Otthonról haza – női szemmel Trianonról


A nemzetgyilkosok (kis- és nagyantant tagjai) nemzetgyilkosok maradnak, tegyenek bármit is humánum, erkölcsösség, belátás, megbocsátás, türelem, közép-európaiság, nagyvonalúság nélkül. Sajnos, őket mindmáig s valszeg Trianon fennmaradásáig az önzés, harácsolás, terület-, vagyon- és lélekrablás, elnyomó hajlam hajtja. Nincs, nem is lesz nyugvásuk… Apai nagymamámmal sajnos én már nem találkozhattam. Mint mindenkinek a nagyszüleiről, azonban nekem is nagyon sokat beszéltek róla.

 

Rengeteg képet és történetet őrzök, sőt mesélem is ezeket a kislányomnak. – emlékezik Nagy Dóra. - Olyan történeteket, amelyek számomra sokáig ismeretlen vidéken játszódtak. Egy olyan vidéken, ami valamikor a miénk volt, de már nagyon régóta más népek fennhatósága alá tartozik. Egy olyan helyen, ahol magyarok születnek, ám magyarként mégis meg kellett tanulniuk egy másik nemzet tagjaként élni és túlélni. Amikor ezeket a történeteket hallgattam, volt egy külön rész, amit nemcsak megérteni, de befogadni sem igazán tudtam. Sokáig nehezen értettem meg, hogyan érti azt édesapám, hogy a nagymamám, amikor elindult a szülőföldjére, akkor otthonról hazatért. Aztán én is eljutottam Zentára, és megértettem, vagyis inkább megéreztem, milyen az, amikor otthonról érkezel haza. Mert hiába voltak a táblák más nyelven, hiába volt ott a határ, és hiába beszéltek sokan szerbül, mégis amikor körbenéztem, Magyarországot láttam mindenben, mindenhol és mindenkiben.

Bizonyos történelmi események kiemelt fontossággal bírnak egy nemzet identitástudatának fejlődésére. Ezek azok az történések, amelyek igazi összetartó erőt jelentenek, s minden magyarnak ugyanazt kell hogy jelentsék. E dátumokat nemcsak megtartjuk, hanem megemlékezünk róluk, emlékeztetünk rájuk és továbbörökítjük az érzéssel együtt, amit jelentenek a nemzet számára.

Történelmünk egyik legfájdalmasabb dátuma 1920. június 4-e. Egy hazát szakítottak szét pusztán megtorlásból, az észérveket, családokat figyelmen kívül hagyva. Ezzel pedig megpecsételték a sorsunkat. Hiába küzdöttünk, az évtizedek folyamán el kellett fogadnunk azt a szürreális helyzetet, hogy habár határainkon túl magyar szóra magyar szó felel, az mégsem a mi hazánk. Legalábbis közigazgatásilag nem, mert a szívünkben mindig az marad. Az ott élő magyarok pedig minden lélegzetvételükkel tesznek azért, hogy ez továbbra se változzon meg.

Megtanultunk tehát együtt élni a helyzettel, megtanultuk elfogadni az elfogadhatatlant, és idővel azt is megtanultuk, hogyan tudjuk kihozni ebből a helyzetből a maximumot. A neheze persze nem nekünk, anyaországiaknak jutott, hanem azoknak a bátor magyaroknak, akik úgy döntöttek, minden szörnyűség ellenére a hazájukban maradnak és küzdenek. Küzdenek azért, hogy az a föld továbbra is magyar föld maradjon. Nekünk pedig segítenünk kell nekik ebben, mert ez minden magyar érdeke, kötelessége és öröksége. Nem szabad hagyni, hogy a belülről érkező nemzetelválasztási kísérletek, mint amikor idegenként, sőt ellenségként kezelték a határon túliakat, újból megtörténjenek. Emlékszünk, volt már ilyen szégyenletes példa.

Igen, Trianon olyan örökség, amelyet nem kértünk, mégis megkaptuk. Amit azoknak is át kell érezniük, akik nem úgy mennek el egy zentai ház előtt, hogy tudják, valamikor ott született a nagymamájuk és valamikor az az ő családjuké volt. Mert igaz ugyan, hogy sokaknak nincsenek családi gyökereik a határokon túl, de nemzeti gyökereik vannak. Ezek a gyökerek pedig összekötik a múltat és jelent. Az pedig csak rajtunk áll, hogy a jövőnket is.

Június 4-én éppen ezért emlékeznünk kell erre a méltánytalan, nemzetgyilkosságra törekvő eseményre. Meg kell ismernünk ennek minden aspektusát és meg kell tanítanunk az utókornak. Ám nem szabad csak a puszta tényeket felidéznünk, és nem szabad csak a fájdalomra emlékeznünk, hanem látnunk kell, és megmutatnunk az erőt. Egy olyan nemzet erejét, amelynek kilencvennyolc évvel ezelőtt össze kellett volna roppannia, mégsem így lett. Egy olyan nemzet tagjainak erejéről van szó, akik kiállták az idő próbáját és továbbra is magyarokként élnek határokon innen és túl. Ilyenkor nem számíthatnak az ellentétek, az oldalak. Nem lehet kicsinyes politikai érdekek mentén emlékezni és a széthúzásra építeni. Mert ez az a nap, amikor ahelyett, hogy egy nemzet szétszakadt volna, inkább erősebbé vált és megtanulta, milyen fontos az egység. Itt lenne az ideje, ha legalább ilyenkor egy nemzet tagjaként viselkedne és érezne mindenki. Előremutató, lélekemelő és nemzetépítő lenne, ha mindenki érezné az összetartást és ezt a vészterhes örökséget. Mert ha mi nem érezzük át a fontosságát, ha nem dolgozunk meg érte, hogy Trianon ellenére továbbra is együtt maradjon ez a nemzet, akkor a magyarok lesznek azok, akik befejezik azt a munkát, amit idegen hatalmak lassan száz éve elkezdtek.

A hazugsággal, csellel, rászedéssel, hamisítással, erőszakkal szerzett trianoni „nyereségről” Wass Albert mondta: „Trianon árnyékában élve feledjünk el minden személyi sérelmet, pártoskodást, és nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, aki szívében és szándékában magyar még, még akkor is, ha nézeteink sok mindenben nem egyeznek.” Mindenki, aki érzi mindezt, akinek ott van a lelkében a nemzeti egység, az megtapasztalja, hogy minden egyes alkalommal, amikor átlépi az ármánnyal, árulással, hátbadöféssel, erőszakkal, rablással kierőszakolt, nem kért határokat és végignéz azokon a tájakon, akkor átjárja az a szívet tépő, mégis erősítő felismerés, hogy otthonról hazatért.