Ló és ember


A ló és az ember története a legrégibb és legszebb történetek egyike. Akárcsak a macska vagy kutya és ember evolúciója, históriája. Elsősorban az összhangról, az emberiességről szól…

Szóval, a ló, a macska, a kutya és a z ember története elsősorban a humánumról, harmóniáról szól. Ebben egyetértve bólogattunk bölcsen nagyokat pilisi kedélykarbantartó pinceklubunkban, ahol gyakori vendégként betér Regős Bendegúz is az ő Bolha kutyusával, de megfordul nálunk Ábel barátunk is, mint a hegyek utolérhetetlen kópéja. Még sokat fogunk írni olvasóinknak ezekről a barátainkról, mármint – széchenyisen - a „lovakrul”, a kutyusokról s cicusokról.

Már rittyentetünk egy bevezetőfélét a macsekról. Most következzék a paripa, paci, lovacska. Amolyan ízelítőül. Aztán vágtatnak, futhatnak, surranhatnak más módon keresztül-kasul az életünk pitvarán, udvarán, hogy derűsebbé, emberibbé hangolják azt.

Őseleink is ekképpen gondolták, szakrális és baráti lényekként szemlélve, kezelve őket számukra küzdőtárs, nemritkán beszélgetőtárs, mentőtárs volt e három csodalény. De hát milyen az élet! A hasznosság kiterjedt olykor a szomorú fizikai valóságra is. Kezdetben például a vadló ideális zsákmányállat volt, elejtése után szinte minden porcikáját hasznosítani tudták. Háziasításakor azonban figyelembe vették izomerejét, megszelídítése az élet számos területén fontos változásokhoz vezetett.

A háziállatok között számos olyan faj található, melyek évezredek óta segítik az embert a munkájában. Közép-Európában a szarvasmarha mellett elsősorban a lovat kell megemlíteni. Háziasítása a klasszikus haszonállatoknál – a szarvasmarha, a disznó, a kecske és a bárány – jóval később kezdődött. A szarvasmarha, a többi háziállathoz hasonlóan, először a táplálkozásra szolgált, és csak később vált a mezőgazdasági munkák során igavonóvá, előszeretettel alkalmazták az eke és a kocsi előtt. A ló háziasításánál azonban már a kezdetektől az izomerejének kihasználása állt az előtérben. A gyors igavonó- és hátasállat forradalmasította az őskori személy- és áruforgalmat, és a hadügyben döntő változásokhoz vezetett.

A vadló a maga 240-300 kg közötti súlyával minden korszakban kívánatos zsákmány volt, mivel a hús és zsír mellett bőrét, szőrét, inait és csontjait is fel tudták használni. A késő-jégkorszaki vadászó és gyűjtögető ember számára a szarvas és a vadló jelentette élelmezésének alapját, étrendjét további állatfajtákkal egészítette ki. Az évszakváltás idején az élelmiszerforrások felhasználásának a súlypontja áthelyeződött. Ősszel illetve télen a téli és nyári legelőik között vándorló szarvasokat nagy számban lehetett elejteni. Ez a vadászstratégia együtt járt azzal, hogy a nagyobb közösségek egyre több technikai fogást sajátítottak el az elejtett állatok feldolgozásával, és a vadhús konzerválásával kapcsolatban.

A hideg idő beköszöntével fontos kiegészítést jelentett a havasi nyulak és tyúkok vadászata. Nyáron kis csoportok fésülték át a legelőket a patás állatok után: ebben az évszakban a lovak vadászata jelentősebb szerephez jutott az élelmiszerellátásban. A csontleleteken található borotvaéles kőszerszámok nyomai arról árulkodnak, hogy az elejtett lovakat feldarabolták, és a csontvázakról a húst gondosan lefejtették. Az ütésnyomok, illetve a rengeteg csontszilánk a csontvelő megbecsült voltát bizonyítják, minden bizonnyal ezt is előszeretettel fogyasztották. A csontváz bizonyos részei pedig egyes eszközök nyersanyagát jelentették.

A jégkorszak végének éghajlat- és környezetváltozásai a vadlovak állományát nagymértékben csökkentették. A középső-kőkorszakból származó kevés maradvány pedig arra utalnak, hogy a vadlovak a jégkorszak után megritkult. A vadászó és gyűjtögető ember élelmezésében a többi zsákmányállattal (vaddisznó, szarvas, őz stb.) ellentétben a ló csupán csekély jelentőséggel bírt.

Csiby Lőrinc Tamás - Lánszki Lukács