Az elveszett tengeralattjáró, avagy a sok betonból kínai fal lett


Már a 48-as szabadságharc után úgy osztották fel a történelmi Magyarországot, hogy az előképe lehetett Trianonnak, akárcsak Ferenc Ferdinánd trónörökös terve Nagy-Ausztria Egyesült Államok létrehozására, amely a magyar királyságot nemzetiségi régiókban szervezte volna.

 

Trianon sokáig tabu volt a kádárizmusban, de a rendszerváltoztatásnak becézett gengszter/módszerváltoztatás után – amikor a nemzeti szellem kiszabadult a palackból – írók, esszéisták és történészek tanakodtak azon, miképp eleveníthetik fel a trianoni gyász két háború közti hagyományait. A magyar igazság továbbadható-e más népeknek? A nap továbbra is sütni fog, a nyugati közöny pedig amúgy is megtöri a kemény fejeket. Baloldali és liberális írók figyelmeztettek, hogy inkább foglalkozzunk a történelmi Magyarország szétesésének okaival, s lássuk be, hogy a Trianonról való gondolkodás nem vezet sehová. – idézi e sokat emlegetett ostobaságot Tamáska Péter történész is.

A szerbeknek lehet nemzeti gyásznapjuk Szent Vid napja, amikor Rigómezőn államukat szétzúzta a török, a zsidóknak ott van a Siratófal, a mexikóiak a mártír Montezuma császárt tisztelik a hódító Cortez helyett, de nekünk itt, Közép-Európában ideje lenne „likvidálni” az effajta szenvedéstörténeti romantikát. Rájuk hagyhatjuk, még a másvilágon is menthetetlen a lelkük. Göncz Árpád köztársasági elnökként kért bocsánatot a szlovákoktól a magyarok több évszázados állítólagos bűnei miatt, Horn Gyuláék kádári érzülettel fékeztek be, mondván, korlátozottak a lehetőségeink, s nem veszélyeztethetjük európai integrációinkat a határon túli magyarok követeléseinek felvállalásával. Még a sok vihart kavart szlovák–magyar alapszerződésben sem tértünk ki az 1949-es Csorba-tavi egyezmény hatályon kívül helyezésére, amelyben Rákosiék a Felvidékről elűzött magyarok nevében lemondtak minden, Csehszlovákiával szembeni kárpótlási igényről, s hozzá állami tulajdonba vették itthon azokat a földeket, amelyek magyar tulajdonosa szlovák állampolgárként a túloldalon maradt. (A bősi vízlépcsőt pedig Duray Miklós egyik 1998-as írásában szellemesen felénk épült kínai falként emlegeti.)

Elgondolkoztató az a sok kicsinyes gonoszság, amely a békeszerződés passzusaiban rejlik: hasonlítanak a poloskacsípéshez. Ilyen például a szerződés 24. cikke, amely szerint „tengeralattjáró hajót Magyarországon építeni vagy megszerezni még kereskedelmi célra sem szabad”. (Akár Rejtő Jenő is írhatta volna Piszkos Fred egyik történeteként Az elveszett magyar tengeralattjáró címen.) Egy másik: az 51. cikkben a „Cseh–Szlovák Állam kötelez(te) magát, hogy semmiféle katonai művet nem emel területének Pozsonytól délre, a Duna jobb partján fekvő részen”. Aztán Brezsnyev elvtárs e bolhacsípést alaposan megpiszkálta. A bős–nagymarosi erőműrendszert a szovjet dunai flotta mozgásának, pontosabban Ausztria és Bajorország lerohanásának megkönnyítésére kezdték el tervezni, ám a bársonyos forradalom és a szlovákok jóvoltából a sok betonból kínai fal lett.

Komoly, európai méretű repülőgépgyártás folyt Magyarországon a Nagy Háború idején: ezt a csúcs-iparágat is felszámoltatta az antant. A szerződés 128. cikke szerint „Magyarország haderejének katonai vagy hadihajózási repülőszolgálata nem lehet. Kormányozható léghajót megtartani nem szabad”. Milyen furcsa is lett volna egy magyar léghajó Bukarest egén azzal a felirattal, hogy Igazságot Magyarországnak! Justice for Hungary! Ahogy Endresz Sándorék megcsinálták ezt az óriási truvájt lord Rothmere nem csekély támogatásával… Akkor még voltak „tökös” magyar magyarok! Mára csupán kicsinek lenni merő magyarszerű töredékek gurulnak széjjel a nagyvilágban. De ezen legújabb kori magyar exodusszal sem foglalkoznak a döntéshozók, állítólagos nemzeti, felelős tényezők…

A cuius regio, eius natio – akié az ország, azé a lakói –, ez a vallásháborúkból kölcsönzött elv papíron nem, a valóságban annál inkább érvényesült. Románia a szövetséges és társult főhatalmakkal 1919. december 9-én kötött szerződésben – amelyet Coanda tábornok írt alá – vállalta a kisebbségi jogok biztosítását. Az ország változó, 98 év alatt hol királyi, hol szocialista, hol européer hivatalnokai olyan barátságtalan és pimasz hangon hazudnak azóta is a kisebbségi ügyek mintaszerű kezeléséről, mintha csak a francia pottyantós vécé higiénikusabb voltát bizonygatnák az angol vécével szemben. Csak egy példa: a szerződés 11. cikke szerint „Románia hozzájárul(t) ahhoz, hogy az erdélyi székely és a szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen”, ám már 1921-ben bezáratták a kolozsvári református tanárképzőt azon a címen, hogy az rejtett magyar egyetemként működik, amely magát az anyaországba menekült kolozsvári magyar egyetem utódának tekinti. A népeknek van lelkük, s nem véletlenül mondta a harmincas években az erdélyi és Pesten diplomázott Juliu Maniu miniszterelnök, hogy Trianon még nem teljes. Most a Konstancához közeli amerikai támaszpont védernyője alatt román szomszédaink megint a harmincas évekbeli Nagy-Romániáról álmodoznak: ebben rejlik a román élet értelme és szépsége. (Maniu egyébként a kommunisták börtönében halt meg Máramarosszigeten: győzni csak magyar kisebbséggel szemben tudott.)

A Monarchia szétesésében nemcsak a nemzetiségek, az osztrákok is nagy szerepet játszottak. Már a szabadságharc után úgy osztotta fel Felix Schwarzenberg herceg és a forradalmárból lett belügyminiszter, Alexander Bach a történelmi Magyarországot, hogy az méltán előképe lehetett Trianonnak, akárcsak Ferenc Ferdinánd trónörökös terve Nagy-Ausztria Egyesült Államok létrehozására, amely a magyar királyságot nemzetiségi régiókban szervezte volna újjá. (S cseh ezredekkel, Budapestet megfegyelmezendő.) A bécsi szociáldemokraták vezére, Karl Renner is úgy képzelte el Ausztria megújítását, hogy a nemzetiségeket közjogi testületté átalakítva négy történelmi országrészt hagyott volna meg: az osztrák rendezést követte volna hasonló elvek alapján a magyar. Renner metternichien ügyes volt az összeomlás pillanataiban, s a béketárgyaláson, 1919-ben sikerült Ausztria számára elfogadható békét kötni. Az Anschluss után, átvészelvén a nehéz időket, még a harcok utolsó szakaszában, 1945 áprilisában kikiáltotta Ausztria függetlenségét, s nagy része volt abban, hogy országát a hitleri agresszió első áldozatának tekintsék a nagyhatalmak. Trianonban kapták meg Őrvidéket (Burgenlandot), de az osztrák történetírást figyelve gyakran találkozunk azzal a nézettel, hogy csak a felét kapták meg a nekik járó, az akkor szerintük etnikailag inkább németnek tekinthető nyugati magyar területsávnak. Trianon paradoxona, hogy az egyetlen valóban sikeres utódállam Ausztria. Osztráksága csak lassan formálódott nemzetté, miután a Habsburgok névkártyája után 1955-ben végre az osztrák államszerződésre is rákerült az Úristen védjegye.

Egyetlen nemzet nincs sehol a világon, amelyet ennyire szétszabdaltak, meggyaláztak, kiraboltak, megvezettek volna. S egyetlen nemzet nincs, amely ebbe belenyugodna. Már ha nemzetnek vallja magát. S nem a jelenlegi szálláshelynek s albérlőjének. A történelmi Magyar Királyság 325 ezer négyzetkilométerén ideiglenesen tartózkodó kisantant mesterségesen oktrojált államocskái pedig máig vígan ülik torukat, meglehet, a folyamatos magyarüldözés és -irtás, a "nemzeti sérelmeik" fölemlegetése jól jelzi: a tolvajoknak sosem nyugodt a lelkiismeretük. Hazudhatnak bármit, a lopás lopás marad, a területrablás sosem lehet államalapítás, s Európa lelkiismerete, jóvátételi elhallgatása-elodázása sem uniós + saját humanista, keresztény erkölcsről tanúskodik. A hazugság, a terület- és piacszerzés, a szabadság, demokrácia és autonómia álsága,tagadása kontinensszerte máig dívó szokás. Ennek módozatai, formái, terjedelme, határai pedig mindig változnak valamilyen formában - mert a történelem erről (is) szól...!                                                                                                                Koppány