Piketty-vita: egészséges, lokálpatrióta, tanult-képzett polgárokra, hazai kkv-kra épülhet(ne) a sikeres nemzetgazdaság


A multikra építő modellt maga Kelet-Európa választotta. Tartósan külföldi cégekre építő, alacsony bérezésű sikeres felzárkózási modellt nemigen ismerünk. Az összes sikeres felzárkózás eleve a hazai gazdaságra épített, a kapitalizmus kialakulásának kezdete óta. Hazánk is választhatott volna más gazdasági modellt, és választhatna ma is –  de nem teszi.

Pilisen innen, Budán túl is ismert a világhírű közgazda, Thomas Piketty, aki egyik blogbejegyzésében a közép–kelet-európai EU-tagállamoknak juttatott uniós támogatásokat vetette össze az innen kiáramló profittal. Eszerint több profit áramlott ki hazánkból (is), mint amennyi uniós támogatást kapott. S e pénzekből fejlesztenek valamennyit. Sajnos nem annyit, mint pl. a patrióta, felelős államok.

A jobboldali szerzők Piketty által megerősítve látják a szokásos érvelést („ez a pénz, amit kapunk, a „mi pénzünk”, amit „visszakapunk”, abból, amit a nyugati multik megtermelnek nálunk és kivisznek tőlünk.”) Piketty ama politika kritikája, amely leépíti a jóléti újraelosztó alrendszereket (oktatást, egészségügyet, szocpolt), s emiatt az alsó társadalmi rétegek lesüllyednek, a felsők meggazdagodnak, létrehozva a Piketty által szupergazdagoknak nevezett osztályt. Magyarország mintaországa a Piketty által leírt neoliberális folyamatoknak, állapítja meg Pogátsa Zoltán jeles közgazda. De igaza van-é a minket legázoló „multik”, vagy a „nyugat” tézisének? Nincs igaza. Béndek Péter filozófus joggal nevezi ezt „sérelmi közgazdaságtannak”. E felfogás szerint az elnyomó multik/nyugat tehetnek arról, hogy Közép–Kelet-Európa nem zárkózott föl a világgazdasági centrumhoz. Ez sem igaz. A multikra építő modellt maga Kelet-Európa választotta. Kiszorítósdi zajlott a piaci fundamentalista és a szkeptikus elitek között, és kevés kivétellel a transznacionális tőkét preferáló piaci irányzat győzött. Tartósan külföldi cégekre építő, alacsony bérezésű sikeres felzárkózási modellt nemigen ismerünk. Írország tűnik az egyetlen ilyennek, de a „kelta tigris” csakhamar utolérte a brit szintet, és masszív offshore karaktert is öltött. Szingapúr szintén a hazai gazdaság, főként a humán tőke fejlesztését választotta, és tudatos béremelésekkel kiszorította az alacsony hozzáadott értékű termelést. Az összes többi sikeres felzárkózás eleve a hazai gazdaságra épített, a kapitalizmus kialakulásának kezdete óta.

Hazánk is választhatott volna más gazdasági modellt, és választhatna ma is –  de nem teszi. Természetesen nem arról van szó, hogy prompt pateroljuk ki a multikat. De korszerű, konvertálható oktatással, egészségüggyel, infrastruktúrával segíteni lehetne a hazai tulajdonú gazdaságot, hogy felzárkózzon a multik által dominált szektor mellé. Ám az ál-honérdekű, ál-nemzetközpontú Magyarország nem ezt teszi, az eleve gyenge hazai tulajdonú gazdaság az uniós csatlakozás után összeomlott, s továbbra is gyarmati sorban senyved: szegénység, betegség, másodrendűség, látvány-, presztízsberuházások, pr-kormányzás… S majd’ kétszer annyi támogatás a közvélemény előtt látványosan megvetett multiknak. Kettős kápráztatás: folyamatos a mesebeli leány+galamb-király „hozok is ajándékot, meg nem is… tömjük a pénzt a multikba, aztán durcizunk, hogy a profitot kiviszik, és csupán részecskéjét adják vissza EU-források formájában.

A globális kapitalizmus nem egységes, különböző modelljei vannak – állapítja meg Pogátsa. - Térségünkben az európai uniós integráció és a kapitalizmus kiépítése egymással összefüggésben zajlott és az egységes piacot kihasználó multik behívása nyomán egészen új, máshol korábban soha nem létező kapitalizmusmodell jött létre, az ún. külföldi működőtőke-függőként ismert gazdaság. E modell egyáltalán nem volt sikeres. Harminc év múltán odajutottunk, hogy a felzárkózás elmaradt: mi elmerültünk a nepotizmus, a maródiság mocsarában („komp-ország”), a multik kihasználták azt, amire lehetőséget hagytunk. Így a köztes-európaiak ma (még) nem látják jövőjüket, nem vállalnak gyerekeket, elmennek Nyugat-Európába dolgozni. A nemzeti tőkésosztálynak becézett, államilag kinevezett, kö(s)zpénzből közbe’ szerző és mesés „kis gömböcökké” pumpált pszeudo vállalkozók eldorádója miatt és a középosztály hiánya miatt korrupcióba és demagógiába fullad(t) a politika a teljes térségben. Mire lett volna elég harminc év? – kérdé a szakma és a népi folklór. Ez idő alatt az 1945 utáni német és olasz gazdaság a megsemmisülésből a gazdasági csoda állapotába jutott, Szingapúr és Dél-Korea a harmadik világból az elsőbe, Írország Európa szegényházából az egyik leggazdagabb államává vált, Kína pedig sokévtizedes hátrányból beér(t) jószerével mindenkit. A multikra építő közép–kelet-európai modell befuccsolt. Kudarcának nem a multik kapzsisága az oka, ők csupán kihasználják a köztes-európai döntéshozók mulasztotta lehetőséget. Nekünk föl kéne hagyni a sérelmi közgazdaságtannal. A hazai gazdaság elősegítésére kellene koncentrálniuk, mert a multikra építő modell önmagában elégtelen a fölzárkózáshoz. A nyugati vezetők nem segítenek, hiszen nekik megéri a keletiek ilyen integrációja. Szerencsére a magyar politikában is megerősödni látszanak a józanok, akik nem félnek firtatni a külföld által dominált gazdasági modell fenntarthatóságának kérdését. Sőt kidolgozott programjaik vannak arra, hogy átálljunk egy olyan modellre, amely fenntarthatóbb és igazságosabb.                                                                                                                                              Dr. Kilátó