„Nyakunkon a kötél” – soha nem látott háború Európa ellen, a szeretet álarcában!


Ezt érezte a magyar miniszterelnök, amikor számba vette a körülményeket, miután egy terrorista száz éve lelőtte Ferenc Ferdinándot Szarajevóban. Hatvan éve másik miniszterelnökünk nyakára valóságosan is rászorították a kötelet. „idegen nemzetek behozásával szép hazánkat, segítség színe alatt, sokféle ellenségnek prédára adni”. írta négyszáz éve Pázmány Péter hazánkról. Nyakunkon a kötél – ezt érzik sokan ma is. Egy biztos, az újabb háborút csak akkor kerülhetünk el, ha küldetésünket, mozgásterünket megőrizzük.

 

Bosszús is lehetett a magyar miniszterelnök, mert érezte az öreg uralkodó éles elméjének elhomályosodását, mérlegelési képességeinek megfogyatkozását, s mindenféle súgó, sőt zsaroló német meg belső katonai körök aktivitását. Micsoda csapda! Háborúba menni egy olyan ember halála miatt, aki a magyarság puszta létét is atrocitásként élte meg. Szinte látta Masaryk meg Benes kárörvendő tekintetét, akik később sem feledkeztek el gratuláló táviratot küldeni a merénylet napján a szerbeknek. Hogy ez volt az ürügy tízmillió ember esztelen halálához, további tízmilliók megnyomorításához? Apróság ahhoz képest, hogy győzött a világforradalom – felelték cinikusan amazok. Mentünk hát a háborúba, amelyről lelkünk mélyén tudtuk, hogy nem nyerhetjük meg, s hogy az ellenfél nem is a „kutya Szerbia” lesz, hanem Oroszország, Románia, a belső szlávjaink, oláhjaink, s mivel készületlenek vagyunk, a „segítségünkre siető” németek révén a brit és francia birodalom. És ezekkel még talán boldogultunk is volna. Nem könnyen, de egy nemzet végső erőfeszítésével az önvédelem jegyében. A németek erősen tartották magukat, az oroszok kiestek, ügyes trükk volt Leninék becsempészése Oroszországba, de ha csak ennyi lett volna! Nagyon elszámolták magukat. – rajzolja meg a korabeli helyzetképet Szerencsés Károly történész legújabb ténylátó historikus elemzésében. Tanulságos egybevetése korszakfordulóinknak!

„Talán meg is lehet nyerni” – gondolta a miniszterelnök, amikor három év háború után megint számba vette a helyzetet. De még több kétely látszott a tekintetében. Az olaszok támadása. Mi közünk az Isonzóhoz, Doberdóhoz, Tirolhoz? – tehették fel a kérdést a katonáink a magas sziklák között. Annyi biztosan, hogy az Erdélyre támadó románokkal szemben is csak a németek segítségével sikerült felülkerekedni. Minden erőt latba kell vetni és győzni – mondta a királynak a magyar kormányfő, de nem érzett lelkesedést, bizalmat. Lemondott hát egy hűvös mosollyal a különvonaton, ahol úgy tűnt, Zita királyné irányítja a dolgokat. Kiment a frontra harcolni, de jött a rossz hír. Nem lehet olyan béke, amely megőrzi az országot: bevetik az Amerikai Egyesült Államok haderejét is. És először Ausztria dezertált. Nem a front omlott össze, hanem a remény, és remény nélkül nem lehetett harcolni. Csak meghalni. De már többen nem akartak meghalni. Inkább hazamenni. Szétesett minden, s a miniszterelnököt más terroristák meggyilkolták.

Hónapok teltek el, Erdélybe, Felvidékre, Délvidékre harc nélkül – tisztelet a kevés kivételnek, ahol civilek, alakulatuktól elszakadt katonák próbálták védeni hazájukat – bevonult az ellenség. Közben Budapesten és az ország központi részein egy sosem látott, sosem gondolt marxista rémuralom vette kezdetét – proletárdiktatúrának mondta magát –, s gründolt egy hadsereget is. „Pokolba a kommunistákkal, zavarjuk ki a cseheket meg az oláhokat” – gondolták mégis sokan, s beálltak a „Vörös Hadseregbe”. Az önvédelmi háború folytatásának hitték a „felvidéki hadjáratot”, de mélységesen csalódniuk kellett, mert ebben az akcióban semmi magyar cél nem volt, ellenben minden egyéb: még egy másik „világforradalom” is, már nem Masaryké, hanem Leniné. S amikor a hatalom megtartásának mézesmadzagját elhúzták a kommunisták előtt, fel is adtak rögtön mindent, magyar célt, Felvidéket, Kassát… Hamar elillant a remény, hogyha vörös is, magyar marad. S a vörös szegfű hamar elvirágzik. S így a román hadsereg bevonulhatott Budapestre! A kommunisták – akik tudtak – leléptek, de mi maradtunk. S most már egyre többen éreztük: nyakunkon a kötél.

De volt erő újrakezdeni. Építkeztünk, újjászerveztük az országot, szép sikereket értünk el. Már területeket is visszaszereztünk. A mi utolsó békeévünk 1940 volt. Szerettünk volna kimaradni a háborúból, amely már egy éve folyt. Nem sikerült. Megint egy terrortámadás történt a saját területünkön. Egykor Bosznia-Hercegovinát 1912-ben annektáltuk, Kassát 1938-ban ítélte nekünk a nemzetközi döntőbíróság. De micsoda különbség! Szarajevó és Kassa? Kassát bombázták, harmincnál több halott volt. Tévedés volt, de soha nem ismerték be az oroszok. Hitler hadai már négy napja nyomultak előre a Szovjetunióban. S mi megint mentünk. Holott Hitler, Goebbels vagy Himmler a magyarságot már nem is atrocitásnak látta, hanem elpusztítandónak. És az eszközeik jóval hatékonyabbak voltak, mint Ferenc Ferdinándé valaha is lehetett volna. Akik döntöttek, talán az önvédelmi háború folytatását látták ebben, de a remény hamar szertefoszlott. Körülbelül annyi távolság van a két reményvesztés között, mint Tisza István és Teleki Pál halála között. És annyi közös is, hogy a nemzet sorsát azonosították a magukéval.

Ezt a háborút is elvesztettük, s a veszteségünk emberben is, lelkiekben, nemzeti létünkben is jóval nagyobb volt. Mondom ezt Trianon tudatában, az „első proletárdiktatúra” társadalmi, etnikai, vallási feltébolyodottságának tudatában. Mert egy vészterhes politikai szabadságharc után a remény végleg elveszni látszott, a perspektíva eltűnt a látóhatár mögött. Nem adtuk meg magunkat könnyen. Sem az első „nagy háborúban”, sem a másodikban, sem az 1945–47 közti szabadságharcban. S ahhoz még hozzáemeltünk egy forradalmat is és egy háborút. Nyakunkon volt a kötél, s mégis megpróbáltuk. Szép, gyönyörű harc volt ez, s mégis a legreménytelenebb. Az utolsó véres felbolydulás, vérrel fizetés. Sok volt benne az illúzió. Majd segít az ENSZ, Amerika, a „Nyugat”?

Nagy tanulság volt mindegyik huszadik századi háborúnkból, hogy csak a saját céljainkért érdemes megvívni, máséhoz kapcsolni a nemzet sorsát nem érdemes, másban bízni felesleges. Sem világideo-lógia, sem világbirodalom, sem világrendrendszer, sem világszervezet meg nem véd. Épp ellenkezőleg. Csak magunk tehetjük ezt meg. Nagy szerencsénk lesz a mostani században, ha ezt nem fegyverrel vívott háborúban kell bizonyítanunk. Ezért legfőbb értékünk a béke. Az elmúlt száz év alatt lehettünk volna körültekintőbbek, óvatosabbak, okosabbak, sikeresebbek, s akár meghunyászkodóbbak sőt bátrabbak is, de ez már így alakult. Nagyon sokba került, sok vérbe és időbe.

Hatvan éve egy másik miniszterelnökünk nyakára valóságosan is rászorították a kötelet. És kirántották lába alól a sámlit. S mi úgy éreztük mindig, legöntudatlanabb boldog pillanatainkban is, hogy nyakunkon a kötél! Mert megvetjük a mindent elárasztó hazugságot. Amely mindenhová beférkőzött: tudományba, művészetbe, közéletbe, csak a szerelembe, a szeretetbe nem tudott. Ezért a szeretet a legfontosabb emberi érzés, mert ez őrzi meg szuverenitásunkat.

Nem lehet nem észrevenni, hogy most is hatalmas nyomás nehezedik az országra. Hogy, hogy nem, halálos konfliktusokba, önpusztításokba, káoszba taszítanának. Hogy, hogy nem gazdasági, ideológiai és politikai célok (érdekek) motiválják a mostan magukat hatalmasoknak gondolókat is. Soha nem látott háborút indítottak Európa ellen, a szeretet álarcában! S a hazugságokat „bizottságok” igazolják – többségi szavazattal.

Nyakunkon a kötél – ezt érzik sokan ma is. Az ellenség találékonysága riasztó. Egy biztos, az újabb – immáron végzetes – háborút csak akkor kerülhetjük el, ha küldetésünket, szuverenitásunkat, mozgásterünket megőrizzük. Ez áldozatokkal is jár. Lemondással. Konfliktusokkal. Megbélyegzésünkkel. Az Európai Unió perverz hangadói és itthoni küldötteik most is azt akarják elhitetni velünk, hogy a kötélnek ott is a helye a nyakunkon, és ez másként nem is lehet. Póráz vagy akasztófakötél, egyre megy. De ez már nem a huszadik század. A nemzetek nem vonulnak már vágóhídra, s nem is viselik el a Disznófejű nagyúr és helytartóinak garázdálkodását. Ezt mi tudjuk a legjobban, mert messze mi fizettünk a legtöbbet, mi áldoztuk a legtöbbet, s mi tudjuk a legjobban, hogy itt a régi terv valósulna meg: „idegen nemzetek behozásával szép hazánkat, segítség színe alatt, sokféle ellenségnek prédára adni”. Írta ezt éppen hajszálpontosan négyszáz éve Pázmány Péter esztergomi érsek Magyarországról. S mi továbbadjuk Európának. Szerencsés Károllyal együtt reméljük, van, ki meghallja.