Vígszínházi jelenség


A Demokrata c. két egymás utáni tavaszi, márciusi számai, illetve azok két írása már a címeikben is „meztelenkedésre” adták soraikat. A „Meztelen királyok” nem más, mint „a konzervatív eszmék a hagyomány alapkövein épülnek fel” c. fel - címmel megjelenő publicisztika kiváló kedv csináló a most piacra került Roger Scruton: Futóbolondok, csalók, agitátorok könyvének elolvasásához. 

Scruton korunk liberális eszmerendszerét járja körbe, munkásságáért Orbán Viktor személyesen gratulált Londonban a szerzőnek, átadva a magyar kormány kitüntetését. A másik írás „A királynő meztelen” és „ennyi ember nem hazudhat!”- mottójával, a Vígszínházban azóta már lezajlott igazgatóválasztás körüli anomáliákról szólt. A hatalmi arroganciáról, a visszaélésekről, no meg a kiszolgáltatott embereknek, a művészeknek korábbi hosszú hallgatásáról, a „szőnyeg alá söpréséről” íródott.  Erre az utóbbira reagálva ragadtam tollat, s megosztom gondolataimat; csak a királynő, vagy más is volt meztelen?

Írhatnám azt is, hogy „mire valaki meztelen lesz” az bizony nagyon hosszú és küzdelmes vetkőztetés, vetkőzés eredménye. Régen is az volt, s gyanítom a jövőben is az lesz, minden érintett számára.

Pomádé király új ruhája rá ég egyaránt viselőjére, öltöztetőjére, egész udvartartására……..A jelenség zenés komédiai ábrázolása nem más, mint, hogy a születésnapját megünnepeltetni akaró kényúr számára elkészítendő csoda ruhát „csak az igazak és okosak láthatják meg, s aki hazug, gonosz, vagy buta az nem lát majd mást, csak levegőt.”- hirdetik meg a vándorló furfangos takácsok. Ezért azután senki nem vallja, vallhatja be, még a despota magának sem a valóságot, de a környezetében élni próbálok sem, hogy nem látnak semmit. A zsarnok Pomádé végül meztelenül színre lép, a hazug és buta népe elé, s csak a kis suszterinas kiált fel; „a királyon nincsen semmi”.
Hányszor vagyunk mi magunk is ilyen-olyan, kisebb-nagyobb módon, mértékben Pomádé királyának a szerepében. Hol meg éppen az adott kényúr miatt az élni próbálóknak a szerepkörében, s már alig-alig kapunk levegőt. Mert nem igazán szeretünk és nem is kifizetődő kis suszterinasnak lenni.

A Vígszínház jelenlegi története emlékezetemben kísértetiesen felelevenített, s emlékeztet még a 80-as évekből, egy átélt személyes munkahelyi élményemre, de a közelmúltból is. Írhatnám ma úgymond, hogy egy emberi - erőforrást, emberi - tényezőt fejlesztő osztályon dolgoztam. A kollégáim is mindegyike több diplomával, pályaalkalmassági, pszichológusi, szociológusi, minőséget fejlesztő mérnöki, szervezői, vezetői, stb. ismeretekkel, végzettségekkel és gyakorlattal rendelkezett. Így azután mindenkinek „már hivatalból is értenie kellett” a főnök és beosztott jó légkörének kialakításához, szervezéséhez. Mégis, egyszer csak nálunk is, de kifejlődött a „12 dühös”, avagy más optikából nézve a „12 kőműves” ember, illetve az autokratismusban, a korlátlan uralkodási vágyban szenvedő vezetőnknek a „szappanoperája”. De inkább drámája, azaz magával a teljes „vígszínházi” jelenséggel együtt.

Mindig is kedvencem volt a „Tizenkét dühös ember” c. film, - közelmúltban a színházi változatát nagy sikerrel játszották a Klebelsberg Kultúrkúriában, - amely arról szól, hogy az igazságnak kiderítése, fényre derülése érdekében az egyetlen „autokratikus, legalább is gyanúsnak annak tűnő” esküdt, az újságíró egyesével rávezeti, meggyőzi a többi esküdtet arról, hogy a vádlott ártatlan. (A többi esküdt számára itt is, és máshol is mindig a gyanús szó mögött voltak, vannak a meghatározó részletek.) A film végén 11 megszégyenült esküdt, ember áll fel helyéről, rádöbbenve saját jellembeli hiányosságaikra.

 Akkoriban mutatták be a Vígszínház Pesti Színházában a „Tizenkét kőműves” c. színdarabot. Többen a kollégákkal elmentünk, tapasztalatokat szerezni (a művészet segítségével egy lehetséges másik forgatókönyvet kívántunk megnézni), hogy mi lesz, hogy lesz velünk, ha 12 ember szövetkezik egy nagy cél eléréséért, pl. főnökünk reménybeli elmozdításáért. Láttuk, hogy a sikerhez mindig szükség lesz - a hosszú küzdelmes út miatt, során - szintén egy „autokratikusan gyanús” vezetőre, vezetésre - de most is csak gyanús szón van a hangsúly, - mert a népfelséget tisztelő demokrata természetünknél fogva úgysem emelünk/fogadunk el majd magunk fölé sem rövid, sem hosszú távon egy igazi autokratikus vezetést. Kérdéses volt már az is, hogy közülünk hányan vannak azok, akik esetleg majd vállalják - e ezt az egyáltalán nem hálás pozíciót, és akik vállalják a stafétabotot, azok közül is kit fogadunk el/fel időlegesen a szolgálatunkra. Mert bizony, mindegyikünk tisztában volt azzal, hogy ahogy a 12 kőműves vezetője úgyan a legtöbbet, de minden kőművese is igen csak súlyos árat fizetett a „magas Déva várának” felépüléséért.

A főnökség a testületével összezárt, kéz kezet mos alapon, hogy kifelé továbbra is minden a legnagyobb rendnek látszódjon. A főigazgatónak sem kedve, sem ereje nem volt igazán belenyúlni a darázsfészekbe, csak mindössze annyit tett, hogy a renitens lázadó demokratákat folyamatosan fenyegette, megfélemlítette. Mondanom nem kell, hogy idáig sem volt egyszerű eljutni. Igen mindenki, egyénileg, és a kollektíva együtt is félt. Féltünk magunktól, és a szövetségesünktől, a másikunktól. Vajon meg tudják - e bontani sorainkat, lesz – e olyan aki menetközben átáll a „hatalomhoz”, hogy a vállalt etikai/erkölcsi normáinkat menetközben feladjuk - e, egzisztenciánkat elveszítjük - e, szembe tudunk nézni – e majd későbbi önmagunkkal? Tettük fel magunknak, s a másiknak a kérdéseket, miközben egyénileg és kollektívan a túlélésünkért a „trükkök” sorozatát találtuk ki válaszul, a folyamatos „praktikákra”, vegzálásokra. Természetesen a napi munkavégzés mellett. Igen féltünk mindentől, és mindenkitől, mert bizony a demokrata is fél, csak attól nem, akitől ugyan függ, de a továbbiakban nem akar függeni.

Végül az autokratikus főnökünk távozott székéből. Ma sem tudom, hogy önként, megtépázva, belefáradva, vagy felállították. A főigazgató sem vallotta be soha, hogy bizony vastagon ő is felelős volt az elfajult, végül teljesen eldurvult helyzetért. Igazán senki nem érezte győztesnek magát, a kapott és adott sebektől. Csak nagyon lassan nyugodtak meg a kedélyek, de már sosem lett olyan jó a közösség, mint amilyen előtte volt. Az a valamikori oly sikeres szakmai - minőségi műhelymunka felhígult, fellazult, majd végül pont az előbbiek okaként végleg meg is szűnt. Az igazi és legfőbb felelőst azóta sem keresi senki….

Ha az autokrata vezetői vágyat a demokratikus közösség folyamatosan figyelem alatt tudja tartani, azaz nem engedi az autokrácia, az önkényuralomnak kifejlődését, akkor annál jobb kezdet és mechanizmus nincs. Mert ha egy vezetésre kijelölt, vagy választott embernek nincsenek igazán valamilyen szintű autokrata vágyai, akkor sosem lesz belőle jó vezető. De akkor sem, ha az általa vezetett közösségnek nem engedi meg a kontrollt, vagy ha a közösség folyamatosan nem igényli, és nem gyakorolja rajta még időben a vezetőjén az ellenőrzést.

Bár nem tartozik ide (szorosan) a demokráciához, mégis ide kívánkozik. Taddeo Gaddi 1360 táján készült „Úrvacsora” c. festményén Krisztus és a tanítványai egy sorban az asztal mögött ülnek, arany glóriával, színes öltözetben, míg Júdás egyedül magában, sötét tónussal az asztal előtt foglal helyet. Júdás egyedül maradt, harminc ezüstért adta el magát, de az egymás iránti összetartozást, s a szeretetet is……

 

                                                                       dr. Erdősi Károly