Útjára kell bocsátani a (rock)varázst...


... mert öröklődik, s a zászlót méltó kezekbe át kell adni! Mert ameddig a föld kerek, mindig lesznek rockerek! Zenész barátaim, kollégáim: Bárdos Jutka, Berencsy Sanyi, Zsöci Zselencz Laci, Tunyogi Peti, Munkácsi Miki,Földesi Laci, Tűzkő Atilla s a többi "zöld csillag"!

Rockbarátaim! Emlékeztek egy negyven évvel ezelőtti koncert, amikor szálló jókedvvel mentünk a szabadtéri színpad felé? Vonattal érkeztünk, ki innen, ki onnan –, sokan voltunk, s így nemcsak a járdát használtuk, hanem az álmos kis balatoni városka kihalt úttestét is. Kutyás rendőrök álltak az út szélén, de nem törődtünk velük. Megszoktuk már, hogy a koncerteken ott a „közeg”, elmaradhatatlan „munkásőr” árnyékával, esetleg néhány „ifjúgárdistával”. De akkor se szó, se beszéd, nekünk estek. A kutyákat hosszabb pórázra eresztették, és korbáccsal verték az embereket. Valami mélységes dühvel, szadizmussal. „Én is kaptam, s mivel akkor még bátrabb legény voltam, és dacosan szembefordultam, az arcomra – emlékezik vissza Szerencsés Károly (mno-s) barátunk. - Hetekig meglátszott a vörös csík a homlokomtól az államig. Bizonyos népszerűségre is szert tettem, lányok ápolgattak koncert után is. Először éreztem a bőrömön a diktatúrát, amelyet egyesek nem átallanak „puhának” nevezni. Március idusán járkáltunk itt-ott, de kerültük a rendőröket. Általában is kerültük őket, az állandó igazoltatást. Az budai Ifiparkban elcsattanó pofonokat a rendező túlbuzgóságának hittük. Tudtuk persze, hogy mi a helyzet: önkény, szovjetek és talpsimogató nyaloncaik (akárcsak a mai dörgölődzők), kriptohívők, kommunisták meg minden, de korbáccsal addig mégsem vertek. A koncertre nem nagyon emlékszem, csak a banda hímzett fehér selyem egyenruhájára, ami első látásra is elborzasztott. A füst meg a lézer nem hozott lázba..."

...nagy szolgálatot tett nekünk a beat- és rockzene. Ráéreztünk a lényegére, hogyan dobbant szinte egyszerre nemzedékek szíve a klubban, ahol nemcsak zene szólt, de csókos, messzi lázadás is volt. Vagyis a szabadság. Minden koncert egy darabka szabadság volt a süppedő sivárságban. S ugyanígy egy színházi előadás, mozifilm, sportesemény. Ezek vitték jó hírünket a nagyvilágba, nem Kádár János meg Puja Frigyes. Kocsis Zoltán, az Állami Népi Együttes. Balczó András és Faragó Tamás. Az Omega, az Illés, az LGT, a Skorpió, a Piramis, a Mini, a Syrius és sokan mások is. Vitték és viszik a hódító bizonyosságot, hogy méltó helyünk van Európában. S a megőrző magyar szellemet Felvidékre, Erdélybe, Bácskába... elveszett és még meglévő magyar földekre. A P. Mobil, a Beatrice, a Hobo Blues Band és megannyi más csapat. Megnyerni az ifjúságot a szabadság és a magyarság ügyének. Nem politikai szólamokkal, hanem látomásokkal, zenével, magyar szóval.

Emlékeztek az Illés Elvonult a vihar című kislemezére? Olyan rejtelmes magyar öntudatot adott -rebben egyet Karcsi hangja -, hogy attól még most is borsódzik a hátunk. Éreztük a varázslatot. Több nemzedék (nem csupán generáció létezik és az ország, hanem hazánk!) magyar identitásának megőrzéséhez járultak hozzá az itthonról Erdélybe, a Felvidékre csempészett lemezek. Akkor nem is volt baj az identitással. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben. Lehetett itt Kádár, Ceausescu, Husák, Brezsnyev, Tito: a magyar büszke volt magyarságára, s ehhez hozzájárult a magyar beat, rock (magyarock!), a magyarul megszólaló „brit szellem” zenéje is. És persze nekünk is hozták „Nyugatról” a lemezeket. A Led Zeppelint, Deep Purple-t, Colosseumot.

Mondhatnák, a klasszikus vagy a népzene rovására történt ez. Nem, hiszen a táncházmozgalom, majd a rockzene és a népzene egymásba szédülése – már az Illésnél – elvezetett addig, hogy ma már számos repertoár létezik, amelyben a népzenei motívumok, hangszerek, együtt szólalnak meg gitárral, Hammond-orgonával, megint magyarul. Amíg ez nem erőltetett divat, hanem lélektől lélekig jutó harangbúgású inspiráció, nem is lesz baj.

Nincs ellentét a rockzene és a klasszikus hangzás között sem. Nem véletlen, hogy a nagy brit úttörés után – a Deep Purple és a Royal Philharmonic Orchestra elképesztő együttmuzsikálása volt a mérföldkő – sorra megszülettek a magyar példák is. Kiemelkednek közülük Szörényi Levente operái, de a P. Mobilig (Honfoglalás) a legjobbak elkészítették a maguk mámoros, fölbujtó zsenikhez húzó próbálkozásait. Legutóbb éppen a Mini Bartók on Rock lemeze állította magasra a mércét Papp Gyula, Török Ádám és a nagyszerű Kézdy Luca vezette Heroines vonósnégyessel.

A rockzene a színházat is meghódította... a Képzelt riport, amelyben az volt a nagyszerű, hogy a zenekari árokban maga az LGT játszott, vagyis egy rockzenekar. A darab feledhető, s már el is felejtettük, de lélegző zöld csillag szólt a zenekari árokból: „Ringasd el magad!” Rockszínház is volt valaha Budapesten, és most megint van egy darab az Új Színházban. A Beat­ricéről (inkább Nagy Feróról) szól, de a zenekari árokban megint ott a rockzenekar. Ez tetszik. ...a díszes színházban félszegen szállingózik parfüm- és pálinkafelhőben a közönség, gondolatban a Csepeli Munkásotthonban vagy a hűvösvölgyi Nagyréten állunk, kezünkben egy kőbányai világossal, és látom a színpadot a még ősztelen énekesekkel.

A rockzene a költészettel is összeölelkezett és nem csak úgy, hogy a legjobb dalszövegek a vers magasságába emelkedtek. Úgy is, hogy költők írtak dalokat, s még inkább, hogy a zenészek megidézték nagy klasszikusainkat. A Kex kezdte József Attila híres Nincsen apám, se anyám versével, Baksa Soós János ihletett kántálásával, Hobo vitte tovább ezt a zászlót, de ott van Ferenczi György egész Petőfi-műsorával és Ady-verseivel... Hihetetlenül hosszú, gazdag az alkotói, előadói néwshor... Ma sem csak a legfiatalabb korosztály jut eszünkbe. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy ne jönnének az új tehetségek, az új gondolatok. És persze ma sokkal nehezebb boldogulni. Az történt a rockzenével is, mint hazánkkal. Szembejött az alagútban a gyorsvonat... Látjuk-halljuk a telefonon szerte Európában felvett koncertek közönségét.

Magyarok, lengyelek, csehek és szlovákok, németek. És a banda megy tovább. Egyszer már meghódította a „vadkeletet”, nem akarja elveszteni. Ahol hiányosságok vannak, ott frissítenek, de milyen jól! Egy tüneményes lány a basszusgitárnál, az ember csak ámul. És bejön a színpadra egy cseh zenekar (Kóbor végig úgy mondja, „csehszlovák”), aztán egy keletnémet, végül egy lengyel. Együtt énekelnek, ki-ki a maga nyelvén, de a végén mégis csak magyarul repül a „kis kék elefánt”.

A beat- és rockzene sohasem a pusztításról szólt. De volt egy rossz üzenete is, az önpusztítás, amely majdnem balladisztikus hősöket avatott. „Halj meg, és nagy leszel!” Volt, akit a diktatúra kényszerített erre az útra, sohasem feledjük Radics Bélát, a veszedelmes emlékkirályfit. Máshol sokan túlfeszítették a húrt: élj gyorsan, keresd a mennyországot a Földön, s a pokolba is merj lemerülni. De hát ez így volt, amióta világ a világ.

Mi, magyarok nagyon ráéreztünk erre is. Lángoló életű garabonciásaink soha nem éltek könnyű és hosszú életet. S milyen nehéz is megöregedni és szerelem, szárnyalás nélkül élni.

Talán ezért is érdekes most látni a hetven körüli fiatalokat, akik túlélték a nehéz időket, s ma is az „út királyai”. Csak tudják, érezzék meg azt a szélben pergő pillanatot, ami azt üzeni, hogy útjára kell bocsátani a varázst, mert öröklődik. S hogy a zászlót, a zászlót is méltó kezekbe át kell adni. Mindannyiunk sorsa ez, de meg kell tenni...!

A kulcsmondat, ˝ akkor nem is volt baj az identitással¨¨ A sok nehézség, megpróbáltatás ellenére lelkileg, szellemileg, morálisan egészségesebbek voltunk. Ezért ˝ akik túlélték a nehéz időket, s ma is az út királyai˝˝˝ Vajon a mai fiatalok mire fognak emlékezni? A világ nagyon megváltozott, és nem előnyére. Hatalmas az irástudók felelőssége!