a szabónak, hogyan kell megvarrni azt a nadrágot. Ismételjük meg: aki valamihez értett, annak megvolt a becsülete. S ezért nincs becsülete ma a okosba megcsináljuk típusú közjó kárára saját haszonra ügyeskedő politikusnak, a döntéshozónak, a kockásinges pedagógusnak, az anyaggal, számlával zsonglőrködő kontár kőművesnek, szerelőnek, szolgáltatónak, hivatalnoknak...

Minden értelmes munka becsületét már meghirdette Széchenyi István, és óriási erővel Jókai Mór is. Miközben írta több mint száz kötetre rúgó életművét, amit valószínűleg soha egyetlen szabó sem olvasott végig. De mégis onnan tanulta meg, hogyan is kell udvarolni, s a lányok is, hogyan kell elpirulni. Szép volt az a pillanat – félhomályba vesző álomkép –, amikor a falusi pék megrendelte a „Jókai-összest” – díszkötésben. Nem olvasta, de öt lánya is két fia közül ketten biztosan, s bele is szerelmesedtek az irodalomba.

Az élet ízei ezek. Ha itt az idő, fát kivágni, ha itt az idő, fát ültetni. Regényt írni. Cserepet a tetőn könnyed mozdulattal helyére illeszteni... Ezernyi minket körülvevő gép szerkezetét ismerni, nem szertecibálni, vagy fensőséges mosollyal közölni, hogy ezt csak cserélni lehet – kiszállási díj nyolcezer-hétszáz forint plusz áfa. Állatokhoz érteni: nem vadítani őket, okosítani. Munkát, szakértelmet, tisztaságot, rendet szeretni, érteni, hogy a kosz és a káosz nem szabadság! Egymás munkáját tisztelni. Álságos hierarchiát fel nem állítani. „Egyszerű emberről, hétköznapi emberről, átlagemberről, kisemberről” nem beszélni, jelezve, hogy mi nem közülük valók vagyunk. Ilyeneket csak imbolygó lelkek, maguk értékét nem értő, s leginkább arcpirítóan túlbecsülő emberek mondanak. Akik már nem érzik ízét az életnek.

Abban pedig erősen bíznunk kell, hogy előbb vagy utóbb mindenki megtalálja a helyét az életben, hiszen pápai iskoláik alatt Jókai Mór még festő akart lenni, Orlay Petrich Soma költő, Petőfi Sándor pedig színész…